2010. február 14. ÖSSZEGZÉS 1.

NAGY ÖSSZEGZÉST tartottunk a vasárnapi próbán. Az elmúlt félév gyakorlatait beszéltük át oly módon, hogy mindenki készített egy listát magának gyakorlatokról, amire emlékezett, és ezeket közösen a gyakorlatok felelevenítésével néztük át.

A fizikai jelenlét mibenlétére, és a szöveg megszólaltatásának módjaira is hoztunk példákat.

A szöveg információkat közöl, és a test feladata feltölteni azzal a többlettel, ami izgalmassá teszi a jelenetet, és kialakítja az akció-reakció folyamatát a néző és játszó között.
Ha megvan a játszó fókusza, akkor mi a következő lépés a jelenet felépítésében? A cselekvés motiváltságát kell meghatározni. A cselekvésnek kell legyen ritmusa és fokozása. Ha váratlan fordulatokkal dolgozik a játszó, akkor a pontos ritmus kiemelten fontos.
Egy improvizációs feladatot adott ki a Sanyi az előbbiek érzékeltetésére. Két játszó, szituációban: két alak várja a buszt, az egyik észreveszi a másik karkötőjét, és azt meg akarja szerezni. Tapasztalat: a cselekvés nem történt meg, mert a játék kiürült a motiváció és a fokozás hiányában. Pedig a párbeszédek jó ritmusban történtek, ami hiányzott az a taktika. Majd a taktika vagyis az ötletek bekerültek, több játék alakult ki és így a fokozás is eljuttatta odáig a játékot, hogy sokkal izgalmasabb volt nézni, mint az első variációt. Ez az improvizáció adott okot arra is, hogy újra beszéljünk a partner kérdésről. Az improvizációban a játszónak egyszerre kell aktívnak lenni, mint motiváló fél és egyszerre kell aktívnak lenni , mint elfogadó fél.

SZEKVENCIA:latin sequentia 'követés, kíséret' Ha belép egy játszó a térbe és mond két mondatot, akkor az a két mondat akkor lesz ELMONDVA ha megfelelő helyen tagolt, megfelelő időben kísért egy mozdulattal, és a váltások jó ritmusban történnek. Volt egy gyakorlat, amikor egy verset pusztán hangokkal kellett előadni. Ott fokozottan részekre kellett osztani a mondanivalót, mert az artikulált szavak hiányában a tartalom úgy kellett megszülessen, hogy a megfelelő szünetek és váltások adják azt meg. Tehát ennek kapcsán eljutottunk odáig, hogy ha szöveggel kezdünk el foglalkozni akkor: megismerjük a szöveget, szekvenciákra bontjuk, meghatározzuk a szándékot, majd formát adunk neki, tehát előadjuk a szöveget. A játszó szándéka egy belső küzdés eredménye, az rejlik benne, amire a játszó törekszik. Az alapinformációt hordozza a szöveg, a szándék pedig feltölti tartalommal. Ennek gyakorlására még nagyon jó az a játék, amikor a tartalmat meghatározva, számokból álló párbeszédet kell improvizálni. Csak számok lehet kimondani, de a szünetek, az intonáció, a mozdulatok hordozzák a tartalmat amit a játszó szándéka meghatároz. Akkor jó az improvizáció, ha egy olyan néző is meg tudja határozni az eredeti adott instrukciót, aki azt nem hallotta előtte.

KÜLSŐ FÓKUSZ: mindenki hozott egy verset, és néhányan kaptunk egy-egy tárgyat. A tárgy adott volt, (ásványvizes flakon, mankó, pulóver)és a verset szavalni kellett úgy, hogy közben a tárgyra fókuszálva interakciót kellett kialakítani a szöveg és a tárgy között. Fontos volt a nyitott tekintet iránya, és a cselekvés, a mozdulatsor intenzitása. Akciónak történnie kell. Most a tárgy a partner, de a dialógusnak akkor sem szabad egy oldalúnak lennie, ha a szöveg a vers, és a partner a tárgy. A kellő koncentráció nem elég. Akkor az pusztán illusztráció marad csak, ahogyan a szavaló "csak úgy" mozog. A láthatatlan szálnak ki kell alakulni a játszó és a tárgy között, és annak a segítségével viszonyt kell rajzolni. A tapasztalat az volt ennél a feladatnál, hogy aki meg is tudta teremteni a viszonyt, az hamar kizökkent, akinek ez nem sikerül, annak az volt az oka, hogy a fókusz a játszón belül maradt. Egyéni kérdés is lehet, kinél hogyan működik ez a feladat, de sok gyakorlatra van szükség, az biztos.

Végül koreográfiát is készítettünk, és ezt 21.-én is folytatjuk,de arról a jövőhéten bővebben:)

Faust-próba, Székesfehérvár

Hosszú ideje készülünk már a produkcióra, tkp. az elmúlt egy év ezzel telt. Fel kellett magunkat hozni egy bizonyos fizikai szintre, hogy egyáltalán meg tudjuk szólaltatni a testünket színpadon. Nem is gondolná az ember, hogy ez milyen aprólékos munkát és sok gyakorlást, odafigyelést igényel. Gyakorlatról gyakorlatra azonban mégis mindig szembesülnünk kell azzal, hogy mi hiányzik még mindig, hogy a jelenlét, a megszólalás, a testtudat, dinamika, viszonyok stb. alárendelődjenek a színpad törvényeinek. Improvizációkból már rögzítettünk jeleneteket, sőt koreográfiák is vannak használható állapotban, a darab elejét és végét már majdnem végleges formájában próbáltuk.
Sanyi a tegnapi próbára tökéletes szövegtudást kért. Gondoltam azért, hogy bármelyik résznek nekieshessünk. Aztán a próbát olyan rögtönzéses jelentekkel kezdtük, melyekben röviden történetet kellett mesélni a rendelkezésünkre álló díszlet és kellékelemekkel, persze szöveg nélkül, kb. 2 percben, zenére. A látottakat S. elemezte és kiemelte a hiányosságokat. Nálam hiányosság volt, hogy nem kerestem meg a kitartott mozdulataim végpontjait és nem fektettem kellő hangsúlyt a játékba kerülő kellékre – itt botok és fatuskók voltak. Ahogyan S. aztán elmondta, a kellékek egyenrangú, sőt! partnereink, kitüntetett figyelmet érdemel a velük való játék. Szinte mindenkinél hiányosságként jött elő a reflexszerű testtartás amit a koncentrált mozgás eredményez. Az a klasszikus rém-kép. Volt aki túl sok mindent szeretett volna belesűríteni a játékába és ezért nem volt igazán hangsúlyos egyik cselekvése sem.
Ezek után fejest ugrottunk a darabba. S. csak annyit kérdezett, hogy a szöveg megy-e. Mondtuk, hogy megy, majd aztán úgyis kiderül. A feladat az volt, hogy az előző gyakorlat hibáiból tanulva álljunk neki a darabnak mindent improvizálva, dobjunk el minden eddig rögzített pontot, csak a szöveg maradt. Tehát kaptunk zenét, azt hiszem Aphex Twin-t és nekiálltunk. A szövegek jöttek ha jöttek, ha nem akkor továbbmentünk, de mindenki olyan fantasztikus összhangban dolgozott, hogy ilyen próbaélményem nagyon régóta nem volt.
A közel teljes egymásra és magunkra figyelés mögött ott sejlett, úgy éreztem mindenkiben, az a világkép és nem több, amiről a darab elemzésekor beszélgettünk. Jó volt eldobni mindent és csak a partnerekre és magamra figyelni játék közben.
Úgy érzem, hogy bekapcsolt egyfajta emlékezet, ami azokat a technikákat fedte fel bennem, amikkel az eddigi tréningek kapcsán találkoztunk és ott voltak a testemben mint felhasználásra váró eszközök. Az „előadásban” persze voltak homályos részek, mert néha nehezen billent át egyik jelenetből a másikba és olyankor erőszakolni kellett rajra kicsit, de valami csoda folytán az egésznek megmaradt a tempója és végül egésszé állt össze. Azt hiszem, hogy az a csoda talán az arányosságban rejlik. Ha az én munkámban minden a kellő keverékben van jelen (vezetés és vezetni hagyás, vagy a mozgásom dinamikája) és minden partnerem is a szerepéhez képest szintén betartja az arányokat, akkor az összképnek is működnie kell. Nemrég Sanyi a játék zenéjéről beszélt. Játsszunk úgy, mintha zenét komponálnánk közben. Akkor ezt nem értettem, de azt hiszem most kicsit közelebb kerültem az értelméhez. Ha a sok hangszer külön-külön már biztosan játssza a szólamát, akkor a nagyzenekar is elemi erővel szólalhat meg. Valami ilyesmi történhetett tegnap. A pontos elemzés még hátra van, szerintem sokat fogunk még beszélni róla. Főleg, hogy a reprodukció szinte lehetetlen.
Volt még egy fontos megfigyelésem. Ez régen téma és alapvető dolognak kellene lennie. A szem. Hogy a néző mindig lássa. Ehhez persze az kell, hogy én láttassam vele, de még külön a szememre is koncentrálni mindig is problémát okozott. Itt azonban kaptam színes kontaktlencsét mint Mephistophilis, abban dolgoztam, tegnap először. Végig éreztem, hogy a szememben van valami amit láttatni kell. Úgy használtam a szememet, mint egy plusz végtagot. S. szerint működött a dolog, de a lencse kedvéért még rásegítünk majd egy kis derítéssel… A lényeg, hogy a szemünkből olvas aki lát, hát tudatosítsuk magunkban, hogy - lencse ide vagy oda - mindig van ott valami amit láttatni érdemes.