Nagy László Emlékére

Iszkázon jártunk, a Nagy László szülőházát is magáénak tudó községben. Remek környezetben, igazán ihletet adó és szép hangulatokat mozgató község, és maga a ház is. Meg az emberek is, akik működtetik. Bővebben:
http://www.mire.hu/hu/museums

Tehát, kaptunk egy meghívást, hogy készítsünk egy kb.20 perces verses műsort Nagy László verseiből. Egyszer már jártunk ott,és az is nagyon izgalmas volt, most már ismerve a hely hangulatát, úgy készültünk a műsorral, hogy a házhoz mindenképpen passzoljon. Azt hiszem ezt sikerült is elérnünk. A szövegeket Feri tette egy szépen ívelt sorrendbe,majd együtt ötleteltünk Diával, Zsófival.

Íme a szövegkönyv:

Lepel alatt írógéppel, vadul gépel, írja a szöveget! Lányok jönnek dudorászva! Izgatottan olvassa a szöveget, interakció!

Holtig a hűségtől

Nem véletlenül lettem költő, s nem is könnyen. Visszatekintve életemre már látom, hogy több erő működött ellenemre, mint javamra. S hogy ma is írok még verset, egyetlen oka van: nem tehetek mást, ez a létformám. Ragaszkodom hozzá. Nem véletlenül hagytam el a Képzőművészeti Főiskolát sem. Mert úgy láttam, versben viszonylag érvényesebben fejezem ki magamat, mint vonalban, formában, színben. Úgy láttam, hogy a vers mozgékonyabb, hogy teret és érzést és történelmet néhány mozdulattal is megörökíthet. Ilyen gondolattal szegődtem a vershez végérvényesen. Akkor, 1948-ban, a történelmi sorsfordulón és olyan hittel, hogy a hétszáz éves magyar költészet álmai valósulnak meg a társadalomban. Történelmi és földrajzi kényszer határozta meg a múltban is költészetünket. Ha ars poeticámról kell vallanom, hadd mondjam el legelőbb, hogy a nehéz örökséget, amit elődeink hagytak ránk, magam is vállalni merem. Nem törődve az anakronizmus vádjával. De ugyanakkor borzongok azoktól, akiknek szája untalan nyűvi a legfenségesebb szavakat, hogy a nép és haza és emberiség. Költőnek lenni manapság sem jelent mást, mint erkölcsi tartást. A stílus, a világképépítés ugyanilyen fontosak, de csak ebből a tartásból eredhetnek. Nem hiszem, hogy lényegemben megváltoznék, így költészetem megváltozását se várja senki. Ez nem jelenti azt, hogy megnyugodtam volna, hogy elégedett vagyok magammal. A költőnek folytonos gondja a megújulás, különben – ahogy mondják – ismételgeti önmagát. Hogy ne említsek mást, éppen elég gondom a törekvés a pontos kifejezésre, a fölösleges elhagyására, a költői közhelyek irtására, törekvés folyton olyanra, ami még nem volt. Ugyanakkor a kíméletlen fegyelem pusztítja a termékenység perceit, s ritkábban születik vers. Éppen ezért, ha fohászkodnom szabad, nem óhajtok magamnak mást, mint a szinte lehetetlent: mai tudásomhoz az ifjúság rugalmasságát.

Elindul az ének, ahogy a Szarvasfiban, megmarad a dülöngélés.

Az én szívem

Az én szívem játszik,

ingemen átlátszik,

másik szívvel tündérkedik

hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem

durva-gaz erdőben,

virág vagyok, attól félek:

csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem

fényben, égdörgésben,

ecetért kell elcserélni

minden édességem.

Julcsi összecsavart leplet tart már az elejétől kezdve, mintha bele lenne bugyolálva a kiscsikó. neki kezdi el mondani a verset. Én a dal alatt kicsikót csinálok Diából, Zsófiból. Julcsival is játszunk csikóként a vers alatt:

Kiscsikó-sirató

Fehér volt az anyád, te meg fekete,

anyádat elásták, de te nem tudtad,

lefeküdtem melléd, simogattalak,

sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,

puha volt a füled, mint a kisnyulé,

nyakadon a csengő piros szalagon,

de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,

szívedet hallgattam, alig dobogott,

tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,

tollpihén a lelked alig remegett,

sirattalak téged, bársony-kiscsikó,

nem kellett már neked a dudlis üveg,

inkább földhöz verted halántékodat,

tejfoggal haraptad piros nyelvedet,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,

bőrödet lehúzták, szárítják napon,

sírodat megásták a meggyfák alá,

gyönge a te csontod, mint a babáké,

a hajnali harmat széjjel őröli,

bőrödből csinálnak fekete sipkát,

drága bőrtarisznyát borosüvegnek,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,

a gyenge lucernát nyulak csipkedik,

ott ficánkolsz te a csillagok között,

onnan megrugdosod az én szivemet,

minden reményünket befödi a hó,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

Almaosztás kezdődik.

Ha döng a föld

Már tudtam én, ha döng a föld:

szívemhez anyám közelít,

oda emel, hol felkereng

tej és akácméz illata,

a gyolcs sikongó kapuit

sarkig kitárja, mosolyog,

s rámszabadítván kútjait

a Mindenségben altat el.

S láttam később: a dögnehéz

zsákot mint pólyát úgy viszi,

és csípején forognak el

sötét öntöttvas éjszakák,

cukorrépából télidőn

gyémántos kazlat ő gyalul,

ő sétál fehéringesen

a mennyköves mezőkön át.

És képzeletem tudta már:

a Csodálatos Anya ő,

szivárványkörben ott rezeg

örökzöld tölgyfakoronán,

dobtáras acélfegyverek

hiába veszik célba őt,

mert a golyókat vértelen

elnyeli, mint a délibáb.

Meséből ő a Fehér ló,

növendék fia vagyok én,

törvényt és könyvet hord elém

gyöngytüzű állkapcsai közt,

s hátára forraszt, úgy röpít

az égi kökényfák alatt,

hogy a tövisnek hajamat

csupán fésülni engedi.

Európa, íme, itt vagyok,

te félelmemnek fókusza,

gyönyör és tőr itt számosabb,

mint a barbárok síkjain,

mezítlen itt sikoltozok

sípcsontjaid közt, gótika,

Le Corbusier, inaim

betonküllőkre csavarod.

De zene zendül, nagy zene,

túl alkonyom vérpadjain,

az örök halál falait

anyám sörénye átveri,

s tudom: ha újra döng a föld,

szívemhez anyám közelít,

s akár ha tengert hallanék:

a Mindenség nekem beszél.

Zsófi almazabálás, kikapta a dia kezéből. (ez még az előző alatt?)

Tűz

Tűz

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

Dia lepelkihúzás, gyerekek kezébe adja.

Lánglakodalom

Az égbolt sikolt: rátokszakadok,

a föld meginog: széthasadozok,

jajgat a kő is: közelítenek

csikorgó csontu páncélistenek.

Az asszony szája lázzal cserepes,

ölbeli gyerek didiket keres,

rívó leányok, megritkult család

lesik topogva a nap hajnalát.

Egy pillanatra béke lett,

orosz katona kér aludt-tejet.

Most vastüdejü gonosz angyalok

szárnyától az ég sajog, ragyog,

borulj a földre, ne less repülőt,

zúdít a földre foszforos esőt.

Barát-e, ellenség-e ő?

Ki bűne ez a mennyegző?

Ripeg-ropog a lánglakodalom

a háztetőkön, sárga kazlakon.

A lángok ujja égre esküdött,

most kulcsolódik két házsor fölött!

Az utcán én vagyok csak vakmerő,

a férfiakkal tele a mező,

ott óbégatnak hogy: idesanyám!

Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,

s a lécketrecben ég a kiscsikó,

jászol tüzébe vicsorít a ló,

lángok közé a tehén borjazik,

szénfeketére ökrök sülnek itt –

Lángok közül te árva vakmerő,

mi menthető volt, az se menthető.

Kereső játék a leplek között. Mi elhatárolódunk a Zsófi segítségnyújtási kísérletétől. a következő vers alatt.

Vérugató tündér

Ó, aki csontra vesz fel inget,

jéggel veri meg szemeinket!

Fehér vagy mint a jég verése,

zuhansz vaságyra, jégfehérre.

Ráfekszik szívemre a sorsod,

csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.

Véren, zúzmarán túl tavasz van,

lesz-e még nyár -- kérdem magamban.

Aranyeső tündököl sárgán,

árva vagy, itt maradtam árván.

Mint pirkadatban őrült álom,

szél dobol gyulladt mellhártyádon.

Tüdődön láthatatlan térdek

rengetik bölcsőit a vésznek.

Favirág habzik s te letűntél,

világos vért ugat egy tündér.

Csak ez kellett, csak ez hiányzott,

csírázik itt az átok átkot.

Forgok arcomon új pecséttel:

új tehetetlenség dühével.

Nikotin ikrásodik számban,

a csikkek szétmásznak szobámban.

A szesz kék tüzein keresztül

idegeim lármája zendül.

Alkohol nincs ami ledöntsön,

valami szörnyűt tervez az ösztön!

Ó, aki csontra vesz fel inget,

jéggel veri meg szemeinket!

Kitárva fejednél az ablak,

nyitok ajtót a léghuzatnak.

Mintha egy szél fújna egy holtra,

nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

Tulipánt hozok, meg se látod,

álmod a morfium s virágod.

Lehet, hogy hozzád késve jöttem,

lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

Csak elmész, elzengnek a szárnyak

s marad a vérhomály utánad.

Érted már félig megszakadtam,

tündérem, ne légy irgalmatlan.

A földi szerelmet ne vesd meg,

ne vidd a semmibe a tested.

Hiszek, s hitemet levagdalja

tündéri fintorod hatalma!

Csalogatlak sírva magamhoz,

te csak a halálhoz ragaszkodsz!

Nappalom éjjelem tiéd lett,

te csak a temetőt ígéred!

Fényleni éretted akartam,

te az észt rombolod agyamban!

Szeretni tehozzád szegődtem,

te sírkövet faragsz belőlem!

Ó, aki csontra vesz fel inget,

jéggel veri meg szemeinket!

Lepelfejtésbe kezd a Julcsi. Utána tükörjáték hármunk között.?

Öregasszonyok

Neszező lúdcsapatból,

hófehér tollú hadból

kilencet kiszemeltek,

megtépni ölbe vettek.

A nyughatatlan ujjak

repesnek, el-elbújnak,

vedlik a toll a mellről,

a láb- és szárnytövekről,

néha a vér kiserken.

picinyke piros gyöngyszem,

de éppen elégséges

az emlékébresztéshez.

Nem kél az emlék másról,

nem szól a szó se másról,

csak minden virradatkor

megcibált szöghajakról,

a fájdalomról, vérről,

elrepült kendőcskéről,

százludas asszonyságról,

pásztorlány búbajáról.

Megáll az ujj rezegve,

mintha csak emlékezne,

a szorító kar ernyed,

a szárnynak helyet enged,

kicsap a szárny fehéren,

pihetoll száll a szélben,

fuvóka szélben elvész,

akár a régi emlék.

Kezük igazul újra,

megindulnak az ujjak,

gyűlik a toll a zsákba,

piheg a puhasága,

hallgatnak, úgy ügyelnek,

lehelni alig mernek,

pehely se vesszen kárba,

legyen belőle párna,

párna a menyasszonynak,

pólya a pólyásoknak,

vánkosa mindazoknak,

kik mindig fáradoznak,

nyugtató okos fejnek,

ha elcsigázva szenved,

hogy túl az édes álmon,

okosat kitaláljon,

csodát a világrendben,

hogy meghalni ne kelljen.

Kimegyünk, Diát egyedül hagyjuk.

Szárnyak zenéje

Dobognak, tündöklenek,

érnek a teremtmények.

Ősz fele fordult arccal

pirulnak tudatlan lázban,

még nyár van.

Idesodródtam,

aranyba, hőbe,

ide az áldott mezőbe.

Semmi bajom,

csak más a tekintetem,

s néha a szívem fölé

téved kezem.

Nem érdekes.

Tüzes a föld, levegő,

éden s pokol az ingem.

Idegeimben

zeneszó jár.

Tudom, hogy törvény szerint

betölti sorsát minden.

Gyötrelmes és gyönyörű

ez a nyár.

Csupa sujtás az ég,

dicsőség-sugarat hány

özönnel a nap,

szurony-él minden irány,

madár is belevakul.

De alul

állkapcsát szörnyen kitárva

nyeli a homokbánya a hőt.

Nyelve: a csillámos út

szélesedik,

tüzesen a fűre tolúlt.

Eperfa bódul,

szemereg barna vére,

elvarasul.

Árva fa, árva bokor

ön-árnyékába bújna,

gyötrődik zajtalanul.

Dolgozik minden,

nincs kegyelem.

Fény zaklatja a földet,

szűköl a táj,

de terem.

Rozs, búza, árpa,

levágva megindul,

kukorica izgul,

sajog a tarló virága,

millió méh fuvaroz,

az ég, meg a méz arany-háza

zajos.

Almafa piros koloncot

nevel, a szilvafa kéket,

páncélosodnak a magvak,

ha nedvek apadnak.

A gének találnak fészket.

Megőrzi magát az élet.

Ropogás, bongás,

küllők kerepelése –

nem a lemondás érik,

lerogyni nem szabad élve.

Gép tüzesül,

forrón futnak a szijjak –

a ló homlokán eresen

lüktet a csillag.

Szakad az ember veséje,

de az űrt álma belengi,

muszáj dicsőnek lenni,

nincs kegyelem.

Ez itt a szárnyak zenéje,

ne feledd.

Soha nem feledem.

Kint hangzik el, tűzbogarak.

Ne hagyj a csontokon állnom

Ne hagyj a csontokon állnom,

te ragadj vállon,

vonszolj szobádba,

engem keresztfát

fektess az ágyra,

el innen, el

fénybe,

mesébe,

forralt borhoz,

térdemről csupa-dér

csokrokat oldozz,

nyakamról koszorút,

gyászszalagos hámot,

roskaszd le rólam

fekete zászló-ruhámat,

húzz-vonj szobádba

holtak madarától,

ezüstbetű-hemzsegésből,

jég-gyöngy-szaharából,

átváltoztass,

életre mozgass,

idomíts a létezéshez,

törhetetlen értelméhez,

szádban a mézhez,

piros almádhoz,

küszöbödön rikogatva,

romboltatást, romlást

kiátkozz,

láng, te szerelmes,

fűtsd át a lelkem,

tündér,

tündér,

segíts kitelelnem!

Néhány kép, amelyeket Kutai Enikő készített:

Benkó Zsófia Anna, Kása Ferenc, Oláh Júlia, Herczeg Diána A műsor előtt.

Zsófia szaval.

A műsor közepe -táján felkerültek a leplek. Keresztül kasul a térben.

Az öregasszonyok c.vers alatt lekerültek. Megnyugvás.

Még a műsor előtt Herczeg Diána egy órás drámajáték foglalkozást tartott a gyerekeknek.

Szép nap volt, ihletett állapotban , feltöltve érkeztünk haza. Annak ellenére, hogy az eső csak esett és esett és esett. Valóban itt van az ősz:)

Száll a Roland Opus fészkére

Néhány gondolatot fogok most megosztani két előadásról, amiket a szeptember végi Fest Feszten volt szerencsém megnézni Budán, a MU Színházban. Elsőre talán nem tűnik föl, de ezek a produkciók kapcsolódnak egymáshoz, ha másban nem, hát abban, hogy komoly és nyomasztó kérdésekkel világítanak be az egyén (vagy az első esetében inkább csoport) és az őt körül vevő külvilág ellentétének bugyraiba. Mindkettőt ajánlani tudom!

Apa, mikrochip vezérli az életem!

A lendvai Egy & Más vándorszínház előadásáról

Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye velőtrázó társadalmi kórkép, mely a perifériára szorultak (elmegyógyintézeti betegek) szemszögéből vizsgálja az embertelen kontrolhatalom és az annak irányítása alá vont csoport összeférhetetlenségét. Maga a cselekmény már önmagában is nyomasztó dolgot enged feltételezni: a kontrol megdönthetősége (akár orwelli értelemben), és a forradalmi eszmék létjogosultsága kérdőjeleződik meg McMurphyék tragédiájában, de a szerző még ennél is tovább megy, és tudományos fantasztikumba hajló belső gondolatmeneteivel (melyek spirituális jelentést kapnak azáltal, hogy Bromdem, az indián közvetíti őket) a technológiai fejlődést is a „Nagy Testvér” szolgálatába állítja. Innentől fogva pedig kérdés sem férhet hozzá, hogy a Száll a kakukk fészkére örökérvényű mestermű, ugyanúgy aktuális lesz 50 év múlva, mint ahogyan az volt keletkezése – a beatkorszak – idején.

Úgy vettem észre, a Feszt Fest nyitóelőadásának kiinduló helyzetét – melyben megismertük az elmegyógyintézet lakóit – mi, a nézők sem tudtuk nem a saját életünkre vonatkoztatni. Persze ebben a játszók is segítségünkre voltak: úgy néznek ki ránk az előadás több pontján is, mintha gyógyíthatatlan betegek lennénk a diliházban. Egyszerű és hatásos gesztussal teremtődött meg tehát a néző bevonódása (vagy elzárkózása) ebbe a nyomasztó börtönbe, melynek lakói önkéntesen vállalták a rabságot.

A minőség kőszínházi. És ez éppen annyira dicséret, amennyire negatív kritika is. Mess Attila rendezése ugyanis teljes mértékben a lélektani realista vonalat követi, amely olyan szintű kontrolláltságot (szövegben és beszédben), és átélést (belső intenzitást) követel meg a játszóktól, amit professzionális – értsd: ebből élő – színészektől is csak nagyon ritkán kapunk meg. Jelentem, a léc rezeg, de még éppen fönn marad. Mess játszóinak meg-megvillanó tehetsége és pozitív energiái elfeledtetik velünk a sok technikai hibát, rossz hangsúlyt, túlzó játékot. Együtt drukkolunk Bromdemnek, hogy kitörjön börtönéből, ami végül meg is valósul, a helyzet feszültségéhez mérhető nagy csörömpölés, a rácsos ablak szimbolikus értékű szétverése közepette.

Erről jut eszembe, a díszlet egyszerűen remek és ez is – mint annyi más elem – Milos Forman nagysikerű filmadaptációjára rímel. Nem is szégyen kölcsönvenni pár hatást minden idők egyik legjobb filmjéből!

Roland Opus különös

A Soltis Lajos Színház Téveszmék, avagy Roland Opus halálának különös körülményei című előadásáról

Nagy Péter debütáló rendezése tulajdonképpen abszurd krimi, egy oknyomozó riporter morbid kalandja egy afrikai altatódallal, amivel embert lehet ölni. Szó szerint. Kár, hogy míg Chuck Palahniuk, a Harcosok Klubja szerzőjének szikrázó szellemességgel megírt szövegei dinamikusak (és ezért első hallásra nem is mindig követhetőek), addig a látott adaptáció túlságosan statikus.

Ez a statikusság nem az előadás stációszerűsége miatt zavaró (filmszerűen váltakoznak a képek, markáns kapcsolódási pontok nélkül), hanem azért, mert a színészekkel nem történik meg igazából a történet. A főhős karakterének például egyáltalán nincs íve, ugyanolyan hangon és állapotban festi meg belső világát az utolsó jelenetben, ahogy az elsőben tette. Igaz ez a többi karakterre is. Ilyen módon az előadás szereplői csupán Palahniuk szócsövei lesznek, akik előbújnak, elmondják szövegeiket, majd távoznak a fő díszletelemként használt „varázsszekrénybe”.

Ez a szekrény azért megér egy misét. Vagyis inkább az, hogy szcenikai szempontból milyen remekül működik az előadás. A fiókokból váratlanul előbukkanó figurák egyszerre ijesztőek és viccesek, mozgásuk, beszédük soha nem olyan, mint ahogy az első pillanatban várnánk, folyamatosan kizökkenünk a játék által, tobzódnak az ötletek, és ezt nagyon is jó húzásnak érzem (A Harcosok Klubja is úgy tudta nagyon szórakoztatóan tálalni az író gondolatait, hogy a rendező, David Fincher, minden rendelkezésére álló filmtechnikai eszközt bevetett az ügy érdekében). Az így megteremtődő David Lynch nevéhez méltóan groteszk atmoszféra nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a globalizáció sújtotta (mű)világtól való félelem belénk markoljon, mi pedig válaszul zavartan kinevessük. Nem éppen ez lehetett Palahniuk célja?

Kása Ferenc

Szia Dionüszia!

Szia Dionüszia! – gondoltam szomorkásan hazafelé az autóban, még a fesztivált záró Szélkötő Kalamonából megmaradt adrenalinnal, miközben alapzajként hallgattam a szüleim és barátnőim beszámolóit a nézőtéren történt eseményekről (a felvételek miatt begörcsölt kéz drámáján, és apukám bíztató poénjain már majdnem sírtam ).

A fesztivál első két napján technikai okokból (iskola) nem sikerült részt vennem, de pénteken már ott voltam azon a buszon, ami gőzerővel száguldott az arcot, lelket, testet, tekintetet és persze rekeszizmot próbára tevő tréningekre. Szinte két óránként valami újjal gazdagodtam, amit igazából, míg haza nem értem, nem sikerült feldolgoznom. Befogadtam az egészet, de nem tudatosan. Fantasztikus volt.

Amikor már fájt mindenem, és úgy éreztem nincs tovább, akkor pedig belobbant-robbant a szombat esti kis ceremóniánk – a szó szoros értelmében. Hihetetlen, hogy egy maroknyi ember milyen hangulatot képes létrehozni, és három éve még el se tudtam képzelni azt, hogy egyszer köztük lehetek. Hatalmas bulit csaptunk, amit szerintem nem csak a résztvevők élveztek. Megszokotthoz hűen ez a nap is véget ért, de a meleg víz és az otthon melegének hiánya ellenére is pozitívan álltam a vasárnaphoz, ami szépen megkoronázta az egész fesztivál hangulatát a számomra. Szép volt, jó volt, vége lett. Vissza mennék . 

Baráth Krisztina

DIONÜSZIA :)

Őszi Dionüszia!

Több helyen is éltem már hosszabb-rövidebb ideig életem során, és előbb vagy utóbb úgy éreztem, hogy unatkozni kezdek. Szerencsére nem azért, mert nem voltak barátaim, vagy nem tartoztam közösségbe (állítólag mindenhol voltak barátaim, és ők azt állították, hogy a közösségünk tagja vagyok :) ). A hiba ott kezdődött mindig is, amikor úgy éreztem elfogyott a lendület a környezetemből. Igen, a hiba az én készülékemben is ott volt, hiszen ugyanúgy én is unatkozni kezdtem, és órákon át tudtam én magam is panaszkodni, hogy uncsi uncsi uncsi. Egy idő után én sem törekedtem arra, hogy feltöltsem a többieket.
Pápán, ezen a fesztiválon, az Őszi Dionüszián, irtó nagy volt a lendület, és a Dionüszia szertartáson picit meg is hatódtam (oké, nagyon meghatódtam). Fiatal vagyok én magam is, de olyan jó volt kívülről nézni a még fiatalabbakat, ahogy táncolnak, tűzzel hadonásznak, nagy lepleket festenek, és ezzel elképesztő vidám energiákkal töltenek meg egy egész teret (én is táncoltam és én is hadonásztam ám...festeni nem festettem, mert így mindenki jobban járt azt hiszem :) ). Semmi különös nem történt csak a szabad táncolás, és magunkat jól érezni tudás. Remélem lesz még több ilyen, mert azt a hangulatot elmesélni nem tudom, részt kell venni benne, hogy érezni tudjuk. Nagyon tuti lenne, ha egyre több ember jönne ki a főtérre bulizni egyet, és eltűnne mindenkiből a "jujj ez egy kicsit ciki, ha itt a téren táncolni kezdek" érzés. Jujj, de mennyire hogy nem ciki! :)
Azt hiszem a kedvenc programom volt ez a szertartás az egész héten. Természetesen a sok szuper előadás és szuper drámafoglalkozás mellett. Az is lehet, hogy mindig az volt a kedvencem, ami éppen tartott. :) Miközben élveztem a drámatanárok foglalkozásait, rengeteget tanultam is tőlük. Mivel a sok élményt nehéz tárolni egyszerre a fejedben, magadban, ezért többször állt görcs a kezembe, a jegyzetelések során.
 A  Dionüszia szertartás összefoglalta a hét sok jó érzését. Számomra biztosan. Ahogy Vekerdy Tamás doktor úr is említette, a szabad játék az, ami leginkább fejleszti minden téren a gyerekeket. Azt hiszem nemcsak őket, mert állítólag én már felnőtt vagyok, mégis úgy érzem, fejlesztve vagyok.
Ekkora vidámság van akkor, ha sok egymással párbeszédbe keveredni vágyó ember találkozik? Hé, akkor találkozzunk többet!
Visszatérve az elejére, nagy lendületet kaptam, és remélem adtam ezen a fesztiválon. Ha ilyeneket művelünk, és ilyen találkozásokra törekszünk, senki nem fog unatkozni! :)

                                                                                                     Herczeg Dia

Őszi Dionűszia összefoglaló sok sok képpel...

Az Őszi Dionüszia - összefoglaló sok sok képpel:D

Ha az elmúlt hét eseményeire gondolok, akkor egyszerűen nem tudom mosoly és megelégedettség nélkül tenni. Muszáj jól érezni magamat a gondolattól, hogy a részese lehettem ennek a fesztiválnak. Vagy inkább találkozónak:D RÉSZESE lenni ma valaminek, ami KÖZÖSSÉGI. Igazi, élő, és ott abban a pillanatban zajlik. És ami a legfontosabb, hogy mindez HÚS-VÉR és NEM VIRTUÁLIS. Bocsánat,én nem bántom a virtuális dolgokat, az internet egy áldás, (hiszen ezzel juttatom el én is most az olvasóhoz a gondolataimat)

Készül a Dionüszia plakát:)

Viszont az elmúlt héten Pápán, - a Jókai Mór Művelődési és Szabadidő Központ, Pápa városa és a Teleszterion Színházi Műhely szervezésében - olyan bensőséges hangulatú és mégis szerteágazó fesztivál született, ami azt erősíti bennem, hogy alkotni jó, de mindezt közösen tenni, nos az remek, azért érdemes tenni, érdemes életre hívni,mert életenergiát ad.

 A programokban a kíváncsiság volt a lényeges. Az egymásra való reagálás. Vagyis az adott program (színházi előadás, drámafoglalkozás, kiállítás)felkínált egy problémát, egy témát, amit aztán meg kellett oldani, fel kellett dolgozni. A központban tehát reflektáltság állt. Mert főként az embert állította központba ez a programsorozat.

  Sok beszélgetéssel és  egymás megszólításával. Persze a fergeteges hangulat,  a tánc és a zene sem maradhatott el...

 A hét egyik nagy eseménye számomra a Komáromi Sándor által rendezett Háy János novella feldolgozás, a Senák című előadás és az utána következő beszélgetés volt. Mivel a magyar dráma napját is ünnepeltük, a meghívott vendég maga Háy János író volt. (http://hay.irolap.hu/hu/eletrajz) Remek beszélgetés alakult ki, egyszerűen megteltem energiával, csupán attól, amilyen közvetlen és természetes jelenség volt Háy János. Az volt a kedvenc részem, amikor az írásról mesélt, hogy miként zajlik maga az alkotás folyamata. Az elmélyülés és a tevékenység alapjaként az önmagunkkal való folyamatos ismerkedést, vagyis önkontrollt tette meg. Mert ha írsz, ha alkotsz, le kell szedd magadról az alkotás tárgyát. El kell távolítani az alkotót és az alkotást, hogy tisztán megszülethessen a mű. Az eltartás mértéke változó, de a "szirupot" azt nem szabad átengedni. Mert ha jól értelmeztem, akkor születnek az öncélú alkotások. És az alkotások lényege (persze ha nem direkt terápián vagyunk) nem lehet öncélú. Azért van létjogosultsága  a művészi alkotásnak, mert ezáltal megosztjuk a világgal a saját tükröződését. A tükör pedig az én. A reflexió pedig az alkotás. Én ennyivel lettem gazdagabb a saját szűrőmön átszűrve az estét. És nagyon köszönöm. Talán ennek az energiának volt köszönhető, hogy utána a főtéren két órán keresztül táncoltunk:)

A Dionüszia egy tűzszínházi előadással ért véget. A Teleszterion Színházi Műhely Szélkötő Kalamona feldolgozásával. Az előadás vitalitása a hűvös őszi estén azt hiszem szó szerint tüzessé varázsolta  a hangulatot.

