A Tánc Fesztiválja Veszprém, 2009. május 20-23.
Szegedi Kortárs Balett: Carmina Burana
A nézőtér megtelt. A megnyitó beszéd után, ami rávilágított: a nehéz gazdasági helyzet ellenére a fesztivál él, és élni fog. Nehéz volt elvonatkoztatni a fesztivál üzeneteként elhangzott mondattól: „ha pénzzel tetszenek találkozni, szóljanak neki, jöjjön ide”. Ezután a megjegyzés után kerültünk a színpad világának varázs alá. Örültem nagyon, hogy a függöny felgördült, és elvitt a színpadkép egy másik világba, ahol a szerencsével, szerelemmel, emberi létezésünkkel találtuk magunkat szemben. Láttuk a halált és szenvedést is, de nem a 21. századi formájában, és ez tetszett.
A színpadot száraz fűszőnyeg borította. Hátul kút, csordogáló víz, a térbe hosszú fém láncok lógnak alá, majdnem érintkezve a fűszőnyeggel. A díszlet és a jelmezek első pillanattól kezdve hatottak. Mind színben, mind formában nagyon a helyén voltak és rájátszottak a zenére. Egyébként néha toleránssá váltam a zenemű iránti szeretet miatt, ha egyszer, egyszer kizökkentem a játék folyamatból. Élvezet volt ránézni a táncosok testére, amint a könnyű jelmezek alatt mozdulnak, vagy az el is takaró és meg is mutató ingekre, amiben a lányok fürödtek - ízléses és finom a kép ami összeállt a színpadon. Esztétikai élmény volt végignézni a téren és a játszókon is. Ez az élmény egészen a „Nap” megjelenéséig töretlen volt. Amikor az arany színű kör alakú textil bekerült a térbe, kicsit megijedtem, mi fog történni. A természetes anyagok között idegenül hatott. Jó, hát hozta a boldogságot, de kissé túlzónak tetszett, és egy pillanatra kizökkentett, amikor a színpad hátsó függönyére felhúzták és egy reflektorba beakadt. Azért kifeszítették, de nem tudtam figyelni a lányra, aki az előtérben táncolt. Egy pillanatra kritikussá tett az a mozzanat.
Amivel nem tudtam mit kezdeni első pillanatban, az a nyitóképen végigsétáló halál-figura volt. A kép szép, de a hatás inkább csak egy kérdőjel. Didaktikusnak találtam amellett, hogy például milyen remek játékok születtek a padokkal való akciók során. Azok az egyszerű fapadok végigkísérték az előadást és hangulatot teremtettek. Például, amikor a két táncos lány felállítgatta őket, láttunk egy teret száraz fűvel borítva, amiből padok merednek az ég felé, de olyan módon, mintha gyökerük lenne legalábbis. Szürrealista festmény volt egy az egyben. Ilyen hatást ért el a fekete lepel alatt mozgó magas táncos is, aki önmagát csavarta a lepelbe, csupán a botja volt kívül. Gyönyörű volt. Ami pedig lenyűgözött, az a lányok jelenete, amikor mosakodnak. Hát akkor örültem, hogy ember vagyok, hogy a nő és férfi tényleg csodálatos teremtmények. A lavórok, a vízcseppek, a száraz fűben térdeplő mosdó lányok játéka a remény képeit hívták elő. Végig ott rezgett a szerelem vágya, a tiszta gyönyörért nyúló nő egészséges képe. Ezt éreztem a férfiak jelenetében is, viszont nem értettem a vörös festékkel leöntött testeket a jelenet utolsó másodpercében, ami nem tudott hatni, mert kapkodva kirohantak.
Színházi pillanatokat és akusztikai élményt nyertem, amikor meg-megcsörrentek a láncok, - amelyek fenyegetően ott lógtak végig a térben, bár néha nem volt világos, miért, viszont a színpadképeket izgalmassá tették - vagy zizgett a rafia, amivel „betáncoltak” a térbe a táncosok mint egy-egy szalmakazal.
Annak ellenére, hogy volt néhány részlete az előadásnak, ami kizökkentett, mert nem vált világossá a lényege, vagy túlzásnak éreztem, vagy nem eléggé kitartottnak, sok olyan képet elraktároztam, amiket szeretettel fogok előhívni, ha ilyesmi hangulatokra vágyakozik a lelkem.
Tudtam, hogy olyan testeket fogok látni, olyan figurákban, amik elképesztenek majd, teljesen jó értelemben, de mégis, elnézést kérek, de bámultam néha-néha, hogy a testek magukban esztétikai élményként jelentek meg. Csak gratulálni tudok a koreográfia, a jelmezek, a díszletek, a táncosok összjátékához. Viszont a történet nem született meg folyamatában,- csupán szép képekben - ráadásul, ahogyan az elején kérdőjelként bukkant fel a halál alakja, hogy miért is így jelenik Ő meg, nagyon viccesen hatott az utolsó jelenet záróképei között, hogy újra átsétál a téren. Nem tudott számomra keretként szolgálni. A kis száraz virág jelenléte a sarokban sokkal erősebb volt.
Az előadás közben és után is sok gondolat rohamozott meg, és mint nem hozzáértő befogadó, mégsem éreztem az előadás zártságát, mert a formanyelv lefordíthatóvá vált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése