Zéró Balett: "avagy semmit "

Amikor a néző elkezd azon gondolkozni: kár, hogy nem kényelmesebb a szék, mert akkor pihenhetne egyet, akkor ott valami nem működik helyesen a színpadon. Nagyon szerettem volna "mintanéző" lenni. Teljes odafigyeléssel fordultam az izgalmasnak ígérkező előadás felé. Nyitókép: egy kamerával vették egymás testét a játszók és mögöttük megjelentek a test-részletek a hatalmas vásznon. A hatás nem maradt el: beindult az asszociációs lánc: láttam a testek helyett víz alatti lényeket, torzszülötteket, földönkívüli lényeket. A probléma csak az volt: láttam a táncos testeket "nagyító"alatt (tényleg, minden apró ráncot, minden szőr szálat) és olyan érzés támadt bennem: nem akarom látni, kiknek a részleteit láttam. Egész előadás alatt nem bírtam elvonatkoztatni ettől. Civil nőket, civil testeket láttam. Nem karaktereket akik a nőiségről s annak gyönyöreiről, szenvedéseiről, küzdelmeiről beszélnek hozzám, hanem civil testeket akik használnak néha-néha elég következetlenül egy kamerát, és végtelenül szomorúak. Sajnálni kezdtem őket. Tényleg nem akartam rosszalkodni, de elkezdtem figyelni a nézőket. A játszók adtak rá lehetőséget, mert az ismétlések, a kitartások, a váltások rosszkor történtek. Szóval szundikáló, ásítást el-elnyomó, köhécselő, fészkelődő nézők. Láttam figyelő tekinteteket is. Mert a mozdulatok szépek voltak testben, csak éppen nem történt meg. Mozdulat sorként elég jó volt. Hát figyeltem tovább én is. A francia dalnál és az állati hangokkal játszott közösülési jelenetnél azonban feladtam. Baj, ha a néző elszégyelli magát. És nem azért, mert prűd. Azért, mert valami nem egészséges energiát érez mozogni a színpadon.
A kosztümök inkább férfiasak voltak, nem értettem miért a nőiség a téma, ha férfias alakokat látok. Zavarosnak, nem eléggé átgondoltnak éreztem az előadást.