Ez egy vallomás. Vallomás abban az értelemben, amit az ember akkor tesz, ha érzelmekkel kötődik valamihez, és az nem szűnik meg, csak összegezni kívánja azért, hogy tisztán lássa a jelent és beletekintgessen a jövőbe. Ami ugye csak kísérlet maradhat. De az ember úgy lett megteremtve, hogy fürkészi a jövőt.
Nos. Felnőtt életem három legszebb évéről beszélek, amikor a Teleszterionnál töltött időről beszélek. És nem túlzok. eseménydúsabb talán az életem első három éve volt, mert megtanultam nyelni, ülni, járni, ...beszélni.:) Az elmúlt három év alatt is olyan fejlesztő dolgokat tanultam, amik a lelkem és testem is jobbá tették.
Kezdjük az elején.
Alig mertem jelentkezni, mert láttam 2008.októberében a Mester és Margaritát, és novemberben volt a tagfelvétel. Úgy gondoltam esélyem sincs egy ilyen társulatba bejutni...nem kellett bejutni, csak járni kellett tréningre. Azt pedig örömmel tettem:)
A határátlépés fogalmát igazán itt ismertem meg. Először fizikailag, a sokszor erőt próbáló tréningeken, majd lelkileg, pszichikailag is. Olyan gyakorlatokkal és feladatokkal találkoztam, amiket korábban elképzelni sem tudtam. A négykézláb lemászás a lépcsőről volt az első:) Mivel előtte nem foglalkoztam színházzal, drámajátékokkal, nem ismertem a stop játékot, a szituációs játékokat, nem ástam le mélyre azért, hogy egy érzést, egy gesztust kifejezzek, felidézzek instrukciókra, egyik pillanatról a másikra. A színház, a színészet világának morzsáját kaptam meg az első időkben. Lassan nyílogatni kezdett a szemem, lelkem a színház nézésre, és annak művelésére. Ha önértékelés szempontjából nézzük, akkor az első évben mondjuk egyes szinten voltam, és most kettesen vagyok:)Hosszú,magas lépcsősort kell megmászni az embernek, hogy színésszé váljon, és azt hiszem, ez a lépcsősor életünk végéig tart. Nem színész szeretnék lenni, hanem a színház részévé szeretnék válni. És egy egy előadás apró szelete szeretnék lenni, amivel megkínáljuk a nézőt, és az elfogyasztja. Ezt fogalmaztam meg magamban, amikor csatlakoztam a Teleszterionhoz.
Négy munkafolyamatban vettem részt játszóként. Ezek: Örkény est, Babó és Bigyó, Az ötös számú vágóhíd, Zabhegyező. Az elsőt a Kása Feri rendezte, a többit a Komáromi Sanyi. Emlékszem, hogy az izgatottságom miatt a szövegek is kiestek, vagy hosszú reakció idővel jöttek, és amellett, hogy az agyamat lefoglalta ez a hihetetlen izgatottság, a játék nehezen ment. Ez a feszültség talán most, a Zabhegyezőnél kezd eltűnni igazán. Persze szép lassan kopott folyamatosan, de sokszor nem tudtam értékelni sem, mit csinálok, mert annyira lekötött a saját félelmem.
Mitől fél a színpadon az ember?Talán,hogy találkozik önmagával...vagy belelát egy figura lelkébe. Aztán rájöttem, hogy ha ettől félek, akkor meg kell tanulnom kezelni az oldott játékot, és elengedni magam és ahogy a Sanyi mondaná, eldobni az agyam...ami képletes ugyan, de amikor a feszültség megszűnik, az idegek kilazulnak, az állkapocs felenged, a gesztusok élni kezdenek és belefeledkezel a játékba...akkor tényleg olyan, mintha egy jó nagy súlyt eldobnál. Ezért van, hogy amikor totál fáradtan, egész napos próba és tréning után próbáltunk Ötös számú vágóhidat, akkor ment a jelenet. Visszagondolva, megmosolygom azt a feszült állapotot, de akkor nagyon nehéznek tűnt. Pedig csak át kellett volna adnom magam teljesen és lecsupaszítani azt a nagy védőgátat, amit az önmagam árja ellen építettem saját magam. Olyannak kell lennünk, ha színpadra lépünk, mint a méh, vagy darázs, aki nem vehet el többet a virágtól, mint amire szüksége van, de amit ott hagy maga után, az terméssé alakítja a virágot. Ezért érdemes színházat csinálni.
