Vágóhídi gondolatok



"A legfontosabb dolog, amit a Tralfamador nevű bolygón az ott lakóktól megtanultam, hogy ha valaki meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna. Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban, éppen ezért nagy butaság, ha sírnak a temetésén. Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett, és mindig létezni fog. Az csak illúzió itt nálunk, hogy az egyik pillanat úgy követi a másikat, mint a zsinórra felfűzött gyöngyszemek. Ha egy Tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanaz a személy számos más pillanatban remekül érzi magát. Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a Tralfamadoriak is mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez."

Jelentések a Vágóhídról...

(részlet a szövegkönyvből...)

"Mindig lesznek háborúk. Megakadályozni a háborúkat semmivel sem könnyebb feladat, mint feltartóztatni a gleccsereket. És ha nem zúdulnak is ránk a háborúk olyan állhatatos állandósággal, mint a gleccserek, még akkor is ott leselkedik az öreg, közönséges halál. Végül mindenkinek meg kell halnia, hogy sose mondjon vagy akarjon többé bármit is. A tömegmészárlás után legyen teljes a csend, s ez így is van mindig, ez alól csak a madarak kivételek. És mit mondanak a madarak? Egy tömegmészárlásról semmi egyebet nem lehet mondani, csak olyasmit, hogy „csipcsirip”. Megmondtam a fiaimnak, hogy soha, semmilyen körülmények közt ne vegyenek részt tömegmészárlásban, és hogy semmiféle ellenség lemészárlásáról szóló hír ne keltsen bennük soha örömet vagy diadalérzetet. „Mikor a nap feljött a földre, és Lót Coárba ért, kénköves és tüzes esőt bocsátott az Úr az égből Szodomára és Gomorára, és elsüllyeszté azokat a városokat, azt az egész vidéket, a városok minden lakóját és a föld növényeit is.” (A játéktér mozdulatlanná merevedik.) Az embereknek nem volna szabad hátratekinteniük."