Drámaműhely - A Teleszterion Színházi Műhely színházi programjainak szellemi műhelye

Regionális Diákszínjátszó Találkozó

Pécs

/Folytatás/

Említettem, hogy van még előadás, amit volt szerencsém látni a találkozón. Ezekről szeretnék írni pár sort.

EgyEtMás Vándorszínház: Száll a kakukk fészkére című előadás

Picit ijesztően hatott a műsorfüzetben, hogy két órás produkció következik, két felvonásban. Mi, lusta nézők ugyanis hozzászoktunk az átlagban 45 perces produkciókhoz. Ez az ijedtség azonban hamar elmúlt belőlem.

Pusztán már a díszlet sejtette velünk, hogy klasszikus színházi formanyelvet használ a társulat. Egy egész elmegyógyintézeti kórterem épült fel előttünk, hangosbemondó-szobával, irányítópulttal, mindennel együtt.

Nagyon pontos, precíz, egymásra épülő színészi játékot láthattunk mindenki részéről. Két órán keresztül sikerül fenntartani a feszültséget a színpadon, ami igen nehéz feladat, de ez a játék ékes bizonyítéka annak, hogy megfelelő koncentrációval, egymásra figyeléssel, nem lehetetlen.

A figurák végig hitelesek maradnak, nagyon szépen és finoman bánva egy-egy gesztussal. Senki nem tér el attól a figurától, amit az elején elkezdett felépíteni, és a fokozás eszközével, finoman adagolva, folyamatosan fejlődnek valahová ezek a karakterek. A hitelesség az összes megszólalásra is vonatkozik.

Az előadás vége bővelkedik meghökkentő elemekben, a fiatal srác öngyilkossága az irányítópultban már-már túlságosan naturalisztikusnak is mondható. Az egy picit hatásvadász megoldásnak mondható, ahogy az indián fiú letépi magáról a ruhát, de több reflexiót végighallgatva, sokaknak igenis hozzátartozott ez is a katarzis megéléséhez.

A legvégén repülnek ránk ablakszilánkok is, az indián fiú szétrobbant mindent maga körül, és ettől tűnik visszatekintve a játék naturalisztikus elemekben bővelkedő előadásnak.

Nagyon pontos, nagyon szép előadás volt, egy percet sem unatkoztam a két óra alatt.

A pécsi P.D.F Gimi: Semmi című előadása

Számomra úgy tűnt, hogy az előadás alapszituációja: egy fiatalokból álló nyomozóbizottság tájékoztatója, arról az eseményről, hogy valahol, egy csoport felépített egy halmot, amelyben mindenféle számukra fontos dolgot halmoztak fel.

Ez a szituáció, a történet elmesélésén túl, nem igazán ment tovább. Nagyon közvetlen játszók mesélik a történetet, de a felszínen maradva. Nem találtam, vagy csak némely esetben (gitáros lány ujjának elveszítése) viszonyt a fontos dolgok és az azokat halomba adók között. Pedig azt hiszem ebben a helyzetben elengedhetetlen volna mélyebben megvizsgálni azt, mit jelenthet egy fiatal lánynak odadobni a szüzességét, egy másiknak kiásni halott testvérét, egy harmadiknak levágni a mutatóujját, vagy csak azt a szandált beadni a közösbe, amiről hónapokig álmodoztunk. Vagy csak azt a helyzetet körüljárni, hogy mi mindent veszítettek a történet szereplői, és mi mindent kaptak egyúttal. Vagy csak egyszerűen arról gondolkodni, hogy miért!

Másrészről viszont az is igaz, hogy hátborzongató az a közömbösség, amivel a fiatalok hozzáállnak a némely esetben borzalmas tetteikhez. A közömbös lét problémáját pedig rettentő aktuálisnak érzem.

A színpadon mindenki Pierre Anton volt, ezáltal mi is a nézőtéren. Úgy gondolom érvényes gondolat ez, hiszen olykor-olykor mindannyian elmerengünk azon, vajon van-e és ha van, akkor mi értelme az életünknek. Ez a gondolat tehát érződik a játékból és nagyon fontosnak tartom.

Mégis jelentéktelennek tűnik a színpadon, hogy ki az a Pierre Anton és miért mondd ilyeneket az osztálytársainak, hogy „semminek semmi értelme ezen a világon”, miért dobálja őket szilvával minden reggel, stb…

Nem voltak egyéni színek az előadásban, nem ismertem fel különböző egyéneket a játékból, de valószínű ez a viszonynélküliségből adódik.

Nincs tétje az előadásnak, nem tudom mi célból adták elő a játszók. Talán azért látom így, mert nincs kidomborítva az a vezérvonal, ami mentén a csoport gondolkodni kezdett a műről.

Annak viszont nagyon örültem, hogy egyértelműen látszott a csoporton, hogy cseppet sem értenek egyet a „semminek sincs értelme” gondolattal, és ennek hangot is adnak az előadás végén, épp ennek a tézisnek a megfordításával: „Mindennek van értelme, és igenis mindent ki kell próbálni!”

Nagyon laza és felszabadult játszókat láttam a színpadon, akik örültek, hogy ott vannak a nézők, örültek, hogy színpadon lehetnek, és örömmel meséltek nekünk. Úgy gondolom, ha valaminek van, akkor ennek igenis nagyon sok értelme van! J