"Ha valakit teljesen meg akarnék semmisíteni, széttaposni, a legszörnyűbb büntetéssel akarnám sújtani, amelytől még a legszörnyűbb gyilkos is megremegne és összeroskadna, nem kellene egyebet tenni, mint a munkáját teljesen haszontalanná és értelmetlenné tenni."
DOSZTOJEVSZKIJ

Katt ide...
TÉR-KÉRDÉS


PÉCSI FESZTIVÁL

Tapasztalatok a pécsi fesztiválról
(Szubjektíven)

2010. november 04-07 között rendezte meg a Pécsi Janus Egyetemi Színház VIII. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválját.

A rendezvény idén annak keretében jött létre, hogy 2010-ben Pécs lett az Európa Kulturális Fővárosa cím kedvezményezettje. A szervezők ennek köszönhetően magas színvonalon működő, nagy múlttal rendelkező magyar és külföldi színházi csoportokat láthattak vendégül. Külföldi csoportként képviseltette magát a lengyel Krakkói Egyetemi Színház, a romániai Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem, az Új Bolgár Egyetem, a belgrádi Branko Krsmanovic Akadémiai Színház, a Liege-i Királyi Egyetemi Színház Belgiumból, valamint az olasz Sannioi Tudományegyetem. Magyar csoportok közül a debreceni Színláz Társulat, a budapesti Radikális Szabadidő Színház, a pécsi Janus Egyetemi Színház, a szintén pécsi Escargó Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet, valamint a veszprémi Teleszterion Színházi Műhely kapott meghívást.

http://www.jesz.pte.hu/fesztival/feszt2010.html

A fesztiválon láthattunk előadásokat a politikai színház, a szószínház, a táncszínház területéről is, mi magunk Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényéből készített adaptációnkat vittük, ami a fizikai színház nyomdokain haladva, de elsősorban a tér vizualitására építve meséli el egy háborút megjárt ember kálváriáját.

Összefoglalóan szeretnék néhány problémakört érintve beszélni a fesztiválról, de ezt lehetőleg a látott előadások kapcsán teszem. A marosvásárhelyi Mady-Babyt sajnos nem tudtam megnézni, de úgy hallottam, az egyik legizgalmasabb előadás volt (bár megvallom, onnan nem is vártam mást). Azt említem még meg itt, hogy Rózner Krisztina tanítványai is figyelemmel és értő szemmel kísérték a fesztivál előadásait, az ő kritikáikat is minden bizonnyal meg lehet majd találni valahol. Érdemes.

Az első nap
A lengyel előadás But Exactly címmel öt monológot jelenített meg (vagy inkább csak mondott el) lecsupaszított színházi térben. A játszók lelkesen, de nem saját nyelven, hanem angolul, éppen ezért sok nyelvi hibával dolgoztak, és igazából nem tudtunk meg sokat arról, hogy a lengyel fiatalok miben közelítenek máshogy a színházhoz, mint mi itthon. Sokat beszélgettünk velük a szünetekben, és kiderült, hogy náluk szinte alig ismerik Grotowskit, míg a nemzetközi színházi élet vele azonosítja őket. Az ő csoportjuk a logocentrikus játékmódot preferálja, elmondásuk szerint nem is nagyon keresnek más formákat. Előadásukban mégis az volt izgalmas, amikor cselekvésekre kezdték lefordítani a szöveget.

Az első napon mi játszottunk még, rólunk a szakmai értékelésen elmondták, hogy remek és erős színházi munkát csináltunk, Rusznyák Gábor problémafelvetése pedig az volt, vajon nem kellene-e egy erősebb problémakört keresni a drezdai bombázásnál, bár számomra még mindig kérdés, vajon a drámai konfliktus körül forog-e az előadásunk, vagy valami mást igyekszünk problémaként körüljárni. Az utánunk következő Magyar Zombit (Escargo Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet) sajnos nem láttuk, az értékelésből pedig azt emelném ki, hogy id. Bagossy László régi színházi emberként ma is remek csapatot kovácsolt össze, sok erős pillanattal gazdagították a fesztivált. Bagossy László alakításáért díjat is kapott. (A díjakról a JESZ honlapján lehet majd tájékozódni).

A második nap
A Die Übung az Új Bolgár Egyetem táncelőadása volt. Remek táncosokat láttunk a színpadon, bár az előadás egésze nem mindenhol valósította meg a koreográfus Teodora Popova elképzeléseit. Az előadás etüdök sorozata volt, a nagy egészt színpadi sötétekkel vagdalták darabjaira. Régóta kérdés számomra a színpadi sötét fogalma. Van, amikor a sötétnek dramaturgiai funkciója van, de van, amikor csak az átállást, a puszta váltást jeleníti meg. Mint amikor röptetjük a színészt a színpadon. Ha illúziókeltés a cél, a technikának nem szabad látszódnia. Ha látszik, vállalja fel önmagát a darab részeként – megteremteni a dramaturgiai kohéziót, ez mindig a rendező feladata (a rendezői színházban legalábbis). Nézőként, ha hallom, ahogy a táncosok leveszik a ruháikat, majd hallom, ahogy megpróbálnak hangtalanul kisurrani, az egyben lehetőség arra is, hogy fellazuljon a figyelmem, hiszen szünet van. És ha ez újra és újra megtörténik, akkor ötpercenként kiengedek, és hamarosan nem lesz erőm (kedvem) újra megfeszíteni a figyelmet, vagy inkább azt is mondhatnám, hogy nem lesz elég az időm a fonal újbóli felvételéhez. A táncosok a humor eszközeivel is éltek, talán ezek voltak a legjobb pillanatok, bár ezt sem aknázták ki teljesen. A zenehasználatról egyszer korábban írtam egy inárcsi előadás kapcsán, azok a gondolatok jutottak eszembe most is. A zenét beadni időben, kiúsztatni ritmusban, vagy megfelelő minőségben hozni az anyagot – minden az előadás részévé válik, jelntéses lesz, tehát ugyanolyan kristálytisztán kell kapcsolódnia az értelmezéshez. Egy táncszínháznál pedig mindez kiemelten fontos, sajnos a Die Übung erre nem figyelt eléggé.
A bolgár csapatról túl sokat nem tudtunk meg, a hétköznapi létük kicsit zárt volt, és azt hiszem, az értékelés is kicsit érzékenyen érintette őket, pedig az ott elmondottak reálisan tükrözték a legfőbb problémakört: ha a szép szp, akkor az csak szép. Pedig a szépség onmagán túl még valami más is. Ezt a valami mást hiányolta mindenki. Az olasz csapat is így nyilatkozott róluk egy szünetben: a technika felvonultatása még nem elég ahhoz, hogy a mozgásnak esszenciája legyen.

A JESZ Kaspar című előadása következett. Bennem már a műsorfüzetben felmerült a kérdés: miért akar valaki ebből színházat csinálni? Aztán persze továbbléptem, és két gondolat jutott eszembe. Az egyik az, hogy bármiből lehet (és érdemes) színházat csinálni, csak meg kell találni a megfelelő formát, a másik pedig az, hogy a Kaspar-témában ugyanúgy, mint bármi másban, meg lehet találni a releváns problémafelvetést. A JESZ rendezőnője, Szemessy Kinga el is indult ezen az úton, de a több szép pillanattal tarkított előadásban talán kicsit úgy jártak mint Kaspar – a formanyelv keresése mintha kiutasította volna a szabad gondolkodást a munkából. Az egyik kérdés a közösség és az ahhoz való tartozás szükségessége (?) volt. Mik azok a normák, amik megszabnak bennünket, mik azok a szabályok, amiket el kell sajátítanunk ahhoz, hogy a nagy egység részei lehessünk. Az utópisztikus közösségekről tanultunk sokat a kommunizmusban, Orwelltől, Terry Gilliam-től, vagy akár Swifttől. De nekem még a Sziget című film donor-világa is eszembe jutott. A Handke-darab a nyelv eszközeivel operál, és ezt teszi sok helyütt az előadás is. A kórus szépen működik, a játszók hihetetlen összhangban vannak, és a tér látványötlete (folyamatosan bővülő narancssárga padlózat kis falapokból) is fantasztikus lehetőségeket biztosít a masszív és karakteres világban való elveszéshez. Ez mind szép értéke a munkának, de az előadás mégis csak egy állapotot vet fel, és meg is marad azon belül. A kisorsolt főszereplő (most éppen Kocsis Viktória) nem elég erős karakter ahhoz, hogy fizikálisan is megjelenítse Kaspar különböző állapotait – mindvégig riadt szemű, halk szavú, remegő őz maradt, akivel nem igazán lehet azonosulni. A közösség pedig már első ránézésre is daráló, és az is marad. Állapotszerűség és kiszámíthatóság – a kettővel együtt nem nagyon lehet mit kezdeni. Az értékelésen a csapatmunkáról és a jól megdolgozott közös jelenetekről esett elsősorban szó, és ezért kaptak díjat is (csoportmunka) a JESZ tagjai. A csoport tagjaival nem tudtam túl sok szót váltani, de remélem, lesz még alkalom a velük való találkozásra, mert szimpatikus közösség voltak, még ha néha úgy éreztem is, hogy belül kicsit jobb az összhang, mint kifelé érezhető.

A Színláz Társulat Függés című darabját hozta Debrecenből. Számomra a legtöbb problémakört felvető előadás volt, de a csoporttól megtudtuk, hogy nem volt igazán idejük túl sokat foglalkozni az anyaggal. Ami azért kár, mert érdekes a világ, amit megpróbáltak színpadra állítani. Tarantinos világot kerestek, de közben elmentek amellett, hogy milyen saját értékeik vannak a csoporton belül. A Mátét alakító Jéger Zsombor játéka számomra a legüdítőbb színészi megnyilatkozás volt a fesztiválon a Liege-i színészek játéka mellett. Nagyon karakteres arcú játszók is voltak a csapatban, ami mindenképpen valahogy a vizuális kérdések felé terelhetné a rendező gondolkodását – olyannyira, hogy szinte szürreális világot építhetne belőlük (leginkább Lynch Radírfej című filmje jutott eszembe). A krimi mint alapötlet jó lehet, de ez a darab nem enged túl sok teret a színészeknek, és talán ezt érezte meg a rendező Lakó Zsigmond, amikor stilizált játékkal és humorral lazított a szöveg-követelte lélektani realista játékmódon. Ezek voltak az előadás legjobb pillanatai. A szöveg félrevezető ugyanis. Azt sajnos nem tudom, húztak-e az eredeti drámaszövegből, de ami elhangzott, abból arra tudtam következtetni, hogy a szöveg nyelvében nem bontja ki a felvázolt emberi kapcsolatok mélyebb szintjeit, ezért a játszók folyton drámai cselekvés- vagy állapotbeli kitöltögetésre kényszerülnek, ami viszont szintén nincs kibontva, ez látszik például azon a jeleneten, amikor az orvos megpróbálja megerőszakolni Lilit. Nincs rá sem szöveg, sem szituáció, marad tehát az „egyszer csak motivációt váltok”-megoldás, minden előzmény nélkül. A kísérlet ezzel a világgal (koszos-véres-amerikaifilmhangulatú) engem mindig érdekel, kíváncsi leszek, mi lesz, ha a csapat erősebb, határsértőbb módon kezd el bánni a színházi eszköztárral.

Aztán nap vége jött... és a nagy kérdés: Why Balkan Is Not Sexy Anymore? Nagyon vártam az előadást. Két éve ez a csapat volt a legjobb előadás díjazottja. Nem véletlenül. És ami azt illeti, már akkor olyannyira lenyűgözött a csoportvezető Vladimir Cvejic személye, nyitottsága, minden idegszálában színházi elrendeltetettsége, hogy szinte rajongójává váltam. Sokat beszélgettünk vele színházról, és amit ő mondott a többi csoportról, az megint aláírta nekem, hogy érzékeny megfigyelővel, az ember igaz ismerőjével van dolgunk. Az ő véleményét nem vagyok hivatott tolmácsolni, pedig minden csapat tanulhatna belőle. És mint előadás az ő munkájuk volt az egyik legnagyszerűbb élményem a fesztiválon. Hihetetlen jelenlétet produkálnak a színpadon. Még akkor is, ha szószínház volt, amit csináltak, rendkívüli volt a jelenlét energiája minden játszóban. És annak ellenére, hogy angol felirattal játszottak saját nyelven is, végig izgalommal teli feszültséggel vártam minden egyes pillanatukat. Mert néha, egy-egy hosszabb szövegblokkba egy-egy fantasztikus gesztusjátékot is belecsempésztek (vagyis mozdulatra fordították a szöveg tartalmát), és ezek kivétel nélkül mindig üdítően hatottak. Ezekből kellett volna talán több. Kiváló humor és önirónia jellemezte az előadást, bár Rusznyák Gábor szerint ez néha átváltott cinizmusra, ami viszont már nem volt annyira szerethető. A csoport egyébként nagyon nyitott csapat volt, velük is sokat beszélgettünk. Vladimir Cvejic az a színházi szakember, akit minden bizonnyal bármikor, bárhova érdemes meghívni workshopra (enyhe utalás azok felé, akiknek lehetőségük van ilyesmit szervezni. Szép emléket hoztam tőlük most is.

A harmadik nap
A Radikális Szabadidőszínház Oberon világai című munkáját láthattuk a nap nyitóelőadásaként. Ambivalens érzéseim voltak mindvégig, ami a következők miatt alakult ki. Annyi varázslatos pillanatot, mint amennyi ebben az előadásban volt, nem láttam egyik fesztiválelőadásban sem. De annyi tipikusan az amatőr csoportok munkáiban látható „hibát” sem. Azért használom a hiba szót, mert egy olyan erős szakmaisággal rendelkező csoport, mint a Radikális már nem engedhetné meg magának ezt a léhaságot. Én úgy döntöttem, elmondom itt a véleményemet, aztán vállalom a megkövezést is érte. (Smile) Azt láttam, hogy a rengeteg szárnyaló alkotó energia egyszer csak parttalanná vált. Mintha a piszkozatot olvasnám, amiben nekem kell megtalálnom a költeményt. Ez ugye nem baj, mert olyan világban élünk, ahol bármit lehet, mert megtanultuk a befogadás csínyját-bínyját... de azért én mégis azt mondom, hogy baj. A véletlenszerűség nem egyenlő a káosszal (lásd Mandelbrot-ot). A sok varázslatos pillanat közé néha bántóan civil pillanatok éktelenkednek be, amik kiküszöbölhetők lennének, csak most még túl nagy a szerelem, és nem látják a szamárfület. Ego. Mit is jelent? Önmagamat megvalósítani abban, amit csinálok, és azt tartani elsőként szem előtt. Mindenre tudok válaszolni, minden kérdést meg tudok magyarázni, minden választ meg tudok fogalmazni, ergo mindent megtehetek. (?) A színház mindenképpen megvalósítása a művész alkotó energiáinak. De ugyanakkor önmaga is akar lenni, saját útja van, és néha ki akar lökni magából dolgokat. A költemény szavakat, sorokat, amik nem odavalók, vagy már nem kellenek a mondanivalóhoz, mert ismétléssé válnak. A színház pedig elveszíthet olyan ötleteket, amiket lehet, hogy nagyon megszerettünk. Ha nem vesszük észre ezeket a kitüremkedéseket, akkor a végeredmény nem kész anyag. Az, amit mi magunk szültünk, és benne öntetszelgés van. Hiúság. A lecsupaszított, megtisztított alkotás pedig elválik teremtőjétől, és önmagává válik. Itt mintha hiányozna ez a lecsupaszítás. Ez nem a 110 perces játékidőt jelenti, mert én magam egy percig sem éreztem azt, hogy hosszú lenne az előadás. Csak sok. Mert minden etapban külön ki kell bontogatni azt, mi is az értékes. Amikor már a negyvenedik karácsonyi meglepetést bontjuk, általában már nem vagyunk olyan izgatottak, és az ajándék sem igazán meglepetésszerű (bár nem kaptam még negyven ajándékot). Remélem, láthatom egyszer Oberon világait is Csaberon világai helyett (a Radikális-csoport poénkodott ezzel a szópoénnal az értékelésen). Mindazonáltal ki kell emelnem, hogy a legszentebb színházi pillanatokat ebben az előadásban éltem meg – a Dávidkát (is) játszó Kőműves Csilla színpadi jelenléte egyszerre volt komikus és végtelenül tragikus, Sütő András mozgásrendszere sokszor vált költőivé, és az indító suttogó-kiáltozó közös játék a legzeneibb színészi kórusjáték volt, amit eddig hallottam.

A Liege-i Királyi Egyetemi Színház nagy rejtély volt számomra. Addig csak annyit láttam, hogy nagy belga emberek jönnek-mennek körülöttünk. Aztán egyszer csak színházzá váltak. A fesztivál legjobb színházi élményével távoztam az előadásukról, bár nagyon érdekes dolgot vetett fel Robert Germay rendező. Az előadás francia nyelven megy, és nagy sikereket aratott minden fesztiválon. Azt mesélték, hogy franciák azonban nem élvezték annyira az előadást, amivel kapcsolatban Germay így nyilatkozott: „Ha értjük a szót, már nem érdekel annyira, mit csinálunk mellette, mert azt gondoljuk, már ennyiből is megértettük, mi zajlik a színen”. Ez a logocentrikus világkép veszélyeire irányítja gondolkodásunkat. Nem lehet mindent szavakkal komunikálni. Nem lehet elég. Vannak a szavak mögött mélyebb emberi intonációk (egy-egy mondat mögött egész sorsok), amit már nem keresünk, mert értjük, ami elhangzott. A szöveget átültetni a cselekvés szintjére egyfajta játékosságot követel minden színésztől (és rendezőtől). Francia nyelvterületen és Romániában imádják ezt a formát. Megvallom, én is. És milyen nehéz tanítani ezt. A mi kis szóalapú, nyaktól lefelé béna színészi munkákon (a keleti színház tartja ezt az európai színészetről) nevelődött kultúránkban pláne. Lehet szeretni és nem szeretni ezt a világot, de egy biztos! Brook szerint a szó végtermék, és nem pusztán indító gesztus. Megtalálni és kifejezésre juttatni a szót megelőző állapotot nagy feladat. És játék. Összhangba hozni a születés és a halál pillanatát pedig végtelenül nehéz kihívás a színésznek. Bár szerintem a legszentebb törekvés is egyben.

És a záróelőadás, a Sannioi Tudományegyetem Megyek, megyek, repülök, repülök...Goldoniától a Holdig címú előadása. Erről az előadásról nem akarok írni. A fesztivál leginkább műkedvelő kategóriába sorolható előadása volt, de ezt most a legjobb értelemben is értve. Az olaszok valami hihetetlen csoda voltak számomra. Létezéssük bearanyozta a fesztivált, hihetetlen nyitott, kommunikatív társaság volt az övék. Az előadásuk egy kedves diákszínjátszó előadás volt, de azt is hozzá kell tenni ehhez, hogy így is magasabb színvonalú játékot láttam, mint sok amatőr találkozón. Azt hiszem, Shakespeare ezért szerette a mesterembereket. (Két darab Smile.) Utolsó napon egy étteremben ittunk velük pár pohár italt, hallgattunk tőlük dalokat és ők is hallgattak tőlünk, és azt hiszem, ez valóban a kultúrák találkozása lett. Csak köszönet járhat nekik azért a hihetetlen nyitottságért, amivel jelen voltak Európa Kulturális Fővárosában.

ÖSSZESSÉGÉBEN a fesztivál remek volt, leszámítva néhány kommunikációs problémát és szervezésbeli kellemetlenséget. A legfőbb dolog, amit tanultam: nekünk, magyaroknak van még munkánk azzal, hogy szert tegyünk egy olyan szakmai nyitottságra, ami túllép rajtunk, a saját munka fogalmán, és azon, tetszik-e másoknak az, amit csinálunk, vagy sem. Az igazi nyitottság arrról szól, hogy érdekel minket az, amit mások csinálnak, és törekszünk afelé, hogy meg akarjuk érteni a másik gondolkodását. Vagy egyszerűen csak szívből kíváncsiakká válunk.

Köszönet a JESZ-nek ezért a fantasztikus négy napért!

FESZTIVÁL-HÍR


Kedves Barátaink!

A november 4-7 között, 11 külföldi, külhoni és magyar csapat részvételével lezajlott
VIII.
NEMZETKÖZI EGYETEMI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL-on
a Teleszterion Színházi Műhely
Az ötös számú vágóhíd című Vonnegut-adaptációja
az alábbi díjakat kapta a Rusznyák Gábor és Besenczi Árpád alkotta zsűritől:
A Fesztivál Legegységesebb Előadása,
valamint
Kiváló Színészi Teljesítményért díjat kapott Benkó Zsófia Anna.

Kísérlet és erőszak



Miért gondoljuk, hogy a színházi létmód bizonyos alapigazságok megtalálásának szándékán alapszik? Van-e vége a kereső folyamatnak?
Amíg a világ változik, biztosan nincs. Amíg mi változunk, addig a világ is változik. Amíg bennünk a színház változó létmód, változékony világmegélési alap, addig nincs végső predikátum.

Miért éppen most gondolok újra erre? Mert minden fesztivál előtt kíváncsi vagyok, vajon megtaláljuk-e azt a nézőpontrendszert, ami elvezet a dialógusig.

Közeledik a JESZ Nemzetközi Egyetemi Színházi Találkozója. Hivatalosak vagyunk mi is, Vonnegut-adaptációnkkal. És kíváncsian várjuk, mert pár éve is jól sikerült találkozó volt.

És remélünk jó dialógust.

Mert egyébként hogyan kellene beszélgetnünk színházról és egymás munkáiról, ha nem használhatjuk a tetszik -nem tetszik kategóriákat?
Engedtessék meg, hogy a Negyedik Veszprémi Regénykollokviumon általam elhangzott színházi felvezetőnk szövegéből ollózzak ide néhány részletet, talán elindítva az erről a másként-tapasztalásról való gondolkodást, hátha egyszer csak rálelünk a megfelelő kommunikációs alapokra.
Részletek a IV. Veszprémi Regénykollokviumon elhangzott előadásból
Hadd indítsam a gondolatmenetet egy kedvenc színházi példával.

A „legenda” szerint Bertolt Brecht II. Edward című munkájának kapcsán egyszer megkérdezte barátját, Karl Valentint, milyenek a csatában a katonák. Azt a választ kapta, hogy biztosan falfehérek, mert be vannak rezelve a félelemtől. Erre Brecht az összes katona arcát falfehérre festette az előadáshoz. Mit is csinált ekkor? Kiemelte a félelem sokféle lehetséges jele közül (reszketés, libabőr, szaggatott rekeszműködés, stb.) azt, amit ott és akkor a legfontosabbnak tartott. Valamiből, ami eleve jelként funkcionál, létrehozott egy igazán erős (expresszív) képi jelet, ami egyben az előadásbéli katonák legjellemzőbb jegyévé is vált.
Milyen folyamat játszódik le ilyenkor a nézőben? Nyilvánvalóan mindenkinek vannak prekoncepciói, előzetes elvárásai a katonákról, és a falfehér arcfestés ellenére is valószínűleg felismerhetővé válik a kép – ezek katonák. A fehér festékben több minden is kifejeződhet – például minden egyes katona ugyanolyan falfehér, hiszen a hadsereg megsemmisíti az individuumot (l. Vonnegut), másrészről viszont ez a smink megidézheti a harci díszt mint olyat (ősibb, ösztönibb világhoz kapcsol minket), de felidézheti a sápadtságot is (az ember mint biológiai vagy kémiai entitás). Szó-voltában is elindít asszociációs folyamatokat: az arc-festés maszkot ad az emberi arcnak (háborús kontextusban a maszk szó felidézi a védőmaszkot, a gázmaszkot), de az arcfestés mint színészi eszköz is szóba jön (felidézi a bohócot, smink-voltában a prostituáltat, vagy a karneváli forgatagot, nevezetesen az önmagából kifordult világot). Természetesen még megannyi mást is, attól függően, ki mihez mit kapcsol dominánsan.
Olybá tűnik, hogy a jelentés kialakulásához ennyi elég is lehet. A színházi hatáshoz azonban nyilván nem elegendő ez, hiszen ha ennyi lenne az egész, akkor színházi előadást létre lehetne hozni elemek puszta egymás mellé állításával is.
Azt tudjuk, hogy olvasás, sőt, bármilyen alkotás szemlélése során a jelek és hatások közvetlen észlelésén túl olyan folyamatok is aktivizálódnak, amelyek a műalkotás hiányosságait igyekszenek kipótolni. Igyekszünk az észlelt világhoz saját tapasztalatot hozzáadni, hozzáírni, belelátni, stb. Azon túl tehát, hogy a konkrétumokat észleljük, azt is fejtegetjük, mi az, amit a mű nem mond el.
De vigyázat! Eco feltevése, miszerint „Az irodalom világa olyan világ, amelyben le lehet tesztelni, hogy az olvasónak van-e valóságérzéke, vagy csak saját hallucinációinak esett áldozatul”, itt, a színház világában is tartja magát: a jel sokféle értelmezést megenged, de nem enged meg bármit.
Egy történet soha nem egyenlő a sztorival, amit elmesél. A cselekmény sem egyenlő a történéssel. Sőt, amit közvetlen módon, betűkben, képekben konkrétan kódoltan elmesél, az nem is olyan érdekes. Ezt sokszor felszínnek tekinthetjük. Ez a felszíni réteg viszonylag könnyen, bárki számára elérhető módon észlelhető. Azonban ami megképződik, valami egészen más összetételű jelenség. A mű és szemlélője között létrehozott viszony ha úgy tetszik, érzetek összessége. Érzetek, amik tapasztalattá válnak, mert megéljük őket, sőt, fizikai reakcióra késztetnek. Az érzet elmúltával aztán az elemző tudat a megélt pillanatokat jelentéses elemekké degradálja.
Degradálja, hiszen a tudat szétbontó, leegyszerűsítő folyamatokra törekszik. A jelentés általában konkrétum. „A mű arról szól, hogy...” - ismerjük ezt a formulát. A megélt sokféleséget egyszerűségében akarjuk megfogni, szétboncoljuk, mert elmondani a hatást egy lineáris folyamatban nem lehetséges, lévén, hogy az érzetek (kép, szó, hangulat, atmoszféra hatásának sokasága) nem lineáris síkon jelennek meg bennünk, hanem egyszerre, egy adott pillanatban van jelen az összes.
Egy színházi előadás során egyszerre látjuk a képet; halljuk a szót, a zenét és a terem saját zajait; érzékeljük a fényeket, a mellettünk ülőt, a színész mozgását és a magunkét; és megannyi más összetevőjét ugyanannak a pillanatnak.
Véleményünk szerint a színházi tapasztalás is ugyanilyen folyamat, csak a megszokottnak vagy biztonságosnak vélt lineáris rendben és jelentésekben való gondolkodás az alapjában véve sokfelé szétterülő pillanatot mintegy egyetlen pontba, elemekre bontható állapotba kényszeríti vissza.
Milyenek a tralfamadori könyvek Vonnegutnál?
„Csupán jelek. Minden jelcsoport egy-egy rövid, sürgős üzenet, ami egy érdekes szituációt, egy-egy érdekes helyszínt ír le. De nem egymás után olvassák el őket, hanem mindet egyszerre. Ha egyszerre látjuk őket, akkor az egy gyönyörű, meglepő és mély életkép érzetét kelti. Nincs bevezetés, nincs időbontás, nincs tanulság, nincsenek okok, csak az egyszerre meglátott számtalan csodálatos pillanat mélysége.”
A Vonnegut-féle tralfamadori könyvek befogadási stratégiái újfajta regénypoétikát, Bényei Tamás szerint újfajta olvasáspoétikát képzelnek el. Ezek a stratégiák hasonlítanak az ideális, ám ugyanúgy utópisztikus színház-olvasáshoz. A színházi előadásnak is van linearitása, de a jelek sokfélesége itt teremt igazán komplex jel-együttest. Ilyen értelemben egy-egy pillanat egy-egy tralfamadori könyv, és ezt tudja már jó néhány színházi kísérlet.
Hogyan néz ez ki egyetlen példán keresztül: az időérzékelés szempontjából?
Csak példaként...Robert Wilson egyes előadásait érthetjük akár úgy is, mint egy-egy pillanat álomszerűen hosszúra nyújtott kivetülése a színpadra. A lassított mozgás, a víziók egymásutánisága még itt is egyfajta lineáris rendet követ, ezt itt sem tudjuk elkerülni, viszont egy-egy állapotot olyan sokáig lehet szemlélni, hogy az magától elemeire bomlik, az értelmezés aktusa nélkül.
Vagy Halász Péter illegális korszakáról Fodor Géza ír így...Művészileg fontos eredményük az időkezelésük, időhúzásuk. (Más színházakban az idődramaturgiát alapvetően a beszéd természetes ideje határozta meg.) Mértéktelenül éltek az időhúzás eszközével, oly sokára adva új ingert, hogy a közönség appercepciója megzavarodott. Az unalom egy sajátos formáját teremtették meg, mely azáltal jött létre, hogy egy erős inger, végtelennek tetsző kitartása révén, ingerszegénységgé változott, de mivel ezt az elviselhetőség szélső pontjáig fokozták, a két ellentétes deviancia a közönségben olyan feszültséget indukált, amely már elszakadt az okától és nem terelődött cél felé, diffúz volt, és mégis intenzív. Ez volt a legfontosabb eszköze annak, hogy az előadás kivezesse a nézőket a racionalitás szférájából, és áthelyezze őket a tiszta megtapasztalás világába.
És még...
A Közép Európa Táncszínház 2002-es Barbárok című előadása egy mozdulat (a gyilkosság pillanata) végtelen ismétlésével érte el ugyanezt. Számtalan érintés lábbal, számtalan összecsuklás – ugyanaz a mozgássor ismétlődik, végtelennek tűnő mennyiségben.
Ezek a példák a drámai hatás keltésén túl elsősorban a pillanat szétbontásáról, egy másfajta tapasztalati sík megteremtéséről szólnak. Egyetlen pillanat megnyújtása a lassítás, a hatás kitartása, az ismétlés eszközeinek segítségével – ez maga is kizökkenés, de nem csak az előadáson belül, hanem a nézőben is.
Miből zökkenünk ki ilyenkor? A realitásból. A hétköznapiságból, a civil létből, vagyis a saját időérzékelésből, a saját test-érzékelésből.
Nyilván többféle időtapasztalattal rendelkezünk, hiszen az idő egyazon személy számára sem mindig ugyanúgy telik. Mindenesetre feltételezünk egy általánosnak vehető időtapasztalatot (8 óra munka, 10 perces szünet az iskolában, átlagban 90 perces filmek, stb.) A realitás időtapasztalata lineáris rendet követ: adott idő áll rendelkezésre adott dolog elvégzéséhez, a cselekvés sem tart a kiírt időn túl, és fordítva is így van.
Minden, ami ettől az előírt rendtől elszakad, kiemel a realitásból (színházi nyelven a show-tánc, a revü, a varieté rövidíti az egyfajta élményre fordítható időt, Wilson lassított mozgásai megnyújtják azt). A realitásból való kiemelés vagy kizökkentés arra törekszik, hogy egy másfajta tapasztalást tegyen elérhetővé a szemlélő számára. Az már más kérdés, hogy tudunk-e élni ezzel a lehetőséggel, vagy görcsös összevisszasággal utazgatunk kérdéseink, kétségeink, vagy legbensőbb énünk világában.
Amikor tehát Brecht fehérre mázolja a katonákat, nem egyszerűen kiemel egy jelet a sok közül, hanem minket, nézőket zökkent a realitásból (ebben a példában nem az időtapasztalat révén)... Kizökkent a normális észlelés-rendből, hogy az átélésen túl valami mást hozzon létre – így jut el az elidegenítés elméletéhez, aminek nem a formanyelvkeresés vagy a kísérlet az apropója, hanem a tapasztalás más síkra helyezése.
Brecht ezt így fogalmazza meg: „Mindennapjaink, közvetlen környezetünk folyamatai és személyei természetesnek tetszenek nekünk, mert megszoktuk őket. Elidegenítésük arra szolgál, hogy feltűnőkké váljanak.”
Amikor a néző stratégiát talál magának az előadáshoz, akkor az a néző állapotává válik, egyfajta kizökkenés, ami lehetőséget ad arra, hogy a lineáris rend és a rendszer-keresés helyett elmerüljön a pillanat komplexitásában, vagyis hagyja hatni a pillanatokat, amelyek ezáltal nem-lineáris síkra terelik az észlelést.
Kell-e a saját testünkbe való visszazökkenés után visszaterelnünk magunkat a realitásba, a linearitásba, az értelmezésbe? Nem lehet-e végérvényesen magunké a megélt pillanatok tralfamadori összessége? Hiszen ez még nem egyenlő a vállrándítással, vagy azzal, hogy nem értjük meg azt, amit olvasunk/látunk.
Zárszónak csak az jut eszembe, amit Eco mond: „a szimbolikus mód ott kezdődik, ahol végre felhagyunk azzal, hogy mindig mindent meg akarunk fejteni.”

Csak úgy, mert ez egy blog, vagy mi:)

Az mindig érdekes tapasztalat, ha az ember egy közösségben létezik. Főleg, ha olyan közösségben, ami aktívan munkában van. Olyan munkában, ami mindenkié és energiákból épül. Van egy társulat, egy alakuló valami, sokféle emberből gyúrt "dolog". És ez a "sokminden" egyszerre, egyazon pillanatban akar valamit. Ez klassz:)
A mai próbán nem volt ott a Sanyi. Csak megkaptuk a teljesítendő feladatokat. Érdekes, hogy sok ilyen próba volt már, viszonylag, amikor magunk oldottuk meg a kiosztott feladatot, és nem volt meghatározva, ki az, aki kimondja a szabályokat, hanem ezek közös próbák szoktak lenni. Olyan demokratikusak. Eddig mindegyik egyforma hangulatú volt, amire emlékszem. Kaptunk már koreográfiás feladatot, szituációs feladatokat, mindenfélét. Szóval nem a feladat típusa a lényeg, hanem a hozzáállás hangulata. Miért van az, ha ott a csoportvezető, rendező, akkor az ember nem tud leállni, úgy rápörög a játékra, a feladatra, ha pedig nincs ott, akkor már az esti programon, a kedvenc filmjén, a vacsin, a barátján, a felhőkön vagy akármin gondolkozik, csak éppen a feladat lesz nehéz, és dekoncentrált? Nem azt mondom, hogy olyankor nincsenek befektetett energiák, mert ilyet azért nem tapasztaltam még, hanem , hogy egy apró szikránál több hiányzik a hangulatból!Ha nem is az elkalandozás történik...akkor is érződik egy gazdátlanság, ami könnyen válhat értetlenséggé, lehangoltsággá, elégedetlenséggé. Ha egy csapat kicsit is gazdátlan, akkor azt hiszem mindig a határon mozog. Az energikus-vitális lét és a nagyokat pislogó, bár azért aktív hangulat határán.
Olyan nagy nyugalom és bizalom alakul ki, amikor az ember tudja, hogy reflexiót fog kapni, hogy egy pont mindig biztos a próba során, hogy ez most "rendes" próba, egy biztos külső szemmel. De így van ez egy osztályban is, ezt az is tudja, akinek nagyon nem jó, meg akinek nagyon klassz osztályfőnöke volt/van. Olyan kis bénák vagyunk mi emberek, hogy nem vagyunk képesek önmagunkat felügyelni, figyelni, vigyázni. Kellenek a támaszok. Szóval ilyesmik forogtak ma próba után a fejemben, amik olyan evidens gondolatok, hogy mindenki tudja, hogy kell vezető, meg ilyesmi, de részt venni munkákban így, hogy nincs a megszokott felállás(csapat + r0endező), legyen ez egy -egy ritka alkalom, így mégis sokat lehet tanulni csoportdinamika szempontjából. Így észre lehet venni, hogy a közösség nem értem van, hanem én vagyok érte, mert tényleg csak úgy tud működni, ha százhúsz százalékkal benne van az egyén. És a sok plusz százalék fon össze.

Az is furcsa a most, szeptembertől, hogy nincs próbahelyünk, és itt-ott, ahol éppen tudunk, ott próbálunk. E-kamara, tanterem, tornaterem...kis vándor próbahely...így ma egy tanteremben próbáltunk, és a hely is idegen volt, és nem volt baj, csak olyan átmeneti hangulat. Kell egy hely, amit úgy be lehetne lakni, és dolgozni, dolgozni...amikor amennyit csak bírunk:)Hát keresgélünk! A nem-biztos lét is lét, csak abba nem szívesen helyezkedik bele az ember, az egy kicsit szürke színű:(
Nem baj, bízunk a küzdelemben:)

TAGFELVÉTEL

Kedves Barátaink!
A Teleszterion Színházi Műhely tagfelvételt hirdet a 2010/2011-es évadra.

Kérünk mindenkit, terjessze ismerősi, baráti és szakmai köreiben a mellékelt felhívást!

Köszönettel:

Komáromi Sándor
+36202244006

SZÍNHÁZI FELHÍVÁS


Kedves Érdeklődők!


A Teleszterion Színházi Műhely 2010-ben is meghirdeti szokásos évi tagfelvételét!


Várjuk mindazok jelentkezését, akik szeretnének egy olyan, az egyetemi és alternatív színházi szférában mozgó színházi csapatban dolgozni, amelyik immár hét éves tradícióra tekint vissza, színészképzési metodikájában az elmélyülést elősegítő, ön- és társismeretet fejlesztő gyakorlatokat részesíti előnyben, valamint a mozgást tekinti elsődlegesnek a színészi felkészítés során.


A képzés 21 év alatt művészeti alapiskola keretein belül zajlik, tehát művészeti iskolás bizonyítvány szerezhető!


Felvételi követelmény nincs, legfeljebb annyi, hogy kitartó, színes és kreatív gondolkodású embereket várunk! Csoportunk az elmúlt években számos fesztivált nyert, részt vett oktatási projektekben, és az idei évben szorosan együttműködik a Petőfi Színházzal is (Babó és Bigyó című előadásunk bérletben is látható lesz).


KOROSZTÁLY: alsó korhatár 15 év, felső korhatár nincs!

Próbáinkat közös megbeszélés alapján, a jelentkezők elfoglaltságaihoz igazítjuk.


Tájékoztató és beiratkozás helye és időpontja:

Pannon Egyetem, E Kamara (Egyetem u.10., a főépülettel szemben), szeptember 19-e vasárnap, 16.00.


Információ:

KOMÁROMI SÁNDOR

+36202244006

komaromi77@gmail.com

Kapolcsi PRÓBAnapok

Az idő akkor létezik csak, amikor szünet van. Munka közben, legyen az erősítés vagy beszédtechnika, vagy darab próba, egyszerűen a feladat ritmusától függ az idő pergése. Olyan ez, mint, amikor egy finom ételt fogyaszt el az ember....kitágul és összeszűkül a tér és idő.
Már az Ötösszámú vágóhíd adaptációját próbáljuk. Furcsa volt a váltás, mert az első két hétben a Zabhegyezőt próbáltuk, ami egészen más technika mentén haladt, mint ez a próbafolyamat.
A Zabhegyező adaptációt egy olyan reál játék mentén ragadtuk meg, ami a bennünk képzett érzeteket adta át a realitás mentén a nézőnek. A fókusz, a belső érzetek, a játék ritmusának kialakulása, az intenzitás fok, a jelenlét kérdései foglalkoztattak minket. Onnan közelítettük meg a játékot, (mindkét darabnál) hogy mindenki a darab kezdetétől a darab végéig a játéktérben van. Olyan atmoszféra teremtés szükséges, amit az sem tör meg, ha a figura átalakul, ha hangulat vagy érzelmi váltás következik be. Sőt, annak kell fokoznia a játék ívét. Végig intenzíven jelen lenni, nagyon fárasztó volt.És könnyű kiesni, és megtörni a folyamatot. Nyolc ember egymásra hangoltan kell építsen egyszerre egy hangulatot, pillanatot. A pontos és határozott szövegmondás, a test állapota, a feszültség fokozása...ezeknek mind összhangban kell lenniük, és ez őrjítően fárasztó tud lenni. De imád benne lenni az ember! Hatalmas élmény együtt építeni egy folyamatot!
Az Ötösszámú vágóhíd jelenlegi próbái során mindenkinek jelen kell lennie egyszerre a játéktérben folyamatosan. Az atmoszféra teremtés és a térrel és hangulattal való viszony kialakítása sokkal nehezebb, mert adott a díszlet és az általa már eleve megteremtett atmoszféra, ami bele kell helyezkedni és vele egynemű lényként kell létezni. Azt a hangulatot egy olyan érzetből kell felépíteni, amit a tér energiáiból lehet elcsípni, és össze kell vegyíteni a figurát építő érzettel. Ha ezt sikerül megtalálni, a darab építi önmagát.
A jelenetek kísérletezése közben az a legfárasztóbb, hogy a megfelelő érzetet megtalálja a játszó. Ez hatalmas energiába kerül, pedig ha sikerül bekapcsolni, akkor ez visz, és könnyít, nem nehezít a színész munkáján. Lazán engedni kellene, hogy fusson át a testen az energia. Nehéz nyitva tartani a kis ablakainkat az ilyen energiák áramlására, mert a hétköznapokban ezt kevésbé használjuk. Mindenki keresgél itt a táborban, próbáról próbára egyre jobban és könnyebben csípjük el. Tudjuk, hogy kemény küzdelem lesz ezt tudatosan művelni, de a törekvés magasan ível!
Kedves napló!

Ez a reggel egy kicsit lazább volt. Nem kellett olyan korán kelni. A munkát nem kezdtük előbb, mint fél 10. Ettől a pillanattól fogva pedig elkezdtük a komoly munkát, vagyis elkezdtünk ugrálni régi idők nagy slágereire. Igazából ez a délelőtt az erősítésről szólt, de a zenére való ugrálást nem nevezném igazi erősítésnek. Mármint nem érzi az ember erősítésnek, inkább egy vidám ugrálásnak. Ezek a délelőttök, mikor Günterre ugrálunk, szinte kikapcsolódás az egész csoportnak. Ha jól tudom 60 percet ugráltunk folyamatosan. Zene nélkül ez nem sikerült volna, így az egész társaság élvezte a dolgot.
Azért nem úsztuk meg a minden másnap elvégzendő erősítő feladatokat, így aztán csurom vizesen, kicsit fáradtan elkezdtünk erősíteni.
Miután elvégeztük ezeket a feladatokat Sanyi nagylelkűen adott nekünk 2 órás szünetet. Ez azt jelentette, hogy 13 órától 15 óráig szabadok voltunk. Ezt az időt mindenki pihenéssel, relaxálással, szövegtanulással, avagy a feladott sudoku rejtvénnyel foglalkozott.
Délután kemény munkának álltunk. Először egyensúlygyakorlatot csináltunk. Ennek lényege, hogy különböző irányokból impulzust kapunk (golyó, dárda, stb.) és ennek a becsapódását kellett végigkövetni. Pl.: ha kaptál egy golyót a hasadba, akkor először a hasadat kezded behúzni, aztán a találat helye köré egy tölcsért próbálsz kialakítani az egész testeddel. Ezt a feladatot fokoztuk egy idő után azzal, hogy egy-egy személyt kiválasztottunk és ő adta nekünk a kiindulási pontokat (becsapódási helyeket), majd párokba rendeződtünk és egyszerre 2 impulzusnak kellett a folyamatait véghezvinni. Mármint mielőtt még az egyik folyamat hatása befejeződött volna, kaptunk egy másik impulzust is.
Ezután közös filmezés következett. Persze ez sem csak úgy szimplán filmezés volt, hanem megnéztünk 2 konkrét jelenetet és ezeket kellett előadni utána. A Nagymenők című filmből volt a 2 jelenet.
Az egyik jelenet egy féltékeny nőt jelenít meg, aki a férje szeretőjét keresi meg és beszélni akar vele. Kapucsengőn próbálkozik, de nem veszi fel, illetve nem akar vele beszélni a másik nő. A feleségnek erre egyre jobban fokozódik a haragja és egy idő után már össze - vissza csapkodja a kaputelefont és ordítozik, hogy mindenkinek elmondja, hogy milyen egy kurva a nő.
A másik jelenetben a férj arra ébred, hogy a felesége pisztolyt szegez a fejéhez. Nagy nehezen sikerül a férjnek leállítania a nőt. Mikor ez sikerül, 1 hirtelen pofonnal felülkerekedik, s ezzel le is esnek az ágyról. Ekkor a férfi szegez pisztolyt a nő fejéhez. Miután otthagyja a férj feleségét, ő sírva fakad és utána ordítja, hogy BOCSÁSS MEG.
A telefonos jelentet Dia, Reguli Dóri és Erős Dóri játszották, míg a férfi-nő párbajban Julcsi-István és Zsófi-Feri párosítás valósult meg. László Dóri sajnos ebből a körből kimaradt, mivel nem érezte jól magát.
A következő feladat egy kézfogás volt, de nem akármilyen kézfogás. Kezet kellett fogni a másikkal, de úgy, hogy neki szinte szétroppanjon a keze, amit persze a partnere felé nem szeretett volna kimutatni, annak ellenére, hogy már sikítozott a fájdalomtól.
A következő pillanatban be kellett rohanni az ajtón és valami örömteli hírt kellett közölni, de úgy, hogy nézőként is érezzem, átéljem az örömét. Ez a feladat már nem volt olyan könnyű, mint az előző, mármint nem volt olyan egyszerű elérni azt, hogy a néző is éppúgy örüljön, ahogy az előadó azt szeretné. Egyes alakítások kicsit bolondosra sikeredtek, nem pedig vidámnak, de viccesek voltak, az biztos. :D
A nap csúcspontja a Zabhegyező első, végig előadott változata volt. Összeállítottunk egy színpadot a meglévő dobogókból és indulhatott is a játék. Ez persze nem volt olyan egyszerű feladat. Az első 2-3 próbálkozás sikertelen volt. Nem volt intenzitás. Nem voltak hitelesek a szövegek és nem élt a színpad. Negyedik próbálkozásra egészen fellendült a dolog. Mindenki lendületes volt, kellemes hangulatok alakultak ki, egyszerűen érdekes volt a darab. A későbbiekben kicsit zavarossá vált a kép. Nem sikerült mindenhol összehangolt, jól értelmezett mozgásokat improvizálni. Nem volt mindig teljes a figyelem mindenki részéről. Annak ellenére, hogy nem lett tökéletes, mondjuk nem is kellett, vagyis miért is kellett volna tökéletesnek lennie… születtek gyönyörű pillanatok. Olyan hangulatok, mozgások, amelyeket érdemes volt lejegyezni, amelyeket fel lehet majd használni a darab végleges változatához is.
Befejezésül annyit, hogy nagyon fárasztó volt ez a nap, de szerintem sokra mentünk. Nagy előrelépésre tettünk szert mind beszélgetéssel, mind pedig gyakorlással.



Kovács Mónika
Kapolcsi PRÓBAnapok (2010. augusztus 04-05.)

A megérkezésünk napja kapolcsra augusztus negyedike volt. Természetesen, két keréken érkeztünk Veszprémből! Átkerekeztünk erdőn-mezőn, tócsákon, bogár rajokon és az Óperencián, míg végül egy szerpentines lendülettel begurultunk Kapolcsra, pontosan nyolcan. (Erős Dóri, Reguli Dóri, László Dóri, Benkó Zsófi, Jung István, Oláh Julcsi, Kása Feri, Komáromi Sanyi). Itt Kapolcson vártak minket már Herczeg Dius, Király Dani és Kovács Móni. A már előzőnap Kapolcsra szállított holmit ők rendezték be a művelődési házba, ahol a próbákat tartjuk, és az iskolaépületbe, ahol a szállásunk van. Otthonos, szép hangulatok mozognak mind a próbatérben, mind a szálláson. Ezt nagyon jó érzés volt tudomásul venni! Mivel ez azt jelenti, hogy aktívan pihenhetjük végig az augusztust!!!!Gyönyörű zöld udvar, az erdős hegyoldal, ami elénk tárul...Az atmoszféra a mi oldalunkon áll, a munkához szükséges energiák tálalva!
A szerda este a pakolásé és a lazításé volt. A Sanyi lefektette a táborszabályokat, tisztáztuk a napirendet, amit nyomtatott formában is megkaptunk. A napirend átlagosan reggel nyolc és este tíz között jelent kötelező feladatot. Ami még kikötés, az például az egymás felé történő tiszta kommunikáció, a munka felé a teljes odaadás és tisztelet.
Csütörtökön reggel elindultunk felfedezni a falut, persze két keréken. Ezután még tisztáztunk néhány kötelező gyakorlatot, amit egyéni tempóban mindennap meg kell csinálni. Ilyenek például: váll és hátizom erősítő gyakorlatok, zsonglőr gyakorlatok kontakt labdával, tányérral, labdával, meteorozás, astro jax fortélyainak kitanulása.
A Király Dani vezette a beszédtechnikát és a napi kötelező logikai feladatot is levezényelte. Mindennap kapunk valami rém bonyolultnak tűnő logikai fröccsöt, ami aztán üdítőleg hat az agyra, mert a megoldás szikrája gyönyörű.

Nyári tevékenységek:)

Mivel is indítsam ezt a kis beszámolót, így, a nyár derekán?
Hol is kezdődött? Igen, az a pont a legfontosabb, hogy megszűnt az eddigi próbahelyünk, véglegesen július másodikán, de már május óta nem tudtunk ott próbálni. Jelenleg keresgélünk!

Meg kellett beszélnünk már a nyár kezdetén, hogyan tovább nyáron (ki miben vesz részt, mi lesz a tábor ideje, elvárások, vállalások), hogyan készül el a két új darab. Az időpont augusztus lett,(elejétől a végéig)és a helyszín Kapolcs. Oda megyünk, ahol szeretettel helyet kapunk!:)Nagy várakozással vagyunk a tábort illetően!

A nyár hajnalán összeraktunk egy Mesejátékot, öten (Feri, Zsófi, István, magam, Sanyi). Aesopus főszereplésével, négy ördöggel fűszerezve született meg egy kis meseparódiaként. Megfordultunk vele néhány helyen. Számomra rengeteg tapasztalatot hozott, mert jó kis gyakorlat volt az improvizációra, az egymásra hangolódásra és arra, hogy a negatív körülményeket( forróság, izzadás, a színpad szálkái, fáradság) tudjuk hasznunkra fordítani, vagy legalábbis semmissé tenni az energikus játékkal. A pozitív körülményeket pedig észrevenni és kihasználni!!! Volt, hogy ez sikerült, volt hogy nem annyira!



Június végén Agárdon voltunk (19-26.)! Egy workshop héten vettünk részt, amelyet a Tűz Art szervezett(főszervező: Molnár Hajnalka és a Pir Kompánia csapata). Egy felújított Magtárban tartottuk a tréningeket, és a Magtár udvarára szervezett I.Jazz Face fesztiválon mutattuk be a Sanyi által rendezett produkciót, amely egy olyan előadás volt, amiben a workshop héten elsajátított technikákat fűztük fel egy cselekményszálra, atmoszférát teremtő zenével kísérve. A workshop héten gyakorlatokat csináltunk a színpadi jelenlét és a színpadi mozgás megteremtésére, a tárgyakkal és eszközökkel való kapcsolat kialakítására(hogy az eszköz ne csak eszköz maradjon a színpadon), összeraktunk egy koreográfiát, és mindenkinek lehetősége nyílt zsonglőr eszközökkel való gyakorlásra(pl.: labda, karika, buzogány), a tűz technikákkal való megismerkedésre(meteorok, tenyérfáklya).






Tanulhattunk Kálmán bácsitól zsonglőrködést, Ritter Emőkétől talaj és karika gyakorlatokat , Komáromi Sanyitól a színházi eszközöket, Molnár Hajnalkától és a tanítványaitól a tüzes eszközökkel való bánást, ott volt Rossa Linda,aki trapéz mutatványt hozott,a Prospero színkör néhány tagja, táncosok, és a Teleszterionosok közül néhányan.
Kipróbálhattuk a karikát, a tisu-t, és a legfőbb dolog talán, hogy csapatként tudtunk dolgozni úgy, hogy sokakkal ott találkoztunk az első munkanapon először életünkben. (az alábbi képen Ritter Emőke varázsol a karikán:)





Ha voltak is súrlódások, vagy egyet nem értések, és úgy érzékeltem, hogy amit fel lehetett, azt sikerült feloldani. Nyitott és kreatív emberek vettek részt a táborban, és ez sokat számított, mivel így a munka tempója lehetett fokozott és hatékony azok számára, akik fejlődni szerettek volna. Számomra gyönyörű élmény volt részt venni a közös produkcióban, mivel egy alkotásban sokan, közös koncentrációban mozgattuk meg a színpadot, és kötöttük le a nézőközönséget.Jó érzés volt létrehozni valamit közösen, ami mindenkié volt, mert akkor és ott a közös energiáink mentén született meg!!!!


Azóta néhány Teleszterionos részt vett egy-egy mozgástréningen Pesten, az MMS stúdióban, amiről majd közösben beszámolunk, és tanulunk egymástól. Így telt ez a nyár eddig, munkával és pihenéssel és forrósággal...és most jön majd az a munkafolyamat, amiről egy következő beszámolóban már tudok írni...

Vágóhídi Jelentések...



TRALFAMADORI
Üdvözöljük a fedélzetünkön, Mr. Pilgrim.
BILLY
Miért éppen engem?
TRALFAMADORI
Ez nagyon is földlakókra jellemző kérdés, Mr. Pilgrim. Miért ön? Azért, mert ez a pillanat egyszerűen itt van. Látott már borostyánban rabul ejtette bogarat?
BILLY
Igen.
TRALFAMADORI
Nos, Mr. Pilgrim, erről van szó. Itt vagyunk, rabul ejtve e pillanat borostyánjában. És nincs olyan, hogy miért.
BILLY
Hogyan kerültem ide?
TRALFAMADORI
A földlakók nagy magyarázók. Szeretik megmondani, mi miért következik be, és mit hogyan lehet elkerülni.
BILLY
Mit keresek az önök hajóján?
TRALFAMADORI
Ahhoz, hogy ezt megértse, egy másik Földlakóra is szükség lenne.
BILLY
Egy másik Földlakóra?
TRALFAMADORI
Persze. Aki elmagyarázza önnek. Maguk ott a Földön nagy magyarázók. Words, words, words... (általános derű az idegenek között)
BILLY
Már megbocsásson, de valamilyen magyarázatra mindig szükség van.
TRALFAMADORI
Mint például?
BILLY
Hát nem vihetnek el a maguk bolygójára csak úgy, minden ok nélkül!
TRALFAMADORI
Pedig pontosan ezt tesszük.
BILLY
Jézusom...
TRALFAMADORI
No igen, őt is ismerjük.

Vágóhídi gondolatok



"A legfontosabb dolog, amit a Tralfamador nevű bolygón az ott lakóktól megtanultam, hogy ha valaki meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna. Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban, éppen ezért nagy butaság, ha sírnak a temetésén. Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett, és mindig létezni fog. Az csak illúzió itt nálunk, hogy az egyik pillanat úgy követi a másikat, mint a zsinórra felfűzött gyöngyszemek. Ha egy Tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanaz a személy számos más pillanatban remekül érzi magát. Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a Tralfamadoriak is mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez."

Jelentések a Vágóhídról...

(részlet a szövegkönyvből...)

"Mindig lesznek háborúk. Megakadályozni a háborúkat semmivel sem könnyebb feladat, mint feltartóztatni a gleccsereket. És ha nem zúdulnak is ránk a háborúk olyan állhatatos állandósággal, mint a gleccserek, még akkor is ott leselkedik az öreg, közönséges halál. Végül mindenkinek meg kell halnia, hogy sose mondjon vagy akarjon többé bármit is. A tömegmészárlás után legyen teljes a csend, s ez így is van mindig, ez alól csak a madarak kivételek. És mit mondanak a madarak? Egy tömegmészárlásról semmi egyebet nem lehet mondani, csak olyasmit, hogy „csipcsirip”. Megmondtam a fiaimnak, hogy soha, semmilyen körülmények közt ne vegyenek részt tömegmészárlásban, és hogy semmiféle ellenség lemészárlásáról szóló hír ne keltsen bennük soha örömet vagy diadalérzetet. „Mikor a nap feljött a földre, és Lót Coárba ért, kénköves és tüzes esőt bocsátott az Úr az égből Szodomára és Gomorára, és elsüllyeszté azokat a városokat, azt az egész vidéket, a városok minden lakóját és a föld növényeit is.” (A játéktér mozdulatlanná merevedik.) Az embereknek nem volna szabad hátratekinteniük."






FAUST UNBORN VISIONS




Május 28-án Székesfehérváron mutatjuk be a Prospero Színkörrel közösen készített előadást, melyet Marlowe és Goethe drámái inspiráltak.

Hogyan próbáljunk gyorsan sokat? Faust, Szfvár

Rázós nap után indult a próba hétfőn, sűrű hétvége, koránkelés, meló, és két és fél órányi vezetés előzte meg. Szellemileg nem voltam éppenséggel jó kondiban, de azt hiszem, ezt nem kell itt ecsetelnem, akik ezt olvassák, ismerik ezt az állapotot.

A bemelegítést szerencsére jó erősre vettük, örültem neki, hiszen valamivel össze kellett fogni szétszórt figyelmemet. Ilyenkor erre nyugodtan rábízhatom magamat, hiszen ha teljesen nem is tud regenerálni, egy alapfokú koncentráltságot azért eredményez. Javarészt nyújtások voltak, meditatív hangulatban. Attila pedig elcsípte ezt is és ehhez megfelelő zenét kevert alá.

Hadd írjak kicsit Attiláról és munkájáról. Az ő szerepe az előadásban, élőben a jelenetek alá keverni a számokat, együtt élve az előadás tempójával. Nagyon különös érzés egy ilyen érzékeny zenésszel dolgozni, aki ennyire el tudja kapni az uralkodó hangulatot és zeneileg megtámogatni azt: mindig olyan zenét hallasz, amilyen kedved van… de inspirál és vezet is, diktálja a dinamikát, de úgy, hogy tudom, ő meg engem figyel. Kontakt a zenével. Elképesztő. Remélem tudunk majd még együtt dolgozni, hogy mások is kipróbálhassák ezt a munkát akár egy közös tréning alatt is.

Kevés időnk volt mert későn kezdtünk és Sanyinak is sietnie kellett, ezért csak egy dolgot bontottunk ki és beszéltünk meg.
A feladat Faust és Margit szerelmes évődésének lekövetése volt mozdulatokban, helyváltoztatás nélkül , maximum a saját tengelyünk körül elfordulva, de olyan tudatossággal, hogy utána a motivációkat és mozdulatokat pontosan fel lehessen idézni.
Évike és Zoli (Margit és Faust) játéka gyönyörű pillanatokat szerzett Sanyinak (nekem azért nem mert én inkább a dinamikáját kerestem a jelenetnek, nem a szépségét). Hármunk számára, akik követtük őket, a belső történés által vezérelt mozdulatsor kellően intenzív kifejezése volt hangsúlyos. Ugyanis ahogyan aztán S. elmondta, nem az jön le a nézőnek, amit én belül lejátszok és nem is az a fontos, hanem, hogy a mozdulataim olyan intenzívek legyenek, hogy azok nyomot hagyjanak a testemen. Hogy dolgozzon a test, ne csak alibi mozdulatokat végezzen. Egy csepp izzadtság, egy bedurrant bicepsz, egy ziháló mellkas megteszik a magukét.
Ebben a gyakorlatban ezekből nekünk nem sokat sikerült megmutatni, inkább csak ezek hiányát, így mindjárt körül is jártuk a dolgot alaposabban:

Felváltva dolgoztunk Eszterrel, Gergővel forgásban. A lehető legintenzívebb mozdulatsort kellett végrehajtani amire csak képesek voltunk, tökéletes koordináltsággal, folyamatosan fókuszban tartva a mozgást, addig amíg bírjuk szusszal (kerülve a test megőrülését – ez nagyon fontos volt), a végén határozott lezárással. Erre a lezárásra indult a következő. A harmadik kör után éreztem, hogy hánynom kell és lehet összeesek, de azért vártam mikor jövök megint. Beugrott, hogy akár szólhatnék is, hogy álljunk meg, de inkább vártam a soromat, a többiekkel együtt. Aztán Sanyi leállította a feladatot és két perc levezetés után elmondtam Mephistophilis egyik monológját, egyszerűen a színpad elején állva, kétoldalt a többiekkel, akik csak arcjátékban követhették a szöveget.

A lényege a gyakorlatnak nem a fizikai határok elérése volt, hanem az ilyen erősen megdolgoztatott test kifejezőerejét vizsgáltuk. Éreztem, hogy megnőtt az erőtér körülöttünk, azt hiszem sütött, ahogyan ott álltunk mozdulatlanul. Ugyanez a kiállás 10 perccel azelőtt nem mutatott volna semmit.
A fokozatosan adagolt testi feszültség kirobbanó energiát eredményezhet egy alkalmas lezárással a végén. Célunk az előadásban ennek az állapotnak az elérése, testünket végig uralmunk alatt tartva.

Semmihez sem fogható tapasztalás volt, röpke két órás próba alatt.

Teleszterion Csigaház - házhoz ment a színház

A Teleszterion Színházi Műhely eddigi legnagyobb, legizgalmasabb színházi vállalkozása a Teleszterion Csigaház, amelynek lényege, hogy néhány fa-keretből és drapériákból tetszőleges méretben bárhol felállíthatunk egy amolyan színházi „dobozt”, amely kb. 30-40 fő befogadására alkalmas teret tud biztosítani. Ezen a rendszeren belül olyan előadások mutatkoznak be, melyek kevés eszközzel, elsősorban a színészi munkára alapozva aknázzák ki a színházi hatásmechanizmus kínálta lehetőségeket, a test fizikalitását megtéve az emóciók elsődleges hordozójává.

Színházi terünket a partnerintézménnyel kötött megállapodás alapján „házhoz szállítjuk”, és egy vagy több napot töltünk el ott, változatos színházi/drámapedagógiai programokat kínálva az iskola tanulóinak. Ez azért fontos, mert az iskola mentesül a külön színházi út szervezésének nehézségei alól, valamint lefedheti a kötelező drámapedagógiai foglalkozások jelentős részét.

Elsőként Ben Rice meséjét, a Babó és Bigyó című, nagyszerű történetet dolgoztuk fel. Minden előadást egy nagyobb lélegzetvételű, spontán beszélgetés követ, amely során a történet és annak színházi megformáltsága kapcsán a gyerekek beszélhetnek érzéseikről, saját élményeikről, vagy akár az őket érdeklő (sokszor saját) problémákról.

Programunk első bemutatkozása Magyarpolányban volt, az ottani művészeti iskola szervezésében. Ezt rögtön egy nagy misszió követte – a pápai Jókai Mór Művelődési Központ Tudás-Szín-Tér elnevezésű proramsorozatának részeként pápai és pápa-környéki iskolákba utaztattuk előadásunkat. A csapat tagjaival (Benkó Zsófia Anna, Csabai Csongor, Franczia Dániel, Herczeg Diána, Jung István, Kása Ferenc, Komáromi Sándor, Oláh Júlia és Resitcky Orsolya) 25 nap alatt mintegy 1800 gyereknek játszottuk az előadást, tornateremben, aulában, vagy nagyobb térben felépítve azt a különleges világot, amelyben valódi, emberközeli színház születhet.

Játszottunk drámás osztálynak, speciális képességű tanulóknak, vagy volt példa arra is, hogy magatartászavaros gyerekeket ültettek be a foglalkozásra. A kis térnek köszönhetően a gyerekek kivétel nélkül mindenhol sokkal intenzívebb élményként írták le ezt a fajta színházi foglalkozást, mint a nagyszínházi produkciókat. Nagyon sokszor hasonlítottak bennünket a 3D-s moziélményhez, ami szintén a „közelebb hozott világ” hatékonyabb érzékiségéről árulkodik.

Ennek legfontosabb eszköze a Csigaház elsődleges varázsa – a különleges tér. Abból indultunk ki, hogy a térnek szakralitása van. Atmoszférát, hangulatot teremt, és ehhez sajátos viszonyulásunk van. Ebben az előadásban a doboz belseje olyan világot tár elénk, amelyet egy gyerek is felépíthet magának. Játékok, furcsa színű konzervdobozok, leplek, rajzok, toldott-foldott díszletelemek, mindenféle kacatok – valódi kincsesbánya ez, mintha a főhős fantáziavilága elevenedne meg előttünk. A gyerekek ebben a térben kifejezetten otthonosan léteznek az előadás alatt, aminek köszönhetően nem csak a színház dominál, hanem rögtön megszólítottá válik a privát szféra is.

Az előadás nem kimondottan cselekmény-szinten ábrázolja a történetet. A formanyelv kialakításakor a főszereplő kamasz fiú, Ashmol képzeletének világából építkeztünk. A felnőtt szereplők éppen ezért nem mindig reális figurák, inkább amolyan „fura fazonok”, akiknek egy-egy furcsa tulajdonsága felnagyítva jelenik meg, sőt, alakjuk meghatározó motívumává növi ki magát. Ezeket az alakokat a gyerekek teljesen természetes attitűddel kezelik – állításuk szerint valóban olyanok, amilyenek. Ashmol alakján keresztül elfogadják az absztrakt világot, hiszen az sokszor többet mond el a dolgok lényegéről, mint azok reális felszíne.

Annak ellenére, hogy a történetbe bevezetődik a halál témaköre is, a beszélgetések során a család összetartásának fontosságáról, a hitről, valamint az álmok pénzen-nem-megválthatóságáról esik szó leginkább. Találkoztunk olyan csoporttal, amelyik nem csinálna erkölcsi problémát egy hazugságból, de olyannal is, amelyik jogosnak tartja a saját terület megvédését, legyen bármi is annak eszköze. Azonban némi vita után a gyerekek saját maguk jutnak el odáig, hogy megvétózzák ezen elvek igazságosnak vélt voltát. Az egyik legszebb pillanat ebben a két hónapban az volt, amikor egy kisegítő iskolában a gyerekek megingathatatlanul ragaszkodtak ahhoz, hogy a családnál fontosabb dolog nincs, és hogy a valakihez való tartozás nem mérhető az anyagi világ javaival.

A Teleszterion Színházi Műhely tagjai embertpróbáló körülmények között teljesítik a feladatukat – tornatermekben, olykor a díszletek között éjszakázva pihenik ki az adott nap fáradalmait, hogy a következő reggelen más faluban, új helyszínen mutathassák be programjukat. A játszók maguk díszleteznek, és az oktatási programot is ők vezetik le. Az iskolák szívesen fogadják ezt a különleges színházi projektet, és utólagosan azt is reflektálják, hogy nagyon sok olyan dolog derül ki a gyerekekről, amit hagyományos oktatási keretek között nem mindig, vagy nem mindenkiből lehet előhívni. A Teleszterion Csigaház a Teleszterion Kulturális Egyesület, az NCA és az OKM támogatásával működik, és a pályázatoknak köszönhetően országszerte egyre több helyre juthat el.

A márciusi műsor kapcsán

A március 15.-i műsor után jó lenne összegezni, mi is történt a próbák során, hogyan is állt össze a műsor. Vagyis inkább arról, milyen volt részt venni benne...
Három hétvégén át készítettünk koreográfiát, és egy délelőtt Ajkán a többi résztvevővel összehangoltuk az egészet.
Orsi lejegyezte a műsor forgatókönyvét, és megkaptuk a zenéket, mindenki tanulta a versét...de mi volt az, amitől végül is ment a műsor? Szélben, hidegben, úgy, hogy főpróbánk a helyszínen nem is volt?
Hát ezen gondolkozom én azóta is...részleteiben tökéletesen elő volt készítve...az egész így könnyen összeállhatott. De sokan voltunk benne, több mint 30 perc volt a műsor hossza... komolyan, én nem vártam mást, mint azt, hogy jól fog menni, de csodálkoztam, hogy a néhány apró zökkenő ellenére ilyen simán ment. Orsi csúszott mászott a lisztekkel, meg az információkkal, hogy ki jön...hasalni a lepel mögött, közben ránézni a többiekre, akik ugyanúgy vannak mint te, készülni a következő mozdulatra, látni, ahogy a Zsófit keni az Orsi vörösre miközben szól egy vers, vagy ahogyan a gyerekek kucorognak és türelmesen várják, mikor kell felállniuk, ahogyan a néptáncosok lejönnek a színpadról és ők is hasalnak...szép volt részt venni benne!
Azt hiszem az egész kulcsa az volt, hogy egymásra tudtunk hangolódni. És ez az, amiről szeptember óta beszél a Sanyi. Figyelni önmagunkra és a többi résztvevőre, a PARTNEREKRE.
Én annyira jól éreztem magam a műsor közben, és főleg utána, hogy azóta is ez motoszkál bennem: akarok még ilyet!!!!!Mármint sok emberes, összehangolt munkában részt venni!

Faust, Szfvár

A próbára nem tudott mindeki eljönni, ezért nem foglalkoztunk konkrétan az előadással, helyette inkább rávezető gyakorlatokat végeztünk. Az irány maradt végig ugyanaz amerre előzőleg elindultunk, ismeretlen zenére, annak hangulatát átvéve mozgássort szervezni.
Az első gyakorlatban a külső fókuszt kellett megtalálni és e mentén szervezni a mozgást. Kérdésként merült fel, hogy mit értünk külső alatt. Mindent ami a bensőbb énünktől, saját érzelmeinktől külön van. Tehát a fókusznak nem fizikailag kell külsőnek lenni, lehet az egy testrészem, vagy egy mozdulatom is, úgyanúgy ahogyan egy kellék vagy a partner is természetesen.
Sanyi a feladatot aztán a figyelmének kötése vagy oldása szerint értékelte.
Mindenkinek a jelenetében voltak értékelhető dolgok, volt olyan is aki végig hibátlanul dolgozott, ám az esetek többségében a játék kiürült vagy mint pl nálam, nem töltődött fel figyelemreméltó tartalommal. Bármit csináltam is a jelenet első felében, az érdektelen maradt, mert befelé játszottam. Hiába volt a fókuszom külső, azt nem mutattam fel, hanem önző módon megtartottam magamnak. A későbbi gyakorlatokban sikerült ezt korrigálnom, de ez miatt egyéb fontos dolgokból jutott kevesebb. A történtek kielemzése nagyon hasznos lesz számomra
Kiderült, hogy testalkatunk is elvárásokat ébreszt a nézőben és bizony ezt az éhséget csak úgy lehet kielégíteni, ha többet teszünk meg, mint amit ránézésre elbírunk.
Több kört is mentünk szerencsére, mindenkinek volt alkalma javítgatni a játékán.
A következő feladatban megtartottunk mindent csak tetéztük szöveggel. Volt egy hármas, egy páros és egy szóló gyakorlat. Faust és Margit párosában a jól kidolgozott testi jelenlét mégsem töltötte fel a jelenetet a várt erővel.
Sanyi elmondta, ha a feszültség alá helyezett testben nem képződik meg a hang is, hanem beszédünk a hétköznapihoz hasonlóan szólal meg akkor a játék hamissá válik, ezért hangképzésünkben sem szabad mellőzni a szélsőségeket.
Ugyanaz a játék elképesztő többlettel telik meg, ha kellőképpen megdolgozottak a megszólalásaink és összhangban van a szerep testiségével.
Akik a páros után jöttünk, már ezzel a tudással gazdagabban dolgozhattunk és számomra nagy segítséget adott, a beszédnek ez a fajta szabadsága.
Itt aztán már majdnem beszédtechnikába is átcsaptunk de azzal majd a következő próbán fogunk többet foglalkozni.
Nehezek voltak a feladatok, most elmaradt a fagyi. De nem is baj, a múltkor talán el is csaptam vele a hasamat.

2010. február 14. ÖSSZEGZÉS 1.

NAGY ÖSSZEGZÉST tartottunk a vasárnapi próbán. Az elmúlt félév gyakorlatait beszéltük át oly módon, hogy mindenki készített egy listát magának gyakorlatokról, amire emlékezett, és ezeket közösen a gyakorlatok felelevenítésével néztük át.

A fizikai jelenlét mibenlétére, és a szöveg megszólaltatásának módjaira is hoztunk példákat.

A szöveg információkat közöl, és a test feladata feltölteni azzal a többlettel, ami izgalmassá teszi a jelenetet, és kialakítja az akció-reakció folyamatát a néző és játszó között.
Ha megvan a játszó fókusza, akkor mi a következő lépés a jelenet felépítésében? A cselekvés motiváltságát kell meghatározni. A cselekvésnek kell legyen ritmusa és fokozása. Ha váratlan fordulatokkal dolgozik a játszó, akkor a pontos ritmus kiemelten fontos.
Egy improvizációs feladatot adott ki a Sanyi az előbbiek érzékeltetésére. Két játszó, szituációban: két alak várja a buszt, az egyik észreveszi a másik karkötőjét, és azt meg akarja szerezni. Tapasztalat: a cselekvés nem történt meg, mert a játék kiürült a motiváció és a fokozás hiányában. Pedig a párbeszédek jó ritmusban történtek, ami hiányzott az a taktika. Majd a taktika vagyis az ötletek bekerültek, több játék alakult ki és így a fokozás is eljuttatta odáig a játékot, hogy sokkal izgalmasabb volt nézni, mint az első variációt. Ez az improvizáció adott okot arra is, hogy újra beszéljünk a partner kérdésről. Az improvizációban a játszónak egyszerre kell aktívnak lenni, mint motiváló fél és egyszerre kell aktívnak lenni , mint elfogadó fél.

SZEKVENCIA:latin sequentia 'követés, kíséret' Ha belép egy játszó a térbe és mond két mondatot, akkor az a két mondat akkor lesz ELMONDVA ha megfelelő helyen tagolt, megfelelő időben kísért egy mozdulattal, és a váltások jó ritmusban történnek. Volt egy gyakorlat, amikor egy verset pusztán hangokkal kellett előadni. Ott fokozottan részekre kellett osztani a mondanivalót, mert az artikulált szavak hiányában a tartalom úgy kellett megszülessen, hogy a megfelelő szünetek és váltások adják azt meg. Tehát ennek kapcsán eljutottunk odáig, hogy ha szöveggel kezdünk el foglalkozni akkor: megismerjük a szöveget, szekvenciákra bontjuk, meghatározzuk a szándékot, majd formát adunk neki, tehát előadjuk a szöveget. A játszó szándéka egy belső küzdés eredménye, az rejlik benne, amire a játszó törekszik. Az alapinformációt hordozza a szöveg, a szándék pedig feltölti tartalommal. Ennek gyakorlására még nagyon jó az a játék, amikor a tartalmat meghatározva, számokból álló párbeszédet kell improvizálni. Csak számok lehet kimondani, de a szünetek, az intonáció, a mozdulatok hordozzák a tartalmat amit a játszó szándéka meghatároz. Akkor jó az improvizáció, ha egy olyan néző is meg tudja határozni az eredeti adott instrukciót, aki azt nem hallotta előtte.

KÜLSŐ FÓKUSZ: mindenki hozott egy verset, és néhányan kaptunk egy-egy tárgyat. A tárgy adott volt, (ásványvizes flakon, mankó, pulóver)és a verset szavalni kellett úgy, hogy közben a tárgyra fókuszálva interakciót kellett kialakítani a szöveg és a tárgy között. Fontos volt a nyitott tekintet iránya, és a cselekvés, a mozdulatsor intenzitása. Akciónak történnie kell. Most a tárgy a partner, de a dialógusnak akkor sem szabad egy oldalúnak lennie, ha a szöveg a vers, és a partner a tárgy. A kellő koncentráció nem elég. Akkor az pusztán illusztráció marad csak, ahogyan a szavaló "csak úgy" mozog. A láthatatlan szálnak ki kell alakulni a játszó és a tárgy között, és annak a segítségével viszonyt kell rajzolni. A tapasztalat az volt ennél a feladatnál, hogy aki meg is tudta teremteni a viszonyt, az hamar kizökkent, akinek ez nem sikerül, annak az volt az oka, hogy a fókusz a játszón belül maradt. Egyéni kérdés is lehet, kinél hogyan működik ez a feladat, de sok gyakorlatra van szükség, az biztos.

Végül koreográfiát is készítettünk, és ezt 21.-én is folytatjuk,de arról a jövőhéten bővebben:)

Faust-próba, Székesfehérvár

Hosszú ideje készülünk már a produkcióra, tkp. az elmúlt egy év ezzel telt. Fel kellett magunkat hozni egy bizonyos fizikai szintre, hogy egyáltalán meg tudjuk szólaltatni a testünket színpadon. Nem is gondolná az ember, hogy ez milyen aprólékos munkát és sok gyakorlást, odafigyelést igényel. Gyakorlatról gyakorlatra azonban mégis mindig szembesülnünk kell azzal, hogy mi hiányzik még mindig, hogy a jelenlét, a megszólalás, a testtudat, dinamika, viszonyok stb. alárendelődjenek a színpad törvényeinek. Improvizációkból már rögzítettünk jeleneteket, sőt koreográfiák is vannak használható állapotban, a darab elejét és végét már majdnem végleges formájában próbáltuk.
Sanyi a tegnapi próbára tökéletes szövegtudást kért. Gondoltam azért, hogy bármelyik résznek nekieshessünk. Aztán a próbát olyan rögtönzéses jelentekkel kezdtük, melyekben röviden történetet kellett mesélni a rendelkezésünkre álló díszlet és kellékelemekkel, persze szöveg nélkül, kb. 2 percben, zenére. A látottakat S. elemezte és kiemelte a hiányosságokat. Nálam hiányosság volt, hogy nem kerestem meg a kitartott mozdulataim végpontjait és nem fektettem kellő hangsúlyt a játékba kerülő kellékre – itt botok és fatuskók voltak. Ahogyan S. aztán elmondta, a kellékek egyenrangú, sőt! partnereink, kitüntetett figyelmet érdemel a velük való játék. Szinte mindenkinél hiányosságként jött elő a reflexszerű testtartás amit a koncentrált mozgás eredményez. Az a klasszikus rém-kép. Volt aki túl sok mindent szeretett volna belesűríteni a játékába és ezért nem volt igazán hangsúlyos egyik cselekvése sem.
Ezek után fejest ugrottunk a darabba. S. csak annyit kérdezett, hogy a szöveg megy-e. Mondtuk, hogy megy, majd aztán úgyis kiderül. A feladat az volt, hogy az előző gyakorlat hibáiból tanulva álljunk neki a darabnak mindent improvizálva, dobjunk el minden eddig rögzített pontot, csak a szöveg maradt. Tehát kaptunk zenét, azt hiszem Aphex Twin-t és nekiálltunk. A szövegek jöttek ha jöttek, ha nem akkor továbbmentünk, de mindenki olyan fantasztikus összhangban dolgozott, hogy ilyen próbaélményem nagyon régóta nem volt.
A közel teljes egymásra és magunkra figyelés mögött ott sejlett, úgy éreztem mindenkiben, az a világkép és nem több, amiről a darab elemzésekor beszélgettünk. Jó volt eldobni mindent és csak a partnerekre és magamra figyelni játék közben.
Úgy érzem, hogy bekapcsolt egyfajta emlékezet, ami azokat a technikákat fedte fel bennem, amikkel az eddigi tréningek kapcsán találkoztunk és ott voltak a testemben mint felhasználásra váró eszközök. Az „előadásban” persze voltak homályos részek, mert néha nehezen billent át egyik jelenetből a másikba és olyankor erőszakolni kellett rajra kicsit, de valami csoda folytán az egésznek megmaradt a tempója és végül egésszé állt össze. Azt hiszem, hogy az a csoda talán az arányosságban rejlik. Ha az én munkámban minden a kellő keverékben van jelen (vezetés és vezetni hagyás, vagy a mozgásom dinamikája) és minden partnerem is a szerepéhez képest szintén betartja az arányokat, akkor az összképnek is működnie kell. Nemrég Sanyi a játék zenéjéről beszélt. Játsszunk úgy, mintha zenét komponálnánk közben. Akkor ezt nem értettem, de azt hiszem most kicsit közelebb kerültem az értelméhez. Ha a sok hangszer külön-külön már biztosan játssza a szólamát, akkor a nagyzenekar is elemi erővel szólalhat meg. Valami ilyesmi történhetett tegnap. A pontos elemzés még hátra van, szerintem sokat fogunk még beszélni róla. Főleg, hogy a reprodukció szinte lehetetlen.
Volt még egy fontos megfigyelésem. Ez régen téma és alapvető dolognak kellene lennie. A szem. Hogy a néző mindig lássa. Ehhez persze az kell, hogy én láttassam vele, de még külön a szememre is koncentrálni mindig is problémát okozott. Itt azonban kaptam színes kontaktlencsét mint Mephistophilis, abban dolgoztam, tegnap először. Végig éreztem, hogy a szememben van valami amit láttatni kell. Úgy használtam a szememet, mint egy plusz végtagot. S. szerint működött a dolog, de a lencse kedvéért még rásegítünk majd egy kis derítéssel… A lényeg, hogy a szemünkből olvas aki lát, hát tudatosítsuk magunkban, hogy - lencse ide vagy oda - mindig van ott valami amit láttatni érdemes.