Képzeljünk el egy színpadot, ahol egy színész éppen előadás közben monológját mondja.
Beszédét érzelmek hatják át, suttog, kiabál, mozgásával pedig alátámasztja mondanivalóját: hol összehúzza magát, hol hatalmasnak mutatja, hol lemerevedik, hol heves mozdulatokat hajt végre.
Értjük a szövegét, ebből megtudjuk, mi történt vele, mi az ő véleménye a dologról, mennyire hatja át érzelmileg.
Most vegyük el tőle beszédét.
Látunk egy embert, aki szenvedélyesen gesztikulál. Már nem tudjuk miről szól az előadás, de azt még mindig érezzük, hogy mondanivalója van és érzelmeit is tisztán érzékelhetjük.
Vegyük el tőle a gesztusait.
Látunk egy embert feszült a testtel, érezzük energiáit amint robbanásra várva dolgoznak testében.
Vegyük el tőle érzelmeit.
Látunk egy embert a színpadon amint rezzenéstelenül áll, jelenléte azonban leköti figyelmünket, érezhetjük, hogy koncentrál valamire.
Aztán vegyük el tőle szerepét is.
Látunk egy embert a színpadon, csak úgy, látszólag minden szándék nélkül.
Vajon mit keres ott?
Mondják, ha színpadra lépsz mindig tudd miért mész be, mi a célod a jelenetben, stb..
- Miért, nem lehet csak úgy bemenni a színpadra és csak lenni?
Dehogyisnem, lehet. Számtalanszor előforul az emberrel, amikor előadás előtt a helyszínre ér és bemegy a "térbe" vagy felmegy a színpadra. Akkor azért érzi, hogy belépett "valahová", ahol mások a szabályok mint egy méterrel arrébb a színpadon kívül. Ehhez még csak színésznek sem kell lenni. Jelölj ki egy területet az utcán és meglátod elbizonytalanodnak az emberek, hogy belépjenek-e vagy sem. Főleg, ha jelölöd az is, hogy az színpad. A színházi tér szakralitása vitathatatlan. Akkor a színházi térben való létezésnek is kell, hogy legyen valamilyen szakralitása és ezt a szakralitást nem kell rákényszerítenünk, ez onnantól kezdve él, hogy kijelölted a színpadot, ha akarod, ha nem.
Itt van szerencsétlen színészünk akit megfosztottunk minden kifejezőeszközétől, csak azt nem vettünk el tőle ami az élethez köti, a testét. Lássuk: Ő az élő test a térben minden látható szándék és cél nélkül, de jelen van és aki nézi, tudni akarja, hogy mit keres ott. Ezt sem kell kényszeríteni, egyszerűen a jelenléte értelmet hordoz magában és az őt néző akaratlanul is keresni fogja az okokat. Addig fog keresni míg nem talál rá magának választ. Mivel támpontot nem kap, magából kiindulva fog megoldást találni, éppen az aktuális hangulatától függőt.
A mi válaszunk itt van. Színpadi jelenlétünk önkéntesen jelentést hordoz, ha mi nem töltjük fel értelemmel, majd feltölti a néző.
Biztos mindenkiből előjött már egyszer, hogy legszívesebben így ripakodott volna partnerére: Figyeljél rám, hogyha hozzád beszélek! Tudjuk milyen érzés, ha nem teszi meg. Lehetetlen így tovább mondani. A színpadon mégis tovább mondjuk, mert vagy fogalmunk sincs róla, hogy nem figyelnek, vagy ha tudjuk is, akkor is tovább kell csinálni mert az előadásnak mennie kell tovább.
A néző figyelmét megszerezve és fenntartva már csak rajtunk múlik, hogy sikerül-e átadni mondanivalónkat vagy sem.
Azért csupaszítottuk le előadónkat egészen testig, mert minden színpadi munka legkisebb alkotóeleme, kiindulópontja az élő test, csak rajta keresztül működtethető minden.
Nem elég csak a fejben megfogalmazott szándék, ha az nincsen lebontva szintekre és értelmezve, tudatosítva szintenként.
