A vasárnap reggel ködös és nehéz volt. Ezzel nem is lenne baj, hiszen ősz van. De a próbaterembe is beszivárgott egy kis köd, amit egy bő, kétórás tisztázó-beszélgetés hivatott feloldani. Tisztázottá vált, hogy kérdezni nem csak, hogy lehet, de kell is. Mindenki másképp működik alapon, bármikor merülhetnek fel kétségek, kérdések, elégedetlenség valami felé vagy pusztán az információk hiánya okoz kavarodást a lélekben, elmében. A tréningek időpontjával és menetével kapcsolatban merültek fel kérdések, hát kaptunk választ: a tréningek időpontja rugalmas, ahogy az már sokszor elhangzott, két nap a héten szabaddá kell legyen téve, s hogy ki mikor kell részt vegyen, időben értesül. A menetével az a probléma jelentkezett, hogy a Szélkötő Kalamona próbafolyamat fonala le lett téve, nincs konkrét próbája a darabnak így lehetetlen tudni, mikor lesz produktum, tehát a játszók között bizonytalanság alakult ki. A válasz itt is tisztán érkezett: az elmúlt hetek alapozó tréningei addig folytatódnak, míg nem lesz megfelelő közös alap a munka folytatásához. Sanyi megfogalmazta a meglátásait: a munkafolyamat elkezdéséhez olyan közös alapokra lesz szükség, ami gördülékennyé, simává teheti a próbafolyamatot, a rendező és játszó oldaláról egyaránt. A közös kommunikációs alap, a játékmód elsajátítása (jelen esetben a realista játék természetes volta, de ezt mindjárt tisztázom) kell ahhoz, hogy a munka elkezdődhessen. Rendezhető alapok kellenek.
Ezért kapunk olyan tréningeket, amelyek fejlesztik a színpadon való létezés természetességét, magát a létezés lényegét boncolgatjuk, az érzetek megragadását és megtartását, a színházi hatásmechanizmust, mint olyat, tisztázzuk. A gyakorlatokat azután vissza kellene tudni értékelni, reflektálni a játszónak a saját munkáját, létezését a feladatban. Azt hiszem egy fárasztó nap után ez a legnehezebb, viszont csak így kaphat formát az anyag. A hosszú beszélgetés után aktivizáltuk magunkat egy pörgős mozgástréninggel. Mindenkit sikerült feldobni, a ködnek nyoma veszett.
Sanyi összefoglalta, hogy ezek a fogalmak lebegjenek a mai tréningen a szemünk előtt: játszás, eljátszás, rájátszás, fantázia, érzet, természetesség. Mi pedig bólogattunk, hogy rajta leszünk!
Első gyakorlat: Sanyi kér öt embert öt székkel a térbe. Többiek a nézők. Feladat: három pontban foglalom össze, amit a játszók egy-egy végrehajtása után kaptak instrukcióként: kezdj el dolgozni a székkel, úgy, hogy teljesen átlagos, hétköznapi mozdulatokkal dolgozz. Következő instrukció: a nézőknek csináld. Majd: próbáld megnevettetni a nézőket. Ezt a három instrukciót végrehajtották. Elkezdtünk beszélgetni, kire milyen hatást gyakorolt a játék. Egyáltalán sikerült e megnevettetni valakit? Némajátékról van szó, csak a szék és a játszó. És a néző, aki ebben az esetben azt is tudja: a természetességre, eljátszottságra, játékra kell figyelnie. Egy-egy név elhangzott, kit milyennek ítéltek. Ilyesmik: volt néhány természetes pillanat, de egyébként nem kötött le annyira, mert nem volt vicces; vicces volt de olyan bohóc karakter, eljátszott volt, vagy túljátszott; nem váltott ki hatást, mert nem történt változás az instrukciókhoz pépest, vagy annyira kicsi, hogy nem lehetett érzékelni. Felmerült kérdések: akkor hogyan lehet természetes játékkal nevettetni helyzetkomikum vagy szituáció nélkül, pusztán a testi jelenléttel? Lehet eljátszott karakter nélkül humort kelteni?
Második gyakorlat: A Sanyi kért újabb négy vagy öt embert; ők hülye gyerekek a térben és nem tudják miért vannak ott, de nem akarnak ott lenni. Az elhangzottak tudatában tessék megmutatni ezt. Az történt, hogy elhittük, hogy ők hülye gyerekek a térben. Következő instrukció hangzott el: elhitették veletek, hogy varázserőtök van, és ezt meg is mutatjátok a nézőknek. Majd: el is kell varázsolnotok a nézőket tapsra, addig viszont energiát kell gyűjtenetek. Majd: varázsoltatok tapsra, de észreveszitek, hogy nem történt változás. A feladatok egymásután teljesültek, végül reflektáltunk: kinél éreztük a varázslást megtörténtnek. Volt, akinél azt érzékeltük, hogy természetesnek hat néhány túljátszott pillanattal, volt aki olyan reakciót váltott ki, hogy teljesen természetesnek hatott és emellett a jelző mellet a játszás fogalom kapcsolódott hozzá, volt aki eljátszást és nem természetes jelzőt kapott. Hogyan érhető el az, hogy ezt vagy azt a reakciót váltsuk ki a nézőből? Ilyen válaszok születtek: a civil testet nem szabad éreznie a nézőnek, a túlzó gesztus és túlzó mozdulatok hiteltelenné teszik a játékot.
A következő gyakorlat ugyanez volt, annyi különbséggel, hogy az adott négy vagy öt embernek a hangjával kellett játszania, hogy varázsolni képes. Nagyjából ugyanezek a problémák merültek fel, és jött a hanggal még kettő: a hangnak iránya és ereje is van. Kell, hogy legyen.
A következő három ember azt az instrukciót kapta, hogy kiderül, nem sikerült a varázslás de ők nem adják fel. Erős, összehangolt játék született. Kevés civil mozdulat. Milyen eszközökkel sikerült elérni ezt? Mindenképpen a testi jelenlét, a következetesen végigvitt karakter körül kell keresni a választ. Egy olyan belső érzetet kell elcsípni, amit később újra és újra elő kell tudni hívni, ami a színész testét segíti olyan állapotba kerülni, hogy jelen legyen az adott karakterben. Ennek a folyamata egyéni, de mindenképpen fantázia és érzékenység szükséges hozzá.
A következő feladatblokkban két-két ember játszott a térben. Feladat: találkozik két ember és addig kell eljussanak, hogy összeverekednek. Felmerült problémák: fokozás, civil test, a színpadi hang hangos és érthető, de mégis természetes kell legyen. A harmadik játékban hárman vettek részt, és miután a civil testek jelenléte miatt nevetésbe fordult a játék, instrukciót kaptak: odáig fokozzák, hogy gyilkosság legyen belőle. Ennek az improvizációnak a kapcsán kaptuk a következő feladatokat: négy 3-4 fős csapat, minden tag kapott adott szerepet, (áldozat vagy elkövető, mert a gyilkosság téma maradt) és fél órát kaptak a csoportok a felkészülésre.
Megnéztük a játékokat. Újra előkerültek a nap folyamán már említett alap problémák, de érezni lehetett, hogy a játszók felhasználták a próba folyamán tapasztaltakat. Előkerült még néhány fontos kérdés: egy hatásos belépés vagy színpadi jelenlét után lehet e hagyni „eltűnni” a testet? Hatásos fokozás után szabad e kiengedni a játékot? Ha ott a civil én a játékban, de következetesen felépített a karakter, akkor hogyan tehetjük mégis természetessé a játékot?
A próba végére értünk. Sanyi megkérdezte tisztább- e a kép, vannak e esetleg kérdések, kétségek. Nem voltak, valószínű érnek még a következő próbáig.
A Teleszterion Színházi Műhely színházi programjainak szellemi műhelye
A TELESZTERION CSIGAHÁZ ELSŐ UTAZÁSA
A Teleszterion Csigaház (névadás előtt Dobozszínházként emlegettük) első produkciója a Ben Rice Babó és Bigyó című meséjéből készülő, azonos című adaptáció. Az előadás első szériája a pápai JMK-val közös programban, 2010. márciusától lesz látható Pápán és környékén.
Bozsik Yvette Társulat: Traviata
A színpadtér egyszerű, de rendkívül izgalmas játékot engedett kibontakozni. A fekete paravánokon bevágások voltak, amiket csak akkor láthattunk, ha éppen kibújik vagy bebújik rajta valaki. Ez érdekessé tette a ki és belépéseket. Emellett használtak fekete hungarocell téglalapokat amikkel a különböző helyszíneket, tereket rajzolták meg. Például az egyik jelenetben cirkuszi térré alakult a színpad, a férfiak a porondon kívül, és a nőalak a porondon, mint egy mutatvány, mint egy bámulni és hergelni való nőstényoroszlán, akivel nem tud mit kezdeni a cirkusz néző közönsége. Ahogy a férfiak megbújtak az elemek mögött azzal a tipikus férfi vagyok, meg nem is arckifejezéssel, az nagyon jó humorú dologgá tette a jelenetet. Az eszközöket pontosan, következetesen használták végig. A fekete anyag rései a különböző jelenetekben más-más jelentést kaphattak, ha volt ideje a befogadónak a pontos és igényes tánc mellett figyelni erre is. Egykét alkalommal lehetett lehetősége, mert két- három helyen megtört az előadás amikor a tánc csupán rendkívül pontos és megkoreografált mozdulatsor volt. Viszont váltás után újra magával bírt ragadni. Féltem, hogy a prostituáltak világát erőszakosan és didaktikusan , túlzásokkal fogom látni. De nem ez történt: igényes, árnyék játékokkal játszó, finom erotikát sugárzó, kiégett erotikát sugárzó, szerelem éhséget felvillantó képeket kaptam. Ami zavaró volt még, az a civil mozdulatok, amik kizökkentettek. A haj elsimítása (ami akár bele is férhetne, ha jó helyen és időben történne), a ruha megigazítása. A kosztümök is a díszlet visszafogottságával együtt hatottak, akárcsak a zene. A svájci zeneszerző (Philippe Heritier) hozzáadott Verdi zenéjéhez, és nem hatott idegenül.
Nem egy olyan előadás volt, ami teljesen feltölt és bizserget, de kellemes élmény volt látni a tehetséges táncosokat egy helyesen felépített darabban.
Nem egy olyan előadás volt, ami teljesen feltölt és bizserget, de kellemes élmény volt látni a tehetséges táncosokat egy helyesen felépített darabban.
Zéró Balett: "avagy semmit "
Amikor a néző elkezd azon gondolkozni: kár, hogy nem kényelmesebb a szék, mert akkor pihenhetne egyet, akkor ott valami nem működik helyesen a színpadon. Nagyon szerettem volna "mintanéző" lenni. Teljes odafigyeléssel fordultam az izgalmasnak ígérkező előadás felé. Nyitókép: egy kamerával vették egymás testét a játszók és mögöttük megjelentek a test-részletek a hatalmas vásznon. A hatás nem maradt el: beindult az asszociációs lánc: láttam a testek helyett víz alatti lényeket, torzszülötteket, földönkívüli lényeket. A probléma csak az volt: láttam a táncos testeket "nagyító"alatt (tényleg, minden apró ráncot, minden szőr szálat) és olyan érzés támadt bennem: nem akarom látni, kiknek a részleteit láttam. Egész előadás alatt nem bírtam elvonatkoztatni ettől. Civil nőket, civil testeket láttam. Nem karaktereket akik a nőiségről s annak gyönyöreiről, szenvedéseiről, küzdelmeiről beszélnek hozzám, hanem civil testeket akik használnak néha-néha elég következetlenül egy kamerát, és végtelenül szomorúak. Sajnálni kezdtem őket. Tényleg nem akartam rosszalkodni, de elkezdtem figyelni a nézőket. A játszók adtak rá lehetőséget, mert az ismétlések, a kitartások, a váltások rosszkor történtek. Szóval szundikáló, ásítást el-elnyomó, köhécselő, fészkelődő nézők. Láttam figyelő tekinteteket is. Mert a mozdulatok szépek voltak testben, csak éppen nem történt meg. Mozdulat sorként elég jó volt. Hát figyeltem tovább én is. A francia dalnál és az állati hangokkal játszott közösülési jelenetnél azonban feladtam. Baj, ha a néző elszégyelli magát. És nem azért, mert prűd. Azért, mert valami nem egészséges energiát érez mozogni a színpadon.
A kosztümök inkább férfiasak voltak, nem értettem miért a nőiség a téma, ha férfias alakokat látok. Zavarosnak, nem eléggé átgondoltnak éreztem az előadást.
A kosztümök inkább férfiasak voltak, nem értettem miért a nőiség a téma, ha férfias alakokat látok. Zavarosnak, nem eléggé átgondoltnak éreztem az előadást.
A mai nap legizgalmasabb előadása számomra a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tunde@csongor.hu című darabja volt. Az elején kicsit vonakodtam, és féltem, hogy sokkal hosszabb lesz, mint a valós ideje. Szerencsére tévedtem.
10 perc után rá kellett döbbenjek, hogy nem az előadással van baj, hanem én vagyok bezárva. Ahogy nyitottam, úgy ragadott magával a darab.
Fiatal táncosok fiatalos lendülettel és elsöprő humorral.
Mozgás, szöveg, vizualitás egyenrangúak, és mindhárom ugyanakkora erővel él meg a színpadon. A három ügynök hajaz egy kicsit a Men in Black-re, egy kicsit a Feketeországból jól ismert balfék magyar "terrorista" trióra. A darab felénél már csak meg kell jelenniük a színen, és a nézőtéren végigfut a derű. És erre a derűre fejelnek rá mozgásaikkal, szövegeikkel. :)
Tündérvilág helyett cybervilágba kerülünk, ahol a tündérkirálylány helyett Barbie várja a hősszerelmest. Az alakításról mindent elmond azt hiszem, hogy nyíltszini tapsot kapott... :)
Voltak az előadásban apró hibák, bakik, de azt vettem észre magamon, hogy ezeket egyszerűen kizárom a befogadásból. És azt hiszem, egy olyan darabból, ami ekkora élményt nyújt ki is kell.
Csak gratulálni tudok, és örülni, hogy láthattam!
10 perc után rá kellett döbbenjek, hogy nem az előadással van baj, hanem én vagyok bezárva. Ahogy nyitottam, úgy ragadott magával a darab.
Fiatal táncosok fiatalos lendülettel és elsöprő humorral.
Mozgás, szöveg, vizualitás egyenrangúak, és mindhárom ugyanakkora erővel él meg a színpadon. A három ügynök hajaz egy kicsit a Men in Black-re, egy kicsit a Feketeországból jól ismert balfék magyar "terrorista" trióra. A darab felénél már csak meg kell jelenniük a színen, és a nézőtéren végigfut a derű. És erre a derűre fejelnek rá mozgásaikkal, szövegeikkel. :)
Tündérvilág helyett cybervilágba kerülünk, ahol a tündérkirálylány helyett Barbie várja a hősszerelmest. Az alakításról mindent elmond azt hiszem, hogy nyíltszini tapsot kapott... :)
Voltak az előadásban apró hibák, bakik, de azt vettem észre magamon, hogy ezeket egyszerűen kizárom a befogadásból. És azt hiszem, egy olyan darabból, ami ekkora élményt nyújt ki is kell.
Csak gratulálni tudok, és örülni, hogy láthattam!
Dob, dob, dob, döbbenetes előadás!: GastroBaLett
Amikor már azt hihetnénk, nincs olyan hatalom, ami befogadásra kényszeríthet két előadás után, amikor már a Vár utca fényei meg-meg inognak előttünk: akkor elkezdődik a GastroBaLett előadása egy picike teremben, ami tele-tele van kíváncsi nézőkkel, és nem kényszerít, hanem behívogat az előadás hangulatába. A "küzdőtér" odacsalja a fáradt tekintetet, és egyszerre figyelni kezdek. A fémes szerkezetek és a dobok zsúfolt tömege megpiszkálja a kíváncsi oldalam. Ott ül a dobos srác középen, háttal a nézőtérnek, a fején egy vágást festettek meg igen hűen. A kopasz férfifej olyan, mint egy arctalan zenegép központja. Nagyon furcsa volt, egész előadás alatt akartam: forduljon már meg! A feszültség jól működött. Ladányi Andreáról hallottam már, de nem láttam még sosem. Megjelennek. A férfi, aki kedves jelenség, és a nő alak, akitől végig irtózom, egészen a záróképig, de ott legszívesebben megölelném, ha nem félnék, hogy esetleg fémesen fog csengeni, és akkor megijednék. Inkább csodálattal gondolok rá. Csodálattal, mert látok egy jelenséget, tudom, hogy egy női test, de ez csak tudat marad. A férfi teste test maradt. Helyes, van egy emberi pont. Számomra az előadásban Ő volt az ember, aki ismerkedik ezzel a fémes világgal. Irtó jókat nevettem, ahogy a cintányérral játszott!
Szóval, a női testből egy balettcipős láb képe és egy fehér zoknival magassarkút viselő láb képe maradt. Voltak pillanatok amikor a gyönyörű formát kirajzoló balettcipős lábhoz menekültem, mert a dob hangos volt, a fémek ijesztőek, a testek pedig átalakultak egy metró alá sodort létté. Na ekkor erősen koncentráltam arra a kis szigetre: a balettcipőre.
A teremben meleg volt, a zene kitöltötte minden négyzetcentijét és mégis belemerültem. A humor, amivel dolgoztak, a záróképben kiteljesedett. Ahogy rizsporos parókában ücsörögtek a dobok árnyékában, azzal a mindent tudó mosollyal, ráébresztettek: ahány forma, annyi nézőpont. Ide kellene egy végtelenség jelet rajzolni.
Szóval, a női testből egy balettcipős láb képe és egy fehér zoknival magassarkút viselő láb képe maradt. Voltak pillanatok amikor a gyönyörű formát kirajzoló balettcipős lábhoz menekültem, mert a dob hangos volt, a fémek ijesztőek, a testek pedig átalakultak egy metró alá sodort létté. Na ekkor erősen koncentráltam arra a kis szigetre: a balettcipőre.
A teremben meleg volt, a zene kitöltötte minden négyzetcentijét és mégis belemerültem. A humor, amivel dolgoztak, a záróképben kiteljesedett. Ahogy rizsporos parókában ücsörögtek a dobok árnyékában, azzal a mindent tudó mosollyal, ráébresztettek: ahány forma, annyi nézőpont. Ide kellene egy végtelenség jelet rajzolni.
Egy szubjektív néző érzelmi és intellektuális reakciói
A Tánc Fesztiválja Veszprém, 2009. május 20-23.
Szegedi Kortárs Balett: Carmina Burana
A nézőtér megtelt. A megnyitó beszéd után, ami rávilágított: a nehéz gazdasági helyzet ellenére a fesztivál él, és élni fog. Nehéz volt elvonatkoztatni a fesztivál üzeneteként elhangzott mondattól: „ha pénzzel tetszenek találkozni, szóljanak neki, jöjjön ide”. Ezután a megjegyzés után kerültünk a színpad világának varázs alá. Örültem nagyon, hogy a függöny felgördült, és elvitt a színpadkép egy másik világba, ahol a szerencsével, szerelemmel, emberi létezésünkkel találtuk magunkat szemben. Láttuk a halált és szenvedést is, de nem a 21. századi formájában, és ez tetszett.
A színpadot száraz fűszőnyeg borította. Hátul kút, csordogáló víz, a térbe hosszú fém láncok lógnak alá, majdnem érintkezve a fűszőnyeggel. A díszlet és a jelmezek első pillanattól kezdve hatottak. Mind színben, mind formában nagyon a helyén voltak és rájátszottak a zenére. Egyébként néha toleránssá váltam a zenemű iránti szeretet miatt, ha egyszer, egyszer kizökkentem a játék folyamatból. Élvezet volt ránézni a táncosok testére, amint a könnyű jelmezek alatt mozdulnak, vagy az el is takaró és meg is mutató ingekre, amiben a lányok fürödtek - ízléses és finom a kép ami összeállt a színpadon. Esztétikai élmény volt végignézni a téren és a játszókon is. Ez az élmény egészen a „Nap” megjelenéséig töretlen volt. Amikor az arany színű kör alakú textil bekerült a térbe, kicsit megijedtem, mi fog történni. A természetes anyagok között idegenül hatott. Jó, hát hozta a boldogságot, de kissé túlzónak tetszett, és egy pillanatra kizökkentett, amikor a színpad hátsó függönyére felhúzták és egy reflektorba beakadt. Azért kifeszítették, de nem tudtam figyelni a lányra, aki az előtérben táncolt. Egy pillanatra kritikussá tett az a mozzanat.
Amivel nem tudtam mit kezdeni első pillanatban, az a nyitóképen végigsétáló halál-figura volt. A kép szép, de a hatás inkább csak egy kérdőjel. Didaktikusnak találtam amellett, hogy például milyen remek játékok születtek a padokkal való akciók során. Azok az egyszerű fapadok végigkísérték az előadást és hangulatot teremtettek. Például, amikor a két táncos lány felállítgatta őket, láttunk egy teret száraz fűvel borítva, amiből padok merednek az ég felé, de olyan módon, mintha gyökerük lenne legalábbis. Szürrealista festmény volt egy az egyben. Ilyen hatást ért el a fekete lepel alatt mozgó magas táncos is, aki önmagát csavarta a lepelbe, csupán a botja volt kívül. Gyönyörű volt. Ami pedig lenyűgözött, az a lányok jelenete, amikor mosakodnak. Hát akkor örültem, hogy ember vagyok, hogy a nő és férfi tényleg csodálatos teremtmények. A lavórok, a vízcseppek, a száraz fűben térdeplő mosdó lányok játéka a remény képeit hívták elő. Végig ott rezgett a szerelem vágya, a tiszta gyönyörért nyúló nő egészséges képe. Ezt éreztem a férfiak jelenetében is, viszont nem értettem a vörös festékkel leöntött testeket a jelenet utolsó másodpercében, ami nem tudott hatni, mert kapkodva kirohantak.
Színházi pillanatokat és akusztikai élményt nyertem, amikor meg-megcsörrentek a láncok, - amelyek fenyegetően ott lógtak végig a térben, bár néha nem volt világos, miért, viszont a színpadképeket izgalmassá tették - vagy zizgett a rafia, amivel „betáncoltak” a térbe a táncosok mint egy-egy szalmakazal.
Annak ellenére, hogy volt néhány részlete az előadásnak, ami kizökkentett, mert nem vált világossá a lényege, vagy túlzásnak éreztem, vagy nem eléggé kitartottnak, sok olyan képet elraktároztam, amiket szeretettel fogok előhívni, ha ilyesmi hangulatokra vágyakozik a lelkem.
Tudtam, hogy olyan testeket fogok látni, olyan figurákban, amik elképesztenek majd, teljesen jó értelemben, de mégis, elnézést kérek, de bámultam néha-néha, hogy a testek magukban esztétikai élményként jelentek meg. Csak gratulálni tudok a koreográfia, a jelmezek, a díszletek, a táncosok összjátékához. Viszont a történet nem született meg folyamatában,- csupán szép képekben - ráadásul, ahogyan az elején kérdőjelként bukkant fel a halál alakja, hogy miért is így jelenik Ő meg, nagyon viccesen hatott az utolsó jelenet záróképei között, hogy újra átsétál a téren. Nem tudott számomra keretként szolgálni. A kis száraz virág jelenléte a sarokban sokkal erősebb volt.
Az előadás közben és után is sok gondolat rohamozott meg, és mint nem hozzáértő befogadó, mégsem éreztem az előadás zártságát, mert a formanyelv lefordíthatóvá vált.
A Tánc Fesztiválja
Idén is megrendezésre került a Tánc Fesztiválja Veszprémben. Nyitó előadásként a Szegedi Kortárs Balett Carmina Burana című produkcióját láthatta a Nagyérdemű. Remek előadás, nagyszerű ötletekkel, szép képekkel, magával ragadó zenével, és nem utolsósorban nagyszerű táncosokkal. Az előadás végére feltöltődik az ember a tánccal, legszívesebben ő is beállna közéjük. Aztán végiglopakodik a színen a Halál. Szó szerint. A zárókép lehetne felemelő, de a fekete csuklyás osonkodása a háttérben, zavart mosolyt csal az arcokra. Kár érte.
Vastaps után usgyi át a SÉD Filmszínház színháztermébe. Zéró Balett előadás. Egy gyors kávé még belefér, gondoljuk naivan. Végül is belefért, csak épp a torkunk forrázódott le. Pedig, ha tudtuk volna előre.... A nézőtér a színpadon, ez alapjáraton szinpatikus lenne, de elég hajmeresztő módon van felpakolva a megemelt széksor. Nah mindegy, nincs élet kalandok nélkül! Remek ötlettel kezdődik az előadás: a táncosok(?) körben állnak, és közelről veszik sajátmagukat, azaz csak a kezeiket, ahogy egymás karján/testén vándorolnak az ujjaik, ezt mi nézők, egy kifeszített vásznon láthatjuk. Az ötlet jó, de túl sokáig tart, a közepe felé, már erőteljes undort vált ki az egymáson ide-oda matató nagyujjak kusza szövedéke, és a bőr folyamatos gyűrődése. Ami pedig ezután következik... a színpadon lévők jelenlétét csupán annyiból lehet érzékelni, hogy a tenyerük, talpuk odacsapódik a talajhoz. Sok a szöszölés, mozdulatokra ráigazítás. A szexualitás áll a középpontba, ami lehetne izgalmas, de a nézőtérről egyre gyakrabban lehet mély sóhajokat hallani.
Vastaps után usgyi át a SÉD Filmszínház színháztermébe. Zéró Balett előadás. Egy gyors kávé még belefér, gondoljuk naivan. Végül is belefért, csak épp a torkunk forrázódott le. Pedig, ha tudtuk volna előre.... A nézőtér a színpadon, ez alapjáraton szinpatikus lenne, de elég hajmeresztő módon van felpakolva a megemelt széksor. Nah mindegy, nincs élet kalandok nélkül! Remek ötlettel kezdődik az előadás: a táncosok(?) körben állnak, és közelről veszik sajátmagukat, azaz csak a kezeiket, ahogy egymás karján/testén vándorolnak az ujjaik, ezt mi nézők, egy kifeszített vásznon láthatjuk. Az ötlet jó, de túl sokáig tart, a közepe felé, már erőteljes undort vált ki az egymáson ide-oda matató nagyujjak kusza szövedéke, és a bőr folyamatos gyűrődése. Ami pedig ezután következik... a színpadon lévők jelenlétét csupán annyiból lehet érzékelni, hogy a tenyerük, talpuk odacsapódik a talajhoz. Sok a szöszölés, mozdulatokra ráigazítás. A szexualitás áll a középpontba, ami lehetne izgalmas, de a nézőtérről egyre gyakrabban lehet mély sóhajokat hallani.
Pétdürdő folytatás
10-kor elkezdődnek az előadások. Gyönyörű színházi pillanat, ahogy a megvilágított selyemlepedőkkel játszanak. Előadás után, hanyatt-homlok rohanás a WC-re, mert állítólag, ha nem érsz oda kezdésre, az ajtónál álló néni nem enged be. Rekord idő alatt intézzük el ügyes-bajos dolgainkat...de ez sem bizonyul elég gyorsnak. A Wc ajtóból kilépve még látni egy egyre kisebbedő fénysávot...egy szempillantás alatt odaérünk, de a néni mogorva, és megrendíthetetlen arccal közli velünk, hogy ide mi bizony már nem tesszük be a lábunk, max az előadás végén. Bárcsak más dolgokban is ilyen elvhűek lennének a Fölnőttek...
Nincs mit tenni, kiülünk az épület elé. A cigi persze a táskában maradt. A táska meg a teremben. De nem unatkozunk, mindig vannak lézengő gyerekek...
Aztán a többi 6 előadást zsínórban egymás után végignézzük. Feszül már a hólyag, de nem esünk még egyszer abba a hibába, hogy könnyítsünk magunkon, mert tudjuk, hogy esélyünk sincs visszaérni időben. Vannak nagyon szép, aranyos, lélekemelő pillanatok, de akad olyan is, ami nézőként zavarba hoz...
Az utolsó előadás végére, már mindenkinek zsong a feje a sok impulzustól. És akkor most kezdhetjük a gyerekekkel a játékot. Másfél órán keresztül kidobózunk vagy fogócskázunk. A fogónak mi is rengeteg fajtáját ismerjük, de a gyerekeknek egyrészt mindig eszükbe jut egy újjab, másrészt a csoportok folyamatosan váltják egymást az ebédnél. Így negyedóránként 30 gyerek újúlt erővel veti magát a színfogó gyönyöreibe. Háromnegyed háromkor már mindenkinek lóg a nyelve, be van durranva a vádlija, és a hangja is kezd reszelőssé válni. Aztán jön a megváltás az egyik szervező személyében, aki beinvitál mindenkit a Találkozó délutáni előadásaira. Az újjonann érkezők beözönlenek a terembe, mi pedig gyorsan elfogyasztjuk a szelet pizzánkat. Utána usgyi be, mi is elfoglaljuk helyeinket. Újabb 6 előadás...egyszuszra.
Amikor vége az utolsónak, kétségbeesett pillantások egymásra, és valami csoda várása, hogy a gyerekek a fogócska helyett a csöndkirályt követelik majd, vagy legalább esik az eső... Az ajtón kilépve verőfényes napsütés, és kb 60 fogócskalázban égő kölyök fogad minket. Egy gyors cigi, aztán összenézés, nagy levegő, határon túli határátlépés, és csukafejessel bele a fogócska kiapadhatatlan variációiba! Vannak próbálkozások impluzus-játékra, meg névtanulósdira, de ezeket hamar megunják, és a cápa fogót követelik. Nincs mit tenni, ha ők fogócskázni szeretnének, akkor fogócskázunk! A szín, cápa, párosfogó mellett a másik két legnagyobb siker a zombi illetve a láncfogó. A zombifogónak köszönhetően kimoshatatlan fűfoltokkal és fájó torokkal, a láncfogó jóvoltából pedig 2 centivel hosszabb karokkal gazdagodunk.
De megéri! Minden megéri azokért a lelkes sikkantásokért, kacajokért, mosolygós szempárokért amiket az önfeledt játék hoz ki belőlük!
Aztán elkezd sötétedni, a zsűri is meghozta döntését, eredményhirdetés. A gyerkőcök bevonulnak, mi is indulnánk, de egy helybeli kislány bociszemekkel néz ránk, hogy ő még szeretne játszani. Ha pedig akár csak egyetlen egy kicsi is játszani szeretne, akkor játszunk! azért vagyunk! Tehát az egész csapat(igaz nagy nehezen) de felemeli a seggét a lépcsőről, és a kislány instrukciói szerint tojásból kikelő síró kispingvineket játszik, akiket a kislány egyesével megvígasztal. Aztán jön Mrs. Jegesné Fontosvagyok Szigorka és közli, hogy mindjárt kezdődik az eredményhirdetés, fáradjunk be. A kislány is szeretne jönni, még nem látott ilyet. Dia kézen is fogja, hogy akkor menjünk együtt. De a missz nem engedi be. Lesajnáló pillantást vet felé, és közli, hogy ő "helyi gyerek". Nah persze ezzel nem hat meg senkit, attól mi még bevinnénk, de a kislány, akármilyen csöpp is, pontosan érzékeli, hogy ő "nemidevaló", és nem látják szívesen. Ezért visszafordul, és leül a lépcsőre. Már minden hiába, elment a kedve...
Hogy lehet egy felnőtt ilyen?! És ez a nagy különbség a felnőttek és a Fölnőttek között. Egy felnőtt felelősségteljes, és nemcsak magával szemben, hanem a környezetével szemben is, a gyerekekkel szemben meg pláne. Hogy engedheti meg magának egy drámapedagógus, hogy akár egyetlen gyerekkel is így bánjon?! (csak zárójelben jegyezném meg, hogy a kislány amúgy cigány volt...)
Nah mindegy...kiforrongtuk mi is magunk, aztán vége lett az eredményhirdetésenk is, és elindultunk a buszmegállóba. Nem részletezném azt a fizikai állapotot, amiben voltunk... mégis mindenki mosolygott. Igaz, hogy a testünk game ower stádiumban állt át, de az élményanyag, amivel gazdagodtunk ott bizsergett mindenkinek a bal pitvarában.
Csodálatos nap volt! Az elmúlt hetek legcsodálatosabb napja!
Nincs mit tenni, kiülünk az épület elé. A cigi persze a táskában maradt. A táska meg a teremben. De nem unatkozunk, mindig vannak lézengő gyerekek...
Aztán a többi 6 előadást zsínórban egymás után végignézzük. Feszül már a hólyag, de nem esünk még egyszer abba a hibába, hogy könnyítsünk magunkon, mert tudjuk, hogy esélyünk sincs visszaérni időben. Vannak nagyon szép, aranyos, lélekemelő pillanatok, de akad olyan is, ami nézőként zavarba hoz...
Az utolsó előadás végére, már mindenkinek zsong a feje a sok impulzustól. És akkor most kezdhetjük a gyerekekkel a játékot. Másfél órán keresztül kidobózunk vagy fogócskázunk. A fogónak mi is rengeteg fajtáját ismerjük, de a gyerekeknek egyrészt mindig eszükbe jut egy újjab, másrészt a csoportok folyamatosan váltják egymást az ebédnél. Így negyedóránként 30 gyerek újúlt erővel veti magát a színfogó gyönyöreibe. Háromnegyed háromkor már mindenkinek lóg a nyelve, be van durranva a vádlija, és a hangja is kezd reszelőssé válni. Aztán jön a megváltás az egyik szervező személyében, aki beinvitál mindenkit a Találkozó délutáni előadásaira. Az újjonann érkezők beözönlenek a terembe, mi pedig gyorsan elfogyasztjuk a szelet pizzánkat. Utána usgyi be, mi is elfoglaljuk helyeinket. Újabb 6 előadás...egyszuszra.
Amikor vége az utolsónak, kétségbeesett pillantások egymásra, és valami csoda várása, hogy a gyerekek a fogócska helyett a csöndkirályt követelik majd, vagy legalább esik az eső... Az ajtón kilépve verőfényes napsütés, és kb 60 fogócskalázban égő kölyök fogad minket. Egy gyors cigi, aztán összenézés, nagy levegő, határon túli határátlépés, és csukafejessel bele a fogócska kiapadhatatlan variációiba! Vannak próbálkozások impluzus-játékra, meg névtanulósdira, de ezeket hamar megunják, és a cápa fogót követelik. Nincs mit tenni, ha ők fogócskázni szeretnének, akkor fogócskázunk! A szín, cápa, párosfogó mellett a másik két legnagyobb siker a zombi illetve a láncfogó. A zombifogónak köszönhetően kimoshatatlan fűfoltokkal és fájó torokkal, a láncfogó jóvoltából pedig 2 centivel hosszabb karokkal gazdagodunk.
De megéri! Minden megéri azokért a lelkes sikkantásokért, kacajokért, mosolygós szempárokért amiket az önfeledt játék hoz ki belőlük!
Aztán elkezd sötétedni, a zsűri is meghozta döntését, eredményhirdetés. A gyerkőcök bevonulnak, mi is indulnánk, de egy helybeli kislány bociszemekkel néz ránk, hogy ő még szeretne játszani. Ha pedig akár csak egyetlen egy kicsi is játszani szeretne, akkor játszunk! azért vagyunk! Tehát az egész csapat(igaz nagy nehezen) de felemeli a seggét a lépcsőről, és a kislány instrukciói szerint tojásból kikelő síró kispingvineket játszik, akiket a kislány egyesével megvígasztal. Aztán jön Mrs. Jegesné Fontosvagyok Szigorka és közli, hogy mindjárt kezdődik az eredményhirdetés, fáradjunk be. A kislány is szeretne jönni, még nem látott ilyet. Dia kézen is fogja, hogy akkor menjünk együtt. De a missz nem engedi be. Lesajnáló pillantást vet felé, és közli, hogy ő "helyi gyerek". Nah persze ezzel nem hat meg senkit, attól mi még bevinnénk, de a kislány, akármilyen csöpp is, pontosan érzékeli, hogy ő "nemidevaló", és nem látják szívesen. Ezért visszafordul, és leül a lépcsőre. Már minden hiába, elment a kedve...
Hogy lehet egy felnőtt ilyen?! És ez a nagy különbség a felnőttek és a Fölnőttek között. Egy felnőtt felelősségteljes, és nemcsak magával szemben, hanem a környezetével szemben is, a gyerekekkel szemben meg pláne. Hogy engedheti meg magának egy drámapedagógus, hogy akár egyetlen gyerekkel is így bánjon?! (csak zárójelben jegyezném meg, hogy a kislány amúgy cigány volt...)
Nah mindegy...kiforrongtuk mi is magunk, aztán vége lett az eredményhirdetésenk is, és elindultunk a buszmegállóba. Nem részletezném azt a fizikai állapotot, amiben voltunk... mégis mindenki mosolygott. Igaz, hogy a testünk game ower stádiumban állt át, de az élményanyag, amivel gazdagodtunk ott bizsergett mindenkinek a bal pitvarában.
Csodálatos nap volt! Az elmúlt hetek legcsodálatosabb napja!
XVIII. WEÖRES SÁNDOR GYERMEKSZÍNJÁTSZÓ TALÁLKOZÓ
Sándor április elején levelet küld a levlsitára: "Április 19-én a pétfürdői gyermekszínjátszó fesztiválon játékos délutánt kell szerveznünk kb. 100-150 gyereknekDugjátok össze a fejeteket, és szervezzétek meg a játékokat."
Csapatmunka, rendben. Akkor találkozzunk a Sportban 2-kor, aztán kiagyaljuk mit is lehet csinálni ennyi gyerkőccel. Meg is érkeznek a csapattagok, rövid evés ivás után, komolyan nekifeszülünk az ötletelésnek. Kiderül, hogy sokkal több játékot ismerünk, mint azt gondoltuk volna. Ahogy jönnek az ötletek, úgy nő a lelkesedés, ezáltal a hangerő és a gesztikuláció is a még jelen lévő 5-6 "külsős" emberke legnagyobb örömére vagy bánatára. :) A Teleszterionnál mindig adott a jókedv, így most sincs belőle hiány, meg a kreativitás is. És persze a hülyeség. Ezért, amikor a csapatfelosztásnál már a gyerekek feldarabolásánál tartunk, egy kis erélyesség kell, hogy ismét visszatérjünk a feladathoz. 2 óra alatt megvannak a játékok, hogy ki-kivel fog együtt dolgozni, ki melyik korosztállyal foglalkozna szívesen. Ez rendben is volna. Akkor szombaton 3-kor a Bécsyben a pontosítások kedvéért.
Enikő jóvoltából kész tematikát kapunk, hogy milyen séma szerint érdemes a kölykökkel foglalkozni. Bemelegítő játékok, aztán névtanulósdi, aztán.... Végeztünk, vasárnap hajnali fél 8-kor találkozunk a buszpályaudvaron!
Gyönyörű napsütéses reggel...kár, hogy minenkinek be vannak gyógyulva a szemei...ugye, ugye az a fránya Quimbykoncert.... de a lelkesedés meg van! Jajjdejó lesz egész nap 150 gyerekkel játszani! :)
Megérkezés után terepszemle. Azaz csak lenne, mert egy csapat 8-10 éves kislány, egyből kiszúr minket. Hát, jó, mi azért vagyunk itt, hogy játszunk, akkor legyen körkidobó! Nagyon hamar rákkattan a többi gyerkőc is. Így történt, hogy délelőtt fél 10-kor már minden megfáradt egyetemista (sok sok határt átlépve) a tűző napon a zöld fűben egymást túlkiabálva, és bíztatva a kicsiket, felfokozott érzelmi állapotban ugrándozott.
folyt.köv. :)
Csapatmunka, rendben. Akkor találkozzunk a Sportban 2-kor, aztán kiagyaljuk mit is lehet csinálni ennyi gyerkőccel. Meg is érkeznek a csapattagok, rövid evés ivás után, komolyan nekifeszülünk az ötletelésnek. Kiderül, hogy sokkal több játékot ismerünk, mint azt gondoltuk volna. Ahogy jönnek az ötletek, úgy nő a lelkesedés, ezáltal a hangerő és a gesztikuláció is a még jelen lévő 5-6 "külsős" emberke legnagyobb örömére vagy bánatára. :) A Teleszterionnál mindig adott a jókedv, így most sincs belőle hiány, meg a kreativitás is. És persze a hülyeség. Ezért, amikor a csapatfelosztásnál már a gyerekek feldarabolásánál tartunk, egy kis erélyesség kell, hogy ismét visszatérjünk a feladathoz. 2 óra alatt megvannak a játékok, hogy ki-kivel fog együtt dolgozni, ki melyik korosztállyal foglalkozna szívesen. Ez rendben is volna. Akkor szombaton 3-kor a Bécsyben a pontosítások kedvéért.
Enikő jóvoltából kész tematikát kapunk, hogy milyen séma szerint érdemes a kölykökkel foglalkozni. Bemelegítő játékok, aztán névtanulósdi, aztán.... Végeztünk, vasárnap hajnali fél 8-kor találkozunk a buszpályaudvaron!
Gyönyörű napsütéses reggel...kár, hogy minenkinek be vannak gyógyulva a szemei...ugye, ugye az a fránya Quimbykoncert.... de a lelkesedés meg van! Jajjdejó lesz egész nap 150 gyerekkel játszani! :)
Megérkezés után terepszemle. Azaz csak lenne, mert egy csapat 8-10 éves kislány, egyből kiszúr minket. Hát, jó, mi azért vagyunk itt, hogy játszunk, akkor legyen körkidobó! Nagyon hamar rákkattan a többi gyerkőc is. Így történt, hogy délelőtt fél 10-kor már minden megfáradt egyetemista (sok sok határt átlépve) a tűző napon a zöld fűben egymást túlkiabálva, és bíztatva a kicsiket, felfokozott érzelmi állapotban ugrándozott.
folyt.köv. :)
Pétfürdő
A mai nap legnagyobb tanulsága: a gyerekek sose fáradnak el, és amikor neked már a nyelved lóg, ők még századszorra is követelik a fogócska különböző fajtáit!
:)
:)
Szépjóreggelt!
Tegnap kicsit elkalandoztam,de ma pótlom az elmaradást.
Amikor megkaptuk azt a feladatot, hogy el kell menni általános -és középiskolákba, és meg kell kérdezni a gyerkőcöket, hogy mit szoktak játszani, majd mesét is kell nekik olvasni, én eléggé be voltam rezelve. Az egyik ismerősöm tanítóképzőre jár, és csupa rémsztorit mesélt a gyerekekről, hogy milyen "vadak", neveletlenek, sőt gyakran még agresszívek is. Hát ezekkel a dolgokkal meg én nem nagyon tudok mit kezdeni. Szóval biztos voltam benne, hogy a gyerkőcök szétfognak tépni mind testileg mind lelkileg. Azért próbáltam összeszedni a bátorságom, és vacogó térdeimet, egy jól irányzott csapással sikerült is stabilizálni. :) Ahogy beléptem az iskolába, rájöttem, hogy valamit kifelejtettem a számításból. Itt nem csak gyerekek vannak,hanem tanárok is...erre nem készültem, és hogy hogynem az első ember akibe belebotlottam, az igazgató nő volt. Mivel nem értek egyet a beszédben a klisék használatával, ezért megpróbáltam úgy kommunikálni felé a mondandómat, hogy ne csak a szavaimra figyeljen, hanem a gesztusrendszeremre is, és nézzen a szemembe. Sikerült! :) Az eredmény: lelkes érdeklődés a dobozszínház iránt, valamint két osztályhoz való beengedés azonnal.
Becsuktam magam mögött az Igazgatói iroda ajtaját, és mosolyogtam; kicsit úgy éreztem, hogy megnyertem egy csatát a Fölnőttekkel szemben. Aztán ebben a boldog állapotban indultam meg a 7.-es osztályterem felé. Amikor az ajtóba értem persze megint kellett egy kicsit győzködnöm magam, hogy ott benn gyerekek vannak,és nem a mumus, de aztán nagy levegő, és belépés. És....és hatalmas csalódás....pozitívan. Van egy olyan mondás, hogy az ember nem csalódhat másban, csak a saját elvárásaiban. Ez pozitívirányban is igaz. ezek a gyerekek, akik annyira már nem kicsik, okosak voltak, érettek, de látszott, rajtuk, hogy még gyerekek is tudnak maradni. A mesét pedig imádták. És rajzoltak is, mégpedig lelkesen. Egyetlen lapot kaptam úgy vissza, hogy majdnem félbe volt tépve. a fiún láttam már az első pillanatban, hogy ő itt a Lázadó Nemtörődöm. De amint azt látta, hogy mindenki rajzol körülötte, én pedig mosolygok rá, fogta a megtépázott papírt, és ő is firkantott valamit. Aztán óra után, a folyosón megkérdezgettem a másik 7-es osztályból a fiúkat lányokat, hogy mit szoktak játszani. Az első reakció a zavart vihogás, aztán egymásra nézegetés, pirulás, de végül csak kibökik a választ. És ha látják rajtad, hogy ez tényleg érdekel, csak egy kicsit hülyéskednek, nem ökörködik el teljesen.
Ezek után a kicsikhez, 2-okhoz már könnyű szívvel mentem. Rajtuk érződött a legjobban, hogy egyből befogadtak. Nem tanárnéni voltam, hanem inkább valaki, aki végre mesét olvas. Számomra világossá vált, és a beszélgetésekből ki is derült, hogy a gyerekek igenis igénylik a meséket. Méghozzá az olvasott meséket! A rajzfilm lehet szórakoztató, de meg sem közelíti azt az élményt, amit a fantázián keresztül a mese képes nyújtani. Tátott szájjal hallgatták.
Aztán serényen nekiálltak rajzolni. Imádtam őket. Miközben ők rajzoltak, én a padok közöttjárkáltam, és elcseverésztem velük. És itt jött a második legfontosabb tapasztalat: a gyerekek, és már a kisgyerekek is, nagyon igénylik a figyelmet, hogy elmondhassák a bennük megszülető gondolatokat, az élményanyagukat kifejezésre jutatthassák. És nagyon hálásak tudnak lenni, ha valaki egrészt érdeklődik ezekiránt, másrészt nem csak meghallgatja, hanem tényleg kíváncsisággal fordul feléjük. Megkérdeztem egy nagyon szégyenlős kisfiút is, hogy ő mit szokott játszani. Először szépen lassan mondogatta,de közben folyamatosan a szemembe nézett. kicsit olyan érzésem isvolt, mintha most azt latolgatná, hogy megbízhat-e bennem, vagy én is a Fölnőttek népes (áruló) táborához tartozom. Aztán szépen bepörgött. Nemcsak azt mondta el, hogy mit szokott játszani, hanem azt is, hogy a biciklije a nagymamájánál a garázs melyik szegletében található, és hogy csak kéthetente tud lemenni, mert a mama messze lakik, de... :)
Összefoglalva nagyon pozitív tapasztalataim voltak, mind a tanárokkal, mind a gyerekekel kapcsolatban.
Arra buzdítanék mindenkit, aki olvassa ezt a blogot, hogy beszélgessen néha kisgyerekekkel. Ha nincs kicsi rokon, akkor az utcán, játszótéren, boltban....Az a tiszta tekintet, ami az ő szemükben ül, már nagyon kevés felnőtt szeméből ragyog vissza....
Tegnap kicsit elkalandoztam,de ma pótlom az elmaradást.
Amikor megkaptuk azt a feladatot, hogy el kell menni általános -és középiskolákba, és meg kell kérdezni a gyerkőcöket, hogy mit szoktak játszani, majd mesét is kell nekik olvasni, én eléggé be voltam rezelve. Az egyik ismerősöm tanítóképzőre jár, és csupa rémsztorit mesélt a gyerekekről, hogy milyen "vadak", neveletlenek, sőt gyakran még agresszívek is. Hát ezekkel a dolgokkal meg én nem nagyon tudok mit kezdeni. Szóval biztos voltam benne, hogy a gyerkőcök szétfognak tépni mind testileg mind lelkileg. Azért próbáltam összeszedni a bátorságom, és vacogó térdeimet, egy jól irányzott csapással sikerült is stabilizálni. :) Ahogy beléptem az iskolába, rájöttem, hogy valamit kifelejtettem a számításból. Itt nem csak gyerekek vannak,hanem tanárok is...erre nem készültem, és hogy hogynem az első ember akibe belebotlottam, az igazgató nő volt. Mivel nem értek egyet a beszédben a klisék használatával, ezért megpróbáltam úgy kommunikálni felé a mondandómat, hogy ne csak a szavaimra figyeljen, hanem a gesztusrendszeremre is, és nézzen a szemembe. Sikerült! :) Az eredmény: lelkes érdeklődés a dobozszínház iránt, valamint két osztályhoz való beengedés azonnal.
Becsuktam magam mögött az Igazgatói iroda ajtaját, és mosolyogtam; kicsit úgy éreztem, hogy megnyertem egy csatát a Fölnőttekkel szemben. Aztán ebben a boldog állapotban indultam meg a 7.-es osztályterem felé. Amikor az ajtóba értem persze megint kellett egy kicsit győzködnöm magam, hogy ott benn gyerekek vannak,és nem a mumus, de aztán nagy levegő, és belépés. És....és hatalmas csalódás....pozitívan. Van egy olyan mondás, hogy az ember nem csalódhat másban, csak a saját elvárásaiban. Ez pozitívirányban is igaz. ezek a gyerekek, akik annyira már nem kicsik, okosak voltak, érettek, de látszott, rajtuk, hogy még gyerekek is tudnak maradni. A mesét pedig imádták. És rajzoltak is, mégpedig lelkesen. Egyetlen lapot kaptam úgy vissza, hogy majdnem félbe volt tépve. a fiún láttam már az első pillanatban, hogy ő itt a Lázadó Nemtörődöm. De amint azt látta, hogy mindenki rajzol körülötte, én pedig mosolygok rá, fogta a megtépázott papírt, és ő is firkantott valamit. Aztán óra után, a folyosón megkérdezgettem a másik 7-es osztályból a fiúkat lányokat, hogy mit szoktak játszani. Az első reakció a zavart vihogás, aztán egymásra nézegetés, pirulás, de végül csak kibökik a választ. És ha látják rajtad, hogy ez tényleg érdekel, csak egy kicsit hülyéskednek, nem ökörködik el teljesen.
Ezek után a kicsikhez, 2-okhoz már könnyű szívvel mentem. Rajtuk érződött a legjobban, hogy egyből befogadtak. Nem tanárnéni voltam, hanem inkább valaki, aki végre mesét olvas. Számomra világossá vált, és a beszélgetésekből ki is derült, hogy a gyerekek igenis igénylik a meséket. Méghozzá az olvasott meséket! A rajzfilm lehet szórakoztató, de meg sem közelíti azt az élményt, amit a fantázián keresztül a mese képes nyújtani. Tátott szájjal hallgatták.
Aztán serényen nekiálltak rajzolni. Imádtam őket. Miközben ők rajzoltak, én a padok közöttjárkáltam, és elcseverésztem velük. És itt jött a második legfontosabb tapasztalat: a gyerekek, és már a kisgyerekek is, nagyon igénylik a figyelmet, hogy elmondhassák a bennük megszülető gondolatokat, az élményanyagukat kifejezésre jutatthassák. És nagyon hálásak tudnak lenni, ha valaki egrészt érdeklődik ezekiránt, másrészt nem csak meghallgatja, hanem tényleg kíváncsisággal fordul feléjük. Megkérdeztem egy nagyon szégyenlős kisfiút is, hogy ő mit szokott játszani. Először szépen lassan mondogatta,de közben folyamatosan a szemembe nézett. kicsit olyan érzésem isvolt, mintha most azt latolgatná, hogy megbízhat-e bennem, vagy én is a Fölnőttek népes (áruló) táborához tartozom. Aztán szépen bepörgött. Nemcsak azt mondta el, hogy mit szokott játszani, hanem azt is, hogy a biciklije a nagymamájánál a garázs melyik szegletében található, és hogy csak kéthetente tud lemenni, mert a mama messze lakik, de... :)
Összefoglalva nagyon pozitív tapasztalataim voltak, mind a tanárokkal, mind a gyerekekel kapcsolatban.
Arra buzdítanék mindenkit, aki olvassa ezt a blogot, hogy beszélgessen néha kisgyerekekkel. Ha nincs kicsi rokon, akkor az utcán, játszótéren, boltban....Az a tiszta tekintet, ami az ő szemükben ül, már nagyon kevés felnőtt szeméből ragyog vissza....
Nekik
Weöres Sándor: A tündér
Bóbita, Bóbita táncol
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.
Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.
Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.
Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.
járda-dráma
Napsütéses szép napot minden Kedves Olvasónknak!
az interjúról kellene írnom, de most két mondat visszhangzik folyamatosan a fejemben. az utcán elcsípett párbeszédelemek nagyon is jól tükrözik a magyar valóságot... épp, -mint rendes egyetemistához illik :) - óráról tartottam hazafelé. előttem egy 50-es nő és egy kb 9 éves kisfiú ballagtak. a nő szájából a következő mondatok hangzottak el: "Miért nem adtad oda Zsoltinak azt a rohadt kulcsot?! Most majd ott fog faszulni a kapu előtt." A válasz egy szimpla "elfelejtettem" volt. Ledöbbentem, hogy lehet egy kisgyerekkel így beszélni, de aztán a válaszból, ahogy a hangjában se félelem, se döbbenet, se szégyen nem volt, arra gondoltam, hogy ez csak nekem hangzik durván. ő már valósznűleg megszokta. Ezen persze mégjobban ledöbbentem. Miért nem figyelnek a felnőttek a gyerekekre....pedig mennyi mindent lehet tőlük tanulni...jah persze, mert a felnőttek Fölnőttek. Velük pedig nagyon nehéz....
az interjúról kellene írnom, de most két mondat visszhangzik folyamatosan a fejemben. az utcán elcsípett párbeszédelemek nagyon is jól tükrözik a magyar valóságot... épp, -mint rendes egyetemistához illik :) - óráról tartottam hazafelé. előttem egy 50-es nő és egy kb 9 éves kisfiú ballagtak. a nő szájából a következő mondatok hangzottak el: "Miért nem adtad oda Zsoltinak azt a rohadt kulcsot?! Most majd ott fog faszulni a kapu előtt." A válasz egy szimpla "elfelejtettem" volt. Ledöbbentem, hogy lehet egy kisgyerekkel így beszélni, de aztán a válaszból, ahogy a hangjában se félelem, se döbbenet, se szégyen nem volt, arra gondoltam, hogy ez csak nekem hangzik durván. ő már valósznűleg megszokta. Ezen persze mégjobban ledöbbentem. Miért nem figyelnek a felnőttek a gyerekekre....pedig mennyi mindent lehet tőlük tanulni...jah persze, mert a felnőttek Fölnőttek. Velük pedig nagyon nehéz....
INTERJÚK GYEREKEKKEL
A Teleszterion Színházi Műhely tagjai az elmúlt hetekben városi és vidéki iskolákban jártak, interjúkat készítettek gyerekekkel arról, mi mindent játszanak. Kisiskolások és középiskolások egyaránt vannak a megkérdezettek között, a tagok egyéni beszámolóikat hamarosan közzéteszik a blogon. Előzetesben csak néhány gondolatot közölnék, amelyek érdekességet jelentettek számunkra ezekből a tapasztalatokból.
- A játék fogalma és a szabadidős tevékenységek, vagy kedvtelésből végzett feladatok fogalma nagyon gyakran összemosódik. Az minősül tehát játéknak, amit a kötelező feladatokon túl csinál a gyerek.
- Középiskolában a játék sokszor a sporttal fonódik össze, néha azzal a leendő tevékenységgel, amit a diák majd csinálni szeretne (pl. riporter akar lenni és kérdez). Sokszor itt is a kint, a szabad levegőn végzett, a mozgáshoz kötődő dolgok a dominánsabbak.
- Felnőttel, szülővel való játék nem jött elő. Kistestvérrel való játék néha. A szülőkkel történő játék vajon miért nem „divat”, illetve miért nem domináns a játék-fogalomban?
- A számítógépes játékokkal kapcsolatban van egyfajta szégyenérzet. A szülők, a nagyok rossznak tekintik, korlátozzák, tehát nem minősül igazán önfeledt tevékenységnek. A számítógépes játék mint szeretett elfoglaltság elsőként domináns, de ha elgondolkodnak, a gyerekek inkább a klasszikus játékot határozzák meg „kedvenc”-ként. Érdekes dolog, hogy a virtuális világban zajló tevékenység mintha inkább beidegződés-szerű élményanyagot hagyna maga után, reflex-szerűsége emelődik ki.
A TELESZTERION SZÍNHÁZI MŰHELY TAGJAI ÁPRILIS 06-ÁN SZÁMOLNAK BE NÉPMESÉKHEZ KÖTŐDŐ FELADATAIKRÓL, MELYNEK LÉNYEGE AZ VOLT, HOGY SZABADON VÁLASZTOTT NÉPMESÉT KELLETT FELOLVASNI KÜLÖNBÖZŐ KOROSZTÁLYÚ OSZTÁLYOKBAN, ÉS RAJZOLTATNI KELLETT A GYEREKEKET. ARRA VAGYUNK KÍVÁNCSIAK, MILYEN FORMÁBAN JELENNEK MEG ŐSSZIMBÓLUMAINK A MODERN VILÁGBAN.
AÉJIGARK
Dr. Lőrinc Jenő egyik tanulmányában olvastunk erről az eszkimó-szokásról. (Forrás: DPM 3. sz. (1992/1.), 6-11. old.)
- Amikor az eszkimók: felnőttek, nők és gyermekek, a hóförgeteg miatt hosszú időre össze vannak zárva az igluban, nem szórakoztatják őket eléggé a szokásos kis játékok... Öntudatlanul is szükségét érzik, hogy a szél gyötrő hatásától szabaduljanak (ami olykor megőrjíti és öngyilkosságba hajszolja őket)... A játékszer afféle golyófogó... az átfúrt csontot úgy kell eldobni, hogy ív alakot leírva pontosan a fogó hegyére pottyanjon vissza.” E szórakoztató funkció mellett az aéjigark szövege és kommentárjai, a vadász egy napjának életrekeltésével a hideg elleni védekezés kötelező szabályait vési a gyermekekbe. Még ennél is fontosabb talán, hogy a figyelem elterelésével, a játékra összpontosításával az orkán okozta veszélyekről, az éhínség réméről sikerül a játék óráira megfeledkezniük az eszkimóknak, azaz a hóförgeteg tartamára sajátos fiziológiai, pszichológiai szükségletet elégít ki: az izolációból, a szenzoros deprivációból származó unalom elhárítását. Az ilyen állapotot GRASTYÁN ENDRE is életveszélyesnek minősíti, s a szorongás elleni védekezés morbid eszközeivel (kábítószer, alkohol) szemben “egy társadalmi méretű játékatmoszféra” létrehozását javasolja.
- Múltkori foglalkozásunkon beszéltünk arról, hogy a számítógépes játékok inkább játék-pótlók.
A játék valóságpótló is lehet, ugyanúgy, ahogyan az álmok és mesék is. Mindezek azonban gyógyító hatásúak is egyben, ha valamilyen krízishelyzet adódik.
- Ha a számítógépes játék pótszer, akkor meddig engedhető pótszerként? A média kínálta vizuális élmény nagy hatással van az emberre. Azt is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy nagyobb hatással, mintha (például) kimennénk a kertbe sütkérezni. Ebben az esetben nem pusztán pótszer, hanem egyenesen felváltja a valóságot. Ellustuláshoz vezet, hiszen hagyni hogy hasson, könnyebb, mint élni (vagyis létrehozni a hatást annak érdekében, hogy aztán megélhető legyen).
A számítógépes kultúra az aéjigark-példából kiindulva drog. Nincs krízis, mégis azt választom. Az aéjigark esetében ugyanis van krízis, ami nem más, mint a valóság (vagyis az élhető világ) hiánya. (A világ – legalábbis ebben az eszkimó-példában – addig élhető, ameddig az alapvető fiziológiai szükségletek kielégítése nincs veszélyeztetett állapotban).
- A virtuális valóságra jó esetben csak akkor van szükség, ha fizikai valóságunkban, tehát élhető világunkban korlátozva vagyunk.
A játék valóságpótló is lehet, ugyanúgy, ahogyan az álmok és mesék is. Mindezek azonban gyógyító hatásúak is egyben, ha valamilyen krízishelyzet adódik.
- Ha a számítógépes játék pótszer, akkor meddig engedhető pótszerként? A média kínálta vizuális élmény nagy hatással van az emberre. Azt is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy nagyobb hatással, mintha (például) kimennénk a kertbe sütkérezni. Ebben az esetben nem pusztán pótszer, hanem egyenesen felváltja a valóságot. Ellustuláshoz vezet, hiszen hagyni hogy hasson, könnyebb, mint élni (vagyis létrehozni a hatást annak érdekében, hogy aztán megélhető legyen).
A számítógépes kultúra az aéjigark-példából kiindulva drog. Nincs krízis, mégis azt választom. Az aéjigark esetében ugyanis van krízis, ami nem más, mint a valóság (vagyis az élhető világ) hiánya. (A világ – legalábbis ebben az eszkimó-példában – addig élhető, ameddig az alapvető fiziológiai szükségletek kielégítése nincs veszélyeztetett állapotban).
- A virtuális valóságra jó esetben csak akkor van szükség, ha fizikai valóságunkban, tehát élhető világunkban korlátozva vagyunk.
A JÁTÉK MINT PROBLÉMAMEGOLDÁS
A második műhelyfoglalkozás egyik alaptémája a problémamegoldás fogalmának körüljárása volt. Ezzel kapcsolatban tettünk néhány érdekes megállapítást.
- A problémamegoldás nem feltétlenül alapja a játéknak, de mindenképpen tanít stratégiákat. Még a Ki nevet a végén? társasjáték is, ahol a saját döntés és a véletlen egyaránt alakítója a kialakult helyzetnek.
- Ha van kitűzött cél, törekszel felé, vagyis valami felé, ami megoldást vár. Ez nem biztos, hogy probléma.
- Probléma: feladat, amit meg kell oldani. Probléma akkor adódik, ha leküzdendő akadályt érzékelek, ami a cél és közém kerül.
- Ma nagyon jellemző a probléma szó negatív jelentéstartalmának előtérbe kerülése. A mai ember mindig „problémákat” old meg. A határidőnaplóba írt események is például az időbeliség problémáját vetítik elénk. „Ide is el kell menni, ezzel is találkozni kell, azzal is kell foglalkozni.” Ilyen gondolkodásban sokszor az örömteli dolog is „feladattá” válik. Ez a problémamegoldó gondolkodás kor-függő. Mai jellemző fogalmaink a feladat és a stressz. A hétköznapi életben mindenből feladatot csinálunk. Pl. ma köd van. Ez nem probléma, ha alkalmazkodom (teszem azt nem miniszoknyát veszek fel). Ma magunknak állítunk feladatokat, mindennel kapcsolatban. Minden percben ezeket a problémákat oldjuk meg.
- Ki tudjuk-e kerülni a probléma-központú gondolkodást? Meddig definiálódik problémaként a probléma? Ami a maga öröméért, jóságáért, vagy az élvezetért jön létre, az nem probléma. El kell fogadni azt, hogy semmilyen probléma nem szüntethető meg. Például cipőt kötni meg kell tanulni annak érdekében, hogy az önálló öltözködés problémáját megoldjuk. A probléma ugyanaz marad, csak a tanulás és/vagy játék révén szert teszünk a problémamegoldás rutinjára. Ebből kifolyólag ha a probléma megszüntetésére teszünk fel mindent, az felemészt. Alkalmazkodókészség kell, és akkor a problémához való hozzáállásunk nem probléma-orientált, hanem felerősödik a Leleményesség és a Kreativitás, vagyis a JÁTÉKOSSÁG.
ELSŐ MŰHELYFOGLALKOZÁS
Drámaműhelyünk első alkalmával átbeszéltük a drámapedagógia fogalmát, lényegét és jelentőségét az oktatásban betöltött szerepe kapcsán.
Ezt követően kötetlen beszélgetés formájában néhány fontos fogalmat kezdtünk körüljárni a drámaiság lényegével kapcsolatban, melyekről az alábbi megállapításokat tettük.
A feszültség:-Valamilyen szituáció, amivel nem tudunk mit kezdeni (nem biztos, hogy negatív tartalommal bír).
-Akkor jön létre, ha valami hordozza magában a drámai lehetőséget (a „drámai” szó jelentését itt így használtuk: változásban lévő)
-Feloldásra váró konfliktus (hétköznapi értelemben és hegeli értelemben véve). Feloldás: nem feltétlenül megszabadulás a feszültségtől, valamiféle szintézist is jelenthet.
-A feszültség irányait tekintve oldódhat és fokozódhat.
-Valamely tény tudatosítása, átélése, vagy a vele való egyszerű szembesülés is hordozhat magában feszültséget.
-Nem biztos, hogy megoldódik/feloldódik, de megélése által közelebb kerülsz a problémához.
-Például a Vihar című drámában a feszültség fizikai feszültség is egyben (konkrét vihar), amely feloldódását hatalmas mennydörgés és eső jelzi. A partra vetődés során az alapprobléma nem oldódik meg, de szükségszerűen változó viszonyba kerül.
Sűrítettség
-Lényeghez közelítés.
-Sok kis feszültség jelenlétét is érezhetjük „sűrűnek”.
-A probléma kiválasztása, amire rá akarunk világítani. A sok kis problémából visszavezetünk egy legalapvetőbb, az összeset magába foglaló problémához.
-Sok lehetőség kizárása annak érdekében, hogy egyvalami koncentráltabban lehessen jelen.
-Technikája lehet például: egy 3 perces dialógus előadása két-két mozdulat segítségével, vagy sok apró testi jel egyetlen mozdulatba szervezése.
-Kiválasztás kötődik hozzá (művészi vagy intuitív választás).
-Tömör, lényegi megfogalmazása valaminek.
A továbbiakban a játék szó fogalmát jártuk körül, megpróbáltunk különbséget tenni a „valódi” és a „virtuális” játék között. Ez egyben egy játékdefinícióhoz vezető első beszélgetés is volt.
-A játék egyrészt felkészít az életre (a játszó a valósághoz képest mikrovilágot teremt, ahol játék-szinten a valódi élet történései lesznek reprezentáció/reprodukció tárgyává).
-A játék reprodukálás abban az értelemben, hogy a valóságot képzi meg újra, más formába öntve törvényszerűségeit.
-Reprodukálás: minden motívumnak, amit a játékba beleviszünk, van egy mintája – a saját kreatív elemek sem annyira sajátok, bár lehetnek intuitívak (ha nem is a semmiből teremtés gesztusa, hanem inkább a „választás” aktusa által). Minden játszó lény ezen a bolygón (és ebben az univerzumban) él, választásai ennek függvényében ugyancsak e bolygó impulzusaiból születnek meg. Ennek köszönhetően a legabsztraktabb ötleteknek is van valami alapja, mert a megkreált dolog is ennek a bolygónak (univerzumnak) a terméke (őstudat, kollektív tudattalan).
-A játék egyben elsajátítás (bizonyos képességek, az életben szükséges cselekvések elsajátítása és valamiféle tudás megszerzése).
-A játék utánzás (olyan elvek szerint működik, mint a valóság). Szabályszerűségei az élet korlátozó tényezőiből absztrahálódnak.
-Egyes játékokban a gyerek megteheti azt, amit a valóságban nem, ezért a játék a világmegélés egy lehetséges módja.
-A játék sokszor valamilyen probléma, kérdés feldolgozása. A feldolgozás egyben tapasztalatszerzés is.
-A gyermeki játék érdek nélküli (nincs konkrétan megfogalmazott érdeke – legalábbis nem tudatos). Az örömszerzés nem feltétlenül tudatos érdek, inkább ösztönös.
A játék tehát minden esetben kapcsolatteremtés.
Ezt követően kötetlen beszélgetés formájában néhány fontos fogalmat kezdtünk körüljárni a drámaiság lényegével kapcsolatban, melyekről az alábbi megállapításokat tettük.
A feszültség:-Valamilyen szituáció, amivel nem tudunk mit kezdeni (nem biztos, hogy negatív tartalommal bír).
-Akkor jön létre, ha valami hordozza magában a drámai lehetőséget (a „drámai” szó jelentését itt így használtuk: változásban lévő)
-Feloldásra váró konfliktus (hétköznapi értelemben és hegeli értelemben véve). Feloldás: nem feltétlenül megszabadulás a feszültségtől, valamiféle szintézist is jelenthet.
-A feszültség irányait tekintve oldódhat és fokozódhat.
-Valamely tény tudatosítása, átélése, vagy a vele való egyszerű szembesülés is hordozhat magában feszültséget.
-Nem biztos, hogy megoldódik/feloldódik, de megélése által közelebb kerülsz a problémához.
-Például a Vihar című drámában a feszültség fizikai feszültség is egyben (konkrét vihar), amely feloldódását hatalmas mennydörgés és eső jelzi. A partra vetődés során az alapprobléma nem oldódik meg, de szükségszerűen változó viszonyba kerül.
Sűrítettség
-Lényeghez közelítés.
-Sok kis feszültség jelenlétét is érezhetjük „sűrűnek”.
-A probléma kiválasztása, amire rá akarunk világítani. A sok kis problémából visszavezetünk egy legalapvetőbb, az összeset magába foglaló problémához.
-Sok lehetőség kizárása annak érdekében, hogy egyvalami koncentráltabban lehessen jelen.
-Technikája lehet például: egy 3 perces dialógus előadása két-két mozdulat segítségével, vagy sok apró testi jel egyetlen mozdulatba szervezése.
-Kiválasztás kötődik hozzá (művészi vagy intuitív választás).
-Tömör, lényegi megfogalmazása valaminek.
A továbbiakban a játék szó fogalmát jártuk körül, megpróbáltunk különbséget tenni a „valódi” és a „virtuális” játék között. Ez egyben egy játékdefinícióhoz vezető első beszélgetés is volt.
A Játék
-A játék egyrészt felkészít az életre (a játszó a valósághoz képest mikrovilágot teremt, ahol játék-szinten a valódi élet történései lesznek reprezentáció/reprodukció tárgyává).
-A játék reprodukálás abban az értelemben, hogy a valóságot képzi meg újra, más formába öntve törvényszerűségeit.
-Reprodukálás: minden motívumnak, amit a játékba beleviszünk, van egy mintája – a saját kreatív elemek sem annyira sajátok, bár lehetnek intuitívak (ha nem is a semmiből teremtés gesztusa, hanem inkább a „választás” aktusa által). Minden játszó lény ezen a bolygón (és ebben az univerzumban) él, választásai ennek függvényében ugyancsak e bolygó impulzusaiból születnek meg. Ennek köszönhetően a legabsztraktabb ötleteknek is van valami alapja, mert a megkreált dolog is ennek a bolygónak (univerzumnak) a terméke (őstudat, kollektív tudattalan).
-A játék egyben elsajátítás (bizonyos képességek, az életben szükséges cselekvések elsajátítása és valamiféle tudás megszerzése).
-A játék utánzás (olyan elvek szerint működik, mint a valóság). Szabályszerűségei az élet korlátozó tényezőiből absztrahálódnak.
-Egyes játékokban a gyerek megteheti azt, amit a valóságban nem, ezért a játék a világmegélés egy lehetséges módja.
-A játék sokszor valamilyen probléma, kérdés feldolgozása. A feldolgozás egyben tapasztalatszerzés is.
-A gyermeki játék érdek nélküli (nincs konkrétan megfogalmazott érdeke – legalábbis nem tudatos). Az örömszerzés nem feltétlenül tudatos érdek, inkább ösztönös.
-Társas legyen a játék vagy egyedüli? A gyermek egyedüli játéknál külső kontextust teremt, pl. tanárnőként beszél képzeletbeli osztályhoz, aminek következtében belső dialógus zajlik.
-A fantáziálás is játék, dialógust teremt az énnel azáltal, hogy megképzi, és interpretálja (vagy átéli, megéli) ezeket a képzelgéseket.
-A fantáziálás is játék, dialógust teremt az énnel azáltal, hogy megképzi, és interpretálja (vagy átéli, megéli) ezeket a képzelgéseket.
A játék tehát minden esetben kapcsolatteremtés.
Megpróbáltuk drasztikusan leválasztani a játék fogalmáról a virtuális valóság-alapon működő időtöltést.
Mi a különbség a játék és a Számítógép-világ között?
Mi a különbség a játék és a Számítógép-világ között?
-Egyiknek van fizikai valósága, a másiknak nincs.
-A számítógép elénk rak egy világot, amit megkreál, egy játékautóval (match-box) pedig én játszom a környezetet is.
-Miért áll fenn az a sztereotípia, hogy a számítógéppel játszó ember leszedált állapotban van? A játékot játszó testében születik egy inger és egy ingerület (ingerre adott reakció), ezután jön az észlelés majd a megélés/tapasztalás. A játék akkor játék, ha az inger ott képződik meg, ahol a tapasztalás végbemegy. A virtuális öröm előhív bizonyos ingerületeket, de nem azzal azonos területen ad tapasztalatot, vagyis áttételesen stimulál.
-A számítógépes játék a filmhez hasonló élményt ad.
-Alapjátéknál (vagyis amit mi elismerünk játékként) saját fizikai határaid beleszólnak a játékba, a virtuális világban ez nem történik meg.
-Ha virtuális játékot többedmagunkkal játszunk, az inkább sorolható a játék kategóriájába.
-Alapjátéknál a két világ (a játszó fizikai valósága és a játék fizikai valósága) egymásba fonódik. A virtuális játék esetében a két világ nem érintkezik, de mivel a fizikai kontextus mégis a test saját világában marad, és ebben a saját világban valójában nem történik meg a játék aktusa, ezért a számítógép inkább csak játékpótló.
-A számítógépes játék nem biztos hogy játék, inkább csak a szórakoztatás körébe eső jelenség.
-A számítógép elénk rak egy világot, amit megkreál, egy játékautóval (match-box) pedig én játszom a környezetet is.
-Miért áll fenn az a sztereotípia, hogy a számítógéppel játszó ember leszedált állapotban van? A játékot játszó testében születik egy inger és egy ingerület (ingerre adott reakció), ezután jön az észlelés majd a megélés/tapasztalás. A játék akkor játék, ha az inger ott képződik meg, ahol a tapasztalás végbemegy. A virtuális öröm előhív bizonyos ingerületeket, de nem azzal azonos területen ad tapasztalatot, vagyis áttételesen stimulál.
-A számítógépes játék a filmhez hasonló élményt ad.
-Alapjátéknál (vagyis amit mi elismerünk játékként) saját fizikai határaid beleszólnak a játékba, a virtuális világban ez nem történik meg.
-Ha virtuális játékot többedmagunkkal játszunk, az inkább sorolható a játék kategóriájába.
-Alapjátéknál a két világ (a játszó fizikai valósága és a játék fizikai valósága) egymásba fonódik. A virtuális játék esetében a két világ nem érintkezik, de mivel a fizikai kontextus mégis a test saját világában marad, és ebben a saját világban valójában nem történik meg a játék aktusa, ezért a számítógép inkább csak játékpótló.
-A számítógépes játék nem biztos hogy játék, inkább csak a szórakoztatás körébe eső jelenség.
DRÁMA VAN - AVAGY MIRŐL ÁRULKODIK A TRIVIALITÁS
Mire használjuk a dráma kifejezést az életben? Nyilvánvaló, ha két gyereket látunk, amint élményeiket (melyet az életből, filmekből, vagy könyvből merítenek) oly módon osztják meg/dolgozzák fel egymással, hogy szerepeket felvéve szituációkat játszanak, nem mondjuk azt, hogy egy drámán dolgoznak, sem pedig azt, hogy drámáznak. A színháztudomány ebben a jelenségben sokkal inkább fellelheti a maga létét, hiszen az egyén és a szerep kettős létformája, akár tudatosult, akár nem, jelen van a résztvevők számára. A puszta játéktól tehát nem lesz dráma a dráma, ellenben lehet „drámai” a tartalom, ám ezek szerint még ez sem elég ahhoz, hogy drámáról beszéljünk.
A „drámaiság” fogalmáról a Magyar Értelmező Kéziszótár a következő meghatározást adja: „a cselekmény belső feszültsége, drámai hatása”. E meghatározásban is van egy szó, mely úgy látszik, meghatározó lehet gondolkodásunkban, ez pedig nem más, mint a feszültség fogalma. A feszültség mindig valamely erő vagy energia koncentrált, megnövekedett állapotát jelenti, amely állapot lehet tudatos és nem tudatos, konkrétumok mentén és konkrétumokban nem megragadható egyaránt. „Drámai cselekményeknek vagyunk szemtanúi” – mondjuk egy meccs kialakult helyzetében, akkor is, ha nem a patthelyzet idézi elő, hanem például egy már előnyét vesztett csapat erőfeletti küzdelme a lehetetlenért. Ugyanakkor „túszdrámának” mondjuk azt a feszült állapotot, amely fogvatartó és áldozat között kialakul. „Dráma van” – sóhajtunk fel, amikor két ember egymással veszekszik, vagy amikor tüntetők rohannak az utcára, vagy ha valahol katasztrófahelyzet áll elő. Emberi drámáról is beszélünk, leginkább olyan esemény(sor) kapcsán, amely(ek) valamilyen szempontból „megindító” erejűek, mert bennük valamely törekvés nagy erővel koncentrálódik, vagy akár egy egész élettörténetet reprezentáló pillanattá sűrűsödik.
A drámapedagógia is használja a dráma szót, noha konvencióik alapanyaga nem kizárólagosan valódi vagy netán írott dráma. Az oktatásnak ez az alternatív formája a dráma megjelölést egyrészt a szó cselekvés-értelmében használja (megcselekedve, játékon keresztül megtapasztalva tanulni), másrészt viszont annak a nem feltétlenül tudatosított lehetőségnek köszönhetően, hogy tulajdonképpeni célja egy, az aktuális tárgyához kapcsolódó viszonyrendszer kialakítása, feltérképezése, a probléma körüljárása, és lehetőleg az alapviszony megváltoztatása. Ez nem rögzített formában, és ráadásul nem kiszámítható módon konkretizálódik foglalkozásaik során, és a viszonyváltozás lehetősége általában a résztvevők privát szférájában megy végbe.
Dráma szavunk és származékainak használata arra enged következtetni, hogy van néhány domináns vonása a szónak, mely nyelvhasználatbeli létét megszervezi. Az egyik legfontosabb elem a "feszültség", a másik pedig az a tényező lesz, amelyet legpontosabban Bécsy Tamás gondolataival írhatunk le, vagyis a viszonyváltozás lehetősége.
A fentebb felsorolt, triviálisnak mondható nyelvhasználatbeli példák kiválóan mutatják, hogy a hétköznapi életben a dráma szó leginkább akkor funkcionál jelzőként, ha előáll egy bizonyos helyzet, vagy állapot, amely egyben feszültséggel telített (az ironikus nyelvhasználatot leszámítva, ahol a feszültség nem a megnyilatkozás tárgyában, hanem a nyelvi játék következtében a tárgy és megnyilatkozás közötti diszkrepanciában realizálódik).
Ez a feszültség hegeli értelemben az előző és a következő állapot közt létrejövő konfliktus.
A „drámaiság” fogalmáról a Magyar Értelmező Kéziszótár a következő meghatározást adja: „a cselekmény belső feszültsége, drámai hatása”. E meghatározásban is van egy szó, mely úgy látszik, meghatározó lehet gondolkodásunkban, ez pedig nem más, mint a feszültség fogalma. A feszültség mindig valamely erő vagy energia koncentrált, megnövekedett állapotát jelenti, amely állapot lehet tudatos és nem tudatos, konkrétumok mentén és konkrétumokban nem megragadható egyaránt. „Drámai cselekményeknek vagyunk szemtanúi” – mondjuk egy meccs kialakult helyzetében, akkor is, ha nem a patthelyzet idézi elő, hanem például egy már előnyét vesztett csapat erőfeletti küzdelme a lehetetlenért. Ugyanakkor „túszdrámának” mondjuk azt a feszült állapotot, amely fogvatartó és áldozat között kialakul. „Dráma van” – sóhajtunk fel, amikor két ember egymással veszekszik, vagy amikor tüntetők rohannak az utcára, vagy ha valahol katasztrófahelyzet áll elő. Emberi drámáról is beszélünk, leginkább olyan esemény(sor) kapcsán, amely(ek) valamilyen szempontból „megindító” erejűek, mert bennük valamely törekvés nagy erővel koncentrálódik, vagy akár egy egész élettörténetet reprezentáló pillanattá sűrűsödik.
A drámapedagógia is használja a dráma szót, noha konvencióik alapanyaga nem kizárólagosan valódi vagy netán írott dráma. Az oktatásnak ez az alternatív formája a dráma megjelölést egyrészt a szó cselekvés-értelmében használja (megcselekedve, játékon keresztül megtapasztalva tanulni), másrészt viszont annak a nem feltétlenül tudatosított lehetőségnek köszönhetően, hogy tulajdonképpeni célja egy, az aktuális tárgyához kapcsolódó viszonyrendszer kialakítása, feltérképezése, a probléma körüljárása, és lehetőleg az alapviszony megváltoztatása. Ez nem rögzített formában, és ráadásul nem kiszámítható módon konkretizálódik foglalkozásaik során, és a viszonyváltozás lehetősége általában a résztvevők privát szférájában megy végbe.
Dráma szavunk és származékainak használata arra enged következtetni, hogy van néhány domináns vonása a szónak, mely nyelvhasználatbeli létét megszervezi. Az egyik legfontosabb elem a "feszültség", a másik pedig az a tényező lesz, amelyet legpontosabban Bécsy Tamás gondolataival írhatunk le, vagyis a viszonyváltozás lehetősége.
A fentebb felsorolt, triviálisnak mondható nyelvhasználatbeli példák kiválóan mutatják, hogy a hétköznapi életben a dráma szó leginkább akkor funkcionál jelzőként, ha előáll egy bizonyos helyzet, vagy állapot, amely egyben feszültséggel telített (az ironikus nyelvhasználatot leszámítva, ahol a feszültség nem a megnyilatkozás tárgyában, hanem a nyelvi játék következtében a tárgy és megnyilatkozás közötti diszkrepanciában realizálódik).
Ez a feszültség hegeli értelemben az előző és a következő állapot közt létrejövő konfliktus.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)