Oldalak, ahol beszámolók találhatóak a Dionüszia valamely eleméről:

 http://www.papa-ma.hu/cikk_reszletes.php?id=10094&cqtr=Eljunk_kreativan!_%E2%80%93__A_magyar_drama_unnepe_a_Dionuszian

http://kulturkocka.tumblr.com/post/62231603433/dosztojevszkij-bun-es-bunhodes-soltis-lajos

http://vtvpapa.hu/hiradoink/hiradoink.html

Ismét Őszi Dionüszia!

Szeptember 18. és 22. között a kultúráé volt a főszerep Pápán, hiszen idén ismét városunk asztalának terítékére került az Őszi Dionüszia elnevezésű alternatív alkotóközösségek fesztiválja. A rendezvény öt nap alatt több száz érdeklődőt vonzott, kicsiket és nagyokat, sportolókat, graffytiseket, zenészeket és színjátszókat egyaránt. Az első nap szakmai megbeszéléssel indult, ahova határon innen és túlról is rengeteg érdeklődő, közművelődési szakember és drámapedagógus érkezett. Délután Dr. Vekerdy Tamás tartott előadást a problémamegoldásról.

Csütörtök délután a gyermek és a diákszínjátszók mutatták be tavaly készült előadásaikat. Szintén ezen a napon tartották a júniusi Szigeti veszedelem című összművészeti bemutató felvételének vetítését, majd ezt követte a Ribillio Andante Jazz Quartett koncertje. Pénteken 4 drámapedagógus, név szerint Tóth Szilvia, Sárosi Gábor, Tárnoki Márk és Pap Gábor tartott külön-külön egy-egy workshopot, ahol a diákok különféle színházi gyakorlatokat sajátíthattak el. A nap fénypontjának a Teleszterion Színházi Műhely és a Soltis Lajos Színház közös munkájának gyümölcse, a Bűn és bűnhődés bizonyult Komáromi Sándor rendezésében, ahol a kamaratér végül túl szűkre sikerült a nagyszámú nézőközönség befogadására. Szombat délután egy csomó érdekes programban vehettek részt a főtérre látogatók, ugyanis a „Miénk itt a tér” nevű program keretében volt viking sakk, egy kis zsonglőrködés, tánc, és még sok más. Ezt követte a Magyar Dráma Napja, ahol a vendég Háy János író volt. Este pedig a Dionüszia szertartás vette kezdetét, ahol eleinte a Teleszterion Színházi Műhely tagjai tűzszínházi eszközökkel alapozták meg a remek hangulatot, majd bárki, akinek kedve volt részt venni egy kis táncban csatlakozhatott. ( íme egy felvétel: http://www.youtube.com/watch?v=MYn4ijz9LQ8 )A fesztivál utolsó napján az S.K. Társulat Black Comedy című előadása, majd a Teleszterion Szélkötő Kalamona című tűzszínházi produkciója zárta az Őszi Dionüsziát.

Nagy Patrícia

Veres Péter

 A II. Őszi Dionüszia Pápán

A Magyar Dráma Napját a Senák nyitotta

A diákszínjátszók napján a Log Out

Bűn és Bűnhődés koprodukciós előadás (Soltis Lajos Színház és a
Teleszterion Színházi Műhely előadása)

Idén szintén öt napon keresztül tartott az Őszi Dionüszia, ami második alkalommal került megrendezésre Pápán. Mind résztvevőként, mind pedig segítőként mondhatom, hogy én remekül éreztem magam. Csütörtökön, amely a színjátszók napja volt, nevéből is könnyen ki lehet, hogy a gyermek és diákszínjátszó csoportok mutatták be tavalyi munkáit. 14.00 órától láthatták az érdeklődők a TheaTürr Csalóka Péter című vásári komédiáját, majd bemutatkozott a Weöres Egyes, a No komment és a Csóti suhancok is. 16.00 órától pedig a diákszínjátszók vették birtokba a teret. A három csapat, név szerint a NemArt, a PSG Színkör és a TheaTürr is lehetőséget kapott előadásuk bemutatására. Ezt a Szigeti Veszedelem vetítése követte majd a nap Ribillio Andante Jazz Quartett zenélésével ért véget . Igaz, hogy kissé kevesen voltunk a koncerten, de aki velünk tartott, tanúsíthatja, hogy ez sem gátolt minket a bulizásban. A pénteki nap a szakmáé volt, ugyanis a diákszínjátszók, név szerint a PSG Színkör, a TheaTürr és a Színjátszma csapatok tagjai 4 drámafoglalkozáson vehettek részt. Négy tréing, négy különböző workshop. Az elsőt Tóth Szilvia tartotta, majd őt követte Sárosi Gábor, Tárnoki Márk és Pap Gábor. Ezen a napon került bemutatásra Pápán először a Teleszterion Színházi Műhely és a Soltis Lajos Színház közös előadása, a Bűn és bűnhődés is, ami nagy érdeklődést keltett az emberekben, ugyanis annyian voltak kíváncsiak a bemutatóra, hogy a kamaratér kicsinek bizonyult. Azt hiszem egy néző sem bánta meg, hogy eljött, ugyanis a műsor tényleg remek! Nekem legalábbis nagyon tetszett. A darabot egy vacsora és egy fergeteges buli követte az Esti Kornél kávéházban. Szombat délután miénk lett a főtér, ugyanis a fesztivál „Miénk itt a tér” című programján lehetőségük nyílt az arra látogatóknak zsonglőrtányérok tanulására, viking sakkra, tánc, ördögbot és a tűzmeteor használatának megtanulására, és még egy csomó érdekes programra. Ezt követte Magyar dráma napja, ahol a vendég Háy János író volt. Este pedig a Dionüszia szertartás vette kezdetét, ahol kezdetben a Teleszterionosok egy kis tűzszínházzal szórakoztatták az embereket, majd egy nagy közös bulival folytattuk. A fesztivál utolsó napján az S.K. Társulat Black Comedy című előadása, majd a mi Szélkötő Kalamonánk zárta a második Őszi Dionüsziát.

 

Veres Péter

Az idei Őszi Dionüszia (összművészeti fesztivál és műhelytalálkozó a Teleszterion Színházi Műhely, Pápa városa és a pápai JMSZK szervezésében) egy esős, igazi borús nappal, bár annál vidámabb és kellemesebb hangulatban telt el! Kit érdekel, hogy esik és fúj odakint, ha  a pápai JMSZK falai között éppen szakmai nap zajlik olyan fontos kérdésben, ami ma mindenkit kell, hogy érdekeljen.

Nevezetesen a fiatalokkal történő problémamegoldás színtereiről. Hallhattunk előadást a művészetoktatási lehetőségekről, nehézségekről, sikerekről, egyszóval egy művészetoktatási intézmény mindennapjairól. Az előadást Csabai Tibor, a Magyarpolányi Alapfokú Művészetoktatási Intézmény egyik alapító tagja tartotta. Kiderült, hogy minden kihívás ellenére érdemes küzdeni, mert a gyermekek fejlődésének igen fontos alappillére a művészetekkel való találkozás, és ez az intézmény ezt hivatott képviselni. Hallhatunk továbbá a Kecskeméten működő, jól szervezett Ifjúsági Otthon és Drámapedagógiai Műhely működéséről, továbbá betekintést nyerhettünk a szabadkai és zentai művelődési intézetek inspiráló erejű munkájába. Majd drámafoglalkozások prezentálásán vehettünk részt , hallhattunk arról, hogyan lehet tanítani a dráma eszközeivel (Őrsujfalu-És!?Színház), kaphattunk ízelítőt abból, milyen életkorban milyen eszközei vannak a drámának a gyermekek megszólításához (Árvai Mari, Tegyi Tibor és Komáromi Sándor csoportjai). Ezek után a Teleszterion Színházi Műhely Semmi című előadását és a hozzá kapcsolódó drámafoglalkozást nézhettük meg. A darab szorosan összefüggött mondanivalójában a szakmai nap témájával. A kamaszkori dilemmák egy súlyos kérdését feszegette: vajon érdemes küzdeni azért, amiben hiszünk? Jelent valamit a világnak az egyén és az ő egyedi problémái? Figyel ránk (fiatalokra) egyáltalán valaki, ebben a képmutatónak tűnő világban?stb... A tartalmas és elgondolkodtató délelőttöt és délutánt Perényi Balázs drámatanár humorral és játékkal teli prezentációja zárta. Témájában a színházi eszközökkel való problémamegoldás kérdéseit feszegette. A napot Dr. Vekerdy Tamás előadása "koronázta meg". Oldott, tanulságos és rendkívül TARTALMAS nap volt ez, melyet reményeink szerint még négy ilyen élménydús és tanulságos nap követ! 

A mai nap részletes plakátja a következő volt:

ŐSZI DIONÜSZIA 2013 PROGRAMOK:

Bűn és bűnhődés alkotófolyamat Celldömölkön

Két színházi csoport munkálkodik egy célért, immár tizedik napja, Celldömölkön. A Soltis Lajos Színházban. A Teleszterion Szinházi Műhely és a Soltis Lajos Színház koprodukciós alkotása készül, melyhez a rendező (Komáromi Sándor) Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődés című regényét adaptálta színpadra.

A munkafolyamat érdekessége abban rejlik, hogy a két csoport éveken át látta egymás munkáit különböző fesztiválokon, és a "hajlandóság"a közös munkára mindkét csapat részéről világos volt. Végül körvonalazódott, hogy mit kellene színpadra tenni, kik legyenek a játszók, csak a mikor kérdése vált egyre nehezebben egyeztethetővé. Mindkét csapatnak megvannak a maga elfoglaltságai és kötelezettségei, ezért az elmúlt év során nem sikerült kettőnél több közös hétvégi tréninget szervezni. Talán emiatt indult  a tábor kicsit zötyögősebben. Tehát  a részletek:

 Július 15-én kezdődött a tábor szövegértelmezéssel, olvasópróbával, a Soltis Lajos Színház az otthonosan berendezett előterében.Itt kiderült, hogy vannak olyan pontok a szövegkönyvben, amik akár vita tárgyát is képezhetik a játszók és a rendező között. Ez még izgalmasabbnak ígérte a folyamatot, hiszen a vita pezsdíti az elmét.
Másnap egész délelőtt érzetjátékokat játszottunk. A csapat közösen dolgozott a térben, zenére vagy anélkül, a Sanyi kívülről határozta meg a hangulatot, vagy képet, amit látni szeretett volna. beszéltünk az állapotszerűségről és a jelenlétről. Miben más létezni egy állapotban a színpadon (élvezetes e a nézőnek, kényelmes e a játszónak, valóban benne van e a játszó abban amit megformál), és miben más akciókkal és reakciókkal élni a közeg felé. Arra jutottunk, hogy az állapot könnyen kiürül, viszont igazán jól akkor járunk, ha a kettő együtt van jelen a színpadon. Az állapotot bármikor elő kell tudni rántani egy jelenethez, és abba kell beleilleszteni a figurát.
Az ebédszünetben kiderült, hogy személyes és szakmai okok miatt három játszó kiszáll a próbafolyamatból. Döbbenet fogadta a  hírt és egy nagy beszélgetés lett a nap lezárása. Szövegkönyv átszervezés, a munkafolyamat újragondolása következett.

Végül a Sanyi átszervezte-rendezte a szövegkönyvet, összedugtuk a fejünk, improvizáltunk, és elkezdett kialakulni a játékok alapján, mi is lesz ebből. Az első néhány nap nagy vívódásokkal és zűrzavarral telt, mert más kommunikációs síkon létezik, és más munkatempóval, két külön stílushoz szokva dolgozik mind két társulat. A csoport dinamika is más szabályokon nyugszik, és az egyéni játékmódot is fel kellett térkélpeznie Sanyinak. Ez egy lelki síkon fárasztóbb folyamatot eredményez, de az egymásra való kíváncsiság, a kísérletező szemlelétmód és a színház szeretete mára már teljesen feloldotta ezt. Az egyéni küzdésekkel pedig dolgozni kell, és szép lassan tisztulnak a viszonyok, és a két külön csoportdinamika eggyé válhat.

Végül Sanyi kezd annyira összhangba kerülni a térrel, hogy teljesen harmonizál a függönnyel...:)

A munkafolyamat nemhogy nehéz, de nagyon mély és sok, nagyon sok feltárni valót rejt magában.

Sanyi alapvetően azt kérte, dolgozzunk úgy, hogy képekben gondolkodjunk, az intenzitásunk olyan legyen, ami színpadon megállja a helyét és hangoljuk össze a partnerekkel a színpadon. Emellett hangban és testben a figura vezessen és legyen pontos  szituáció ismeretünk szándékok és irányok mentén. Ne használjunk "mankókat" tehát ne abban jöjjön ki a feszültség, hogy valódi csapkodások és indokolatlan üvöltözés és összehangolatlanság keletkezik a térben. Nem ettől lesz intenzív a játék. Annak ott, belül a színész minden sejtjében kell megszületnie, egyszerre, az egész testében...és a feladatra kell fókuszálnia....és a partnerre, és a térre...ezer füle, ezer szeme, egy összpontosított teste van egy embernek, aki a színpadra lép. És akkor játszik. Ezt mind olyan küzdés, ami kifáraszt és felemel is egyszerre.

A darab íve már stabil, vannak még pontatlanságok és hiányosságok, de azt hiszem az érési folyamat beindult és megállíthatatlan. Ennyit még a Mónit (Kovács Mónika-rendezőasszisztens) nem láttam körmölni, (vagy csak nekem tűnik így?) De annyi a feladat és olyan összetett ez a szövegkönyv...meglátjuk pénteken a "nyers" munkabemutatóhoz mit szól a mi kedves első közönségünk! Izgalmas beszélgetés lesz utána, kíváncsian várjuk:)

Alkotótábor volt Pápán

(A fényképek kattintásra nagy méretet öltenek)

A Jókai Mór Művelődési és Szabadidőközpont szervezésében idén először került sor napközis színjátszótáborra, melynek örömmel vállaltam el vezetését. Mindössze a délelőttök szóltak a dráma- és színjátékos foglalkozásokról, délután változatos programok várták a gyerekeket, mint a celldömölki Kemenes Vulkán Park látogatása, kirándulás a Fertő-tavon, strandolás és legelső nap a mozi. A hétfői bemelegítés után „ismerkedős délelőttöt” tartottunk (vége-hossza nem volt a bemutatkozós, „Mi lennél, ha…”, „Ez a fülem…”-típusú játékoknak. Egy szempillantás alatt múlt el a délelőtt, és kezdődött a filmvetítés a színházteremben, nagyvásznon. Pete Docter és Bob Peterson Fel! című animációs filmje tárult elénk. Milyen szerencse – gondoltam –, hiszen a film nagyszerű lehetőséget nyújt néhány ismert és jól működő játék, sőt, akár egy komplett feldolgozó-foglalkozás megtartására is.
Így hát kedden reggel máris belefogtunk egy klasszikus „szerep a falon” játékba, melyben a karaktereket a táborban résztvevő diákok rajzolták meg. Az alábbi képeken a tulajdonsággyűjtős feladat eredménye is látszik.

Ezzel a hátszéllel már könnyedén sikerült állóképben ábrázolni a film szereplőinek viszonyrendszerét. Építő jellegű viták azért akadtak, például, hogy a negatív szereplőket (akik már eleve kérdés, hogy tényleg gonoszak-e) inkább közel, vagy távol ábrázoljuk a főhősöktől.

A gyerekek különböző állóképeket alkottak még a szerintük legfontosabb jelenetek alapján, melyek között a filmbéli konkrét jelenetek lemásolásán túl szerepeltek olyan fogalmak „ábrái” is, mint a házasság vagy az elmúlás. Talán már egyikünk sem emlékszik, kinek az ötlete volt az, hogy a film alapján készülő mini-előadásunk egy zsibongó utca képével induljon.

Majd a Fel! mondanivalójáról szóló ölre menő vitával folytatódjon.

Hogy ezt követően megidézhessük előbb a szereplőket,

majd az ő kalandjaikat, végül pedig néhány fontosabb képet egy korábbi feladat alapján.

A gyerekek és a szülők visszajelzése alapján mindenki jól érezte magát ez alatt a tömör színházi hét alatt, így most már együtt várjuk a folytatást! :D

Kása Ferenc