Mire használjuk a dráma kifejezést az életben? Nyilvánvaló, ha két gyereket látunk, amint élményeiket (melyet az életből, filmekből, vagy könyvből merítenek) oly módon osztják meg/dolgozzák fel egymással, hogy szerepeket felvéve szituációkat játszanak, nem mondjuk azt, hogy egy drámán dolgoznak, sem pedig azt, hogy drámáznak. A színháztudomány ebben a jelenségben sokkal inkább fellelheti a maga létét, hiszen az egyén és a szerep kettős létformája, akár tudatosult, akár nem, jelen van a résztvevők számára. A puszta játéktól tehát nem lesz dráma a dráma, ellenben lehet „drámai” a tartalom, ám ezek szerint még ez sem elég ahhoz, hogy drámáról beszéljünk.
A „drámaiság” fogalmáról a Magyar Értelmező Kéziszótár a következő meghatározást adja: „a cselekmény belső feszültsége, drámai hatása”. E meghatározásban is van egy szó, mely úgy látszik, meghatározó lehet gondolkodásunkban, ez pedig nem más, mint a feszültség fogalma. A feszültség mindig valamely erő vagy energia koncentrált, megnövekedett állapotát jelenti, amely állapot lehet tudatos és nem tudatos, konkrétumok mentén és konkrétumokban nem megragadható egyaránt. „Drámai cselekményeknek vagyunk szemtanúi” – mondjuk egy meccs kialakult helyzetében, akkor is, ha nem a patthelyzet idézi elő, hanem például egy már előnyét vesztett csapat erőfeletti küzdelme a lehetetlenért. Ugyanakkor „túszdrámának” mondjuk azt a feszült állapotot, amely fogvatartó és áldozat között kialakul. „Dráma van” – sóhajtunk fel, amikor két ember egymással veszekszik, vagy amikor tüntetők rohannak az utcára, vagy ha valahol katasztrófahelyzet áll elő. Emberi drámáról is beszélünk, leginkább olyan esemény(sor) kapcsán, amely(ek) valamilyen szempontból „megindító” erejűek, mert bennük valamely törekvés nagy erővel koncentrálódik, vagy akár egy egész élettörténetet reprezentáló pillanattá sűrűsödik.
A drámapedagógia is használja a dráma szót, noha konvencióik alapanyaga nem kizárólagosan valódi vagy netán írott dráma. Az oktatásnak ez az alternatív formája a dráma megjelölést egyrészt a szó cselekvés-értelmében használja (megcselekedve, játékon keresztül megtapasztalva tanulni), másrészt viszont annak a nem feltétlenül tudatosított lehetőségnek köszönhetően, hogy tulajdonképpeni célja egy, az aktuális tárgyához kapcsolódó viszonyrendszer kialakítása, feltérképezése, a probléma körüljárása, és lehetőleg az alapviszony megváltoztatása. Ez nem rögzített formában, és ráadásul nem kiszámítható módon konkretizálódik foglalkozásaik során, és a viszonyváltozás lehetősége általában a résztvevők privát szférájában megy végbe.
Dráma szavunk és származékainak használata arra enged következtetni, hogy van néhány domináns vonása a szónak, mely nyelvhasználatbeli létét megszervezi. Az egyik legfontosabb elem a "feszültség", a másik pedig az a tényező lesz, amelyet legpontosabban Bécsy Tamás gondolataival írhatunk le, vagyis a viszonyváltozás lehetősége.
A fentebb felsorolt, triviálisnak mondható nyelvhasználatbeli példák kiválóan mutatják, hogy a hétköznapi életben a dráma szó leginkább akkor funkcionál jelzőként, ha előáll egy bizonyos helyzet, vagy állapot, amely egyben feszültséggel telített (az ironikus nyelvhasználatot leszámítva, ahol a feszültség nem a megnyilatkozás tárgyában, hanem a nyelvi játék következtében a tárgy és megnyilatkozás közötti diszkrepanciában realizálódik).
Ez a feszültség hegeli értelemben az előző és a következő állapot közt létrejövő konfliktus.
A Teleszterion Színházi Műhely színházi programjainak szellemi műhelye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése