Szösszenet a közösségi létről

Szösszenet a közösségi létről

Hogy mit is jelent színjátszó csoportba járni?

Számomra közösségbe tartozást jelent. Egy olyan közösségi létet, amelyben mindenki fejlődni szeretne, tanulni, és amikor már bizonyos dolgokat magunkévá tettünk, elsajátítottunk, megmutatjuk ezeket egy alkotás formájában. Közös alkotásként.

Ez az út nem mindig könnyű. Gyakran kell félelmünket, zavarunkat, kisebb-nagyobb gátlásainkat leküzdeni. Néha egymással is meg kell küzdenünk, megtanuljuk, hogyan fogadjuk el a másikat, hogyan alkalmazkodjunk hozzá, de tovább megyek, azt is megtanuljuk, hogyan fogadjuk el magunkat. Megismerjük olyan gátlásainkat, amikről eddig nem is tudtuk, hogy léteznek, és arra törekszünk közösen, együttes erővel, hogy ezek a felesleges gátak ne korlátozzanak minket ezentúl semmiben, vagy csak kevésbé tegyék.

Megtanulunk felszabadultnak lenni, megtanulunk újra játszani, felszabadultan játszani. Megtanulunk sokféleképpen nyilatkozni, nem csak szavakkal, a testünkkel is, a tekintetünkkel is, érzésekkel, érzetekkel is.

Megtanuljuk hogyan kell a másikra figyelni, hogyan kell csak hallgatni őt és megérteni. Megtanulunk vitázni, megtanuljuk meggyőzni a másikat, megtanuljuk emberhez méltón kezelni a konfliktusokat. Konfliktusok mindig voltak, vannak és lesznek, de megtanulunk nem megsértődni azokon.

Megtanulunk nevetni a másikon, és megtanuljuk, hogy mikor ne nevessünk a másikon. Megtanuljuk azt az érzést, hogy nem akarjuk kinevetni a másikat csak azért, mert ejtett egy hibát. Megtanuljuk, hogy mikor nem hiba a hiba.

Megtanulunk tájékozódni és gondolkodni a világban, valamint reflektálni arra.

Annyi, de annyi mindent tanulunk közösen, és még csak észre sem vesszük, hogy megtanultuk. Egyszerűen csak a miénk lesz ez a sok tudás, és beépül a hétköznapjainkba is.

Olykor keményen dolgozunk együtt egy előadáson. Ekkor megtanuljuk mit jelent, amikor felelősséggel tartozunk magunk munkájáért, a másik munkájáért, magáért a munkáért.

Amikor azzal szembesülök, hogy néhány ember elfelejti ezt a rengeteg közös élményt, és együtt tanulást, és csak úgy se szó se beszéd otthagyja a csoportot egy próbafolyamat kellős közepén, esetleg gonoszkodva nyilatkozik róla másoknak, szomorú leszek.

Szomorú leszek, mert úgy tűnik, a bizalom nagyon nehezen épül. Az önmagunkban bízás ugyanúgy, mint ahogy a másikban bízás. Az, ha valamit már nem akarunk, mert nem érezzük magunkat jól benne, nem értünk egyet vele, vagy akármiért is, de kellemetlenné válik számunkra, nem szégyen. A leválás sem valami rossz és elítélendő dolog. Egy-egy folyamat velejárója is lehet.

Ha ezt kommunikáljuk a csoport felé, senkiben nem hagy rossz szájízt. Ha a csoport úgy létezik, ahogy egy csoportnak léteznie kell, nem akar akarata ellenére marasztalni senkit. Nem zár el semmitől és senkitől. Nem parancsol. Nem kötelez erőszakkal!

Azt viszont elvárhatja, hogy munkáját továbbra is tiszteletben tartsák, mert minden tagja energiát fektet abba a munkába, ami célul lett kitűzve.

Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy olyan jó lenne ha meg tudnánk tartani kitartásunkat és őszinteségünket bármiről is legyen szó.  Én hiszek benne, hogy ezek előrébb visznek. J