PÉCS, PÉCS, PÉCS!

Szubjektíven a Dél-Dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozóról

2013. március 14-17 között három csoportunkkal vettünk részt a találkozón, ahová előre megfontolt szándékkal érkeztünk, magam részéről azért, mert Tóth Zoltánnal (az Escargo Hajója „alapvetően mindenért felelős” tagja) való megismerkedésem a 2012-es RDT-n Győrben nagy megdöbbenést okozott, miszerint „Jé, egészen máshogy közelítünk a színház felé, és mégis ugyanolyan végeredményre jutunk”. No nem arról van szó, hogy nincsenek ízlésbeli különbségeink, vagy hogy ugyanazt a formanyelvet működtetjük. Olyan ez inkább, mint amikor Barba elindul színházi antropológiai útján, és rájön, hogy vannak alapelvek, melyek kultúrától függetlenül ugyanolyanok világszínházi viszonylatban. Hogy ennek nálunk milyen konkrétumai vannak, még nem tudom, de a kialakulóban lévő szakmai kapcsolat idővel talán majd rávilágít ezekre. Mindenesetre most úgy döntöttünk, átkérjük magunkat Dél-Dunántúlra, és így is közelebb kerülhetünk egymás munkáihoz.

Nem csalódtunk.

Diákjaink (és én is, illetve kolléganőm, Herczeg Diána is) rengeteget tanultunk az előadásaikból, és a szakmai zsűri (Jászay Tamás, Perényi Balázs, Regős János) meglátásaiból. És mindezek mellett remekül éreztük magunkat, és éppen úgy indultunk haza, ahogyan egy nyári sátortábor után megy haza az ember – tele érzelmekkel, tömény megtörténtséggel, és azzal, hogy újra vissza akarunk menni. Pedig itt éppen tomboló tél volt.

Szalai Ádám szervező, csoportvezető, fesztiválmindenes

Alább szeretnék néhány gondolatot, kritikát megosztani az általam látott előadásokról, meg úgy általában, a színházról és a színjátszásról. És ezt, mivel iszonyatosan jól éreztem magam, szubjektíven teszem. És nem minőségi sorrendben. Mert hogyan is lehetne olyat...

Számomra az egyik legüdítőbb élményt a Janus SR – Eck nevű formáció Balkán című produkciója jelentette. Szerkesztésmódja, frissessége, humora nagyon-nagyon közel áll hozzám, és megmondom őszintén, irigykedtem is kicsit az előadás miatt. Jó ívű előadás volt, minden ízében mai underground-érzést közvetített, és színházi hatásmechanikáját tekintve is nagyon érdekes „pofánverés” volt. Az előadás szándékai szerint egy nem annyira régi (vagy kiemelt híre miatt időtlenebb) eseményre reflektál – a West-Balkánban történt tragédiára. Sok olyan „reflexiót” láttam, ahol egy tragikus történésre szomorú feldolgozás, vagy egyfajta „propaganda-jelleg” válaszol, miért is? Megemlékezés vagy prevenciós célzat által vezérelve. Itt valami gyökeresen más történik. A felvetett problémára, annak tragikussága ellenére a humor, az irónia válaszol, és ebben a válaszban eltűnik az „alapanyag”. Éppen ezért működik. Mert az előadás alatt egy percig sem gondolkodom azon, hogy „ez bizony tragédia”. És azon sem, mi történt a valóságban. Elemel, és megnevettet. Esetlen figurákon, kallódó karaktereken keresztül meséli el, amit akar, és nem akarja, hogy „komolyan vegyem”, éppen ezért véresen komollyá válik. Mindezt úgy, mintha a youtube-on böngésznék – nincsenek folyamatok, csak felvillanó hangulatok, de azok profi tolmácsolásban. A veszély tényleg az, hogy a diákszínjátszó tud-e úgy humoros maradni, hogy közben nem akar humoros lenni. A két stand-up-comedy figura pedig igazi mai Hacsek és Sajó.

Balkán

Hasonlóan fantasztikus élményben volt részem a Sramó Gábor és Tóth Zoltán rendezésében született Originál Láger kapcsán. Ez az előadás is megérne pár kört, én most csak a legfontosabbakat futom le. Háy János szövegeivel dolgozott a csoport, és végig az járt a fejemben, miért nincs egyetlen hiteltelen mondat sem az előadásban. Merthogy a magyar filmek, amikor nagyon realisták, vagy az életet utánzók akarnak lenni, akkor egyetlen hiteles mondatot sem produkálnak. A hétköznapi élet szituációit színpadra vivő diákelőadásokban még nem találkoztam ennyire hiteles, igaz szövegmondással. Bár, itt meg kell jegyezni, hogy volt egy lány az előadásban, aki a káromkodások hevében káromkodva káromkodott, vagyis rápakolt a szavak „káromkodó-jellegére” (nyomatékkal és grimaszokkal), ezért azok inkább taszítóvá, vagy „hú, de nagyon ki mered mondani”-jellegűvé lettek. Az előadás többször ismétli ugyanazt a dramaturgiai megoldást, éppen ezért egy idő után kicsit fárasztó lesz, vagy már csak megmosolyogja az ember ugyanazt az elemet.

Rendkívül sokoldalú a társaság, éppolyan jó a groteszk és ironikus formavilágban, mint a zenében, vagy a finom színészi eszközök alkalmazásában. Jó osztály, szinte egységesen tehetséges emberekkel. Talán ebben rejlik egy veszélyforrás, ami persze jó műhelymunkákkal, a fiatalok nyitottságának megtartásával biztosan kiküszöbölhető. Ez pedig nem más, mint az, hogy művésznek lenni és művészkedni nem ugyanazt jelentik. Az előzőt az alázat és a brooki értelemben vett folyamatos fejlődni akarás jellemzi, utóbbit az allűrök és modorosság magunkévá tétele, valamint a panelek rutinszerű használata. A csapat tagjai most még egyéni színekkel rendelkeznek, nálam jobban senki nem lehet kíváncsi egy következő előadásukra!

Originál Láger

A Galéria 5.0 dombóvári csoport előadása zseniális színészi nyitányt mutat fel. A főszereplő fiú játéka, ahogyan megzavarják őt a nézőtérről érkező hétköznapi zajok (mobil, chipses zacskó, későn jövők), egy teatralitásában önreflexív játék lehetőségét villantja fel, a későbiek során azonban ez az íz elveszik, és töredékes szerkesztésmóddal kerülnek elő különböző élethelyzetek, konfliktusok, hangulatok. Ezekben sok remek ötlet van, a szerkesztés azonban kicsit szétszórva hagyja ezeket az elemeket, én sokszor nem hallottam a szövegeket, főleg a nagy monológokat, melyeknek az értelmezés szempontjából kiemelt fontosságot kellett volna tulajdonítanom. Amikor azonban érthetők a játszók, akkor jó ritmusérzékről, összeszokottságról tesznek tanúbizonyságot, akkor is, ha egyszer láttam egy játszót elnevetni magát. De még ez is belefért, mert erősen érzékelhető volt a végeredményen Farkas Attila csoport-pedagógiai munkájának eredménye – jó csapatot kovácsolt.

Hamletmaschine

Az Andris és a Csajok csoport szerkesztésmódjában éreztem egy kis „döcögést”. Néha egy-egy jelenetre nehézkesen úszott rá egy következő, jelentős ritmustörést okozva az előadásnak. Nehéz egy improvizált szöveget megtartani első elhangzásakor tapasztalható frissességében, és ezt ezen az előadáson is éreztem néhol.

Engel Mária darabjáról (Jelenetek) a hóhelyzet miatti káosznak és szállásfoglalási nehézségeinknek köszönhetően sajnos ki kellett jönnöm, de amit láttam, az olyan érzetet keltett bennem, mintha egy régebbi világ ütközött volna a fiatalok útkeresésével. Számomra kicsit lötyögött az előadás a szereplőkön, de tudom szeretni az ilyen szerkesztésű (pláne a film világára hajazó) előadásokat. Talán kicsit több bátorság és „pofátlanabb humor” a másolt modorosság helyett frissebbé tehette volna az előadást.

A Szamócák csoport Éva tragédiája című darabja nagyon kellemes élményem volt. Igazi vidám együttlétet, a próbákon megélt sok marháskodást sejtetett a produkció. Eszembe juttatta Leszkovszki Anna (Petőfi Kvartett, Sárbogárd) tavalyi rendezését, mely hasonlóan csak lányokkal dolgozta fel Madách művét. Rengeteg jó ötletet és szerethető humorú megszólalást vonultatott végig az előadás, bár a kintről beadott férfihangok nagyon bántották a dobhártyámat. Érdemes a csoportnak több fizikai tréninget csinálnia, hogy oldódjanak testhasználatban és magabiztosabbá tegyék megszólalásaikat, színpadi jelenlétüket. A legegyszerűbb koncentrációs gyakorlatok is nagy eredményt hoznak ezen a téren. Például: nézz ki egy pontot, mutass rá, indulj meg feléje, aztán menet közben szúrj ki egy másik pontot, mutass arra, és indulj meg feléje. Vagy „told át a tekinteteddel a széket a termen”. Vagy a klasszikus gyakorlat – ökölbe szorított kezemben egy pénzdarab, magam elé tartva. Amikor kinyitom a kezem, a pénz zuhanni kezd, te pedig, aki velem szemben állsz, el kell, hogy kapd. Stb.

Éva tragédiája

Megosztó, de számomra sok szép színházi pillanatot adó produkció volt a Hamletmaschine (Müszi-MaSchine Eck). Cseri Hannát ebben az előadásban láttam másodszor, de már szinte biztos vagyok benne, hogy bármiben fogom látni, nehéz lesz nem őt figyelnem játék közben. Gyönyörű hang, furcsa, belülről jövő (jó értelemben vett) őrültség, és mindig (még elrévedés közben is) fókuszban maradó tekintet – remélem, egy hosszú művészi pályafutás kezdete ez. Az előadás sok hatáselemmel dolgozik, naturális, realista és absztrakt elemek keverednek benne, igazából nem jut el sehonnan sehová, de nekem éppen ez volt benne az izgalmas. Mintha Hamlet barátommal hajóztam volna Norvégia felé, csak a végén megtámadtak volna a kalózok – rézfúvósok alakjában. A nylon mögött (VIGYÁZAT, SPOILER!