Dob, dob, dob, döbbenetes előadás!: GastroBaLett

Amikor már azt hihetnénk, nincs olyan hatalom, ami befogadásra kényszeríthet két előadás után, amikor már a Vár utca fényei meg-meg inognak előttünk: akkor elkezdődik a GastroBaLett előadása egy picike teremben, ami tele-tele van kíváncsi nézőkkel, és nem kényszerít, hanem behívogat az előadás hangulatába. A "küzdőtér" odacsalja a fáradt tekintetet, és egyszerre figyelni kezdek. A fémes szerkezetek és a dobok zsúfolt tömege megpiszkálja a kíváncsi oldalam. Ott ül a dobos srác középen, háttal a nézőtérnek, a fején egy vágást festettek meg igen hűen. A kopasz férfifej olyan, mint egy arctalan zenegép központja. Nagyon furcsa volt, egész előadás alatt akartam: forduljon már meg! A feszültség jól működött. Ladányi Andreáról hallottam már, de nem láttam még sosem. Megjelennek. A férfi, aki kedves jelenség, és a nő alak, akitől végig irtózom, egészen a záróképig, de ott legszívesebben megölelném, ha nem félnék, hogy esetleg fémesen fog csengeni, és akkor megijednék. Inkább csodálattal gondolok rá. Csodálattal, mert látok egy jelenséget, tudom, hogy egy női test, de ez csak tudat marad. A férfi teste test maradt. Helyes, van egy emberi pont. Számomra az előadásban Ő volt az ember, aki ismerkedik ezzel a fémes világgal. Irtó jókat nevettem, ahogy a cintányérral játszott!
Szóval, a női testből egy balettcipős láb képe és egy fehér zoknival magassarkút viselő láb képe maradt. Voltak pillanatok amikor a gyönyörű formát kirajzoló balettcipős lábhoz menekültem, mert a dob hangos volt, a fémek ijesztőek, a testek pedig átalakultak egy metró alá sodort létté. Na ekkor erősen koncentráltam arra a kis szigetre: a balettcipőre.
A teremben meleg volt, a zene kitöltötte minden négyzetcentijét és mégis belemerültem. A humor, amivel dolgoztak, a záróképben kiteljesedett. Ahogy rizsporos parókában ücsörögtek a dobok árnyékában, azzal a mindent tudó mosollyal, ráébresztettek: ahány forma, annyi nézőpont. Ide kellene egy végtelenség jelet rajzolni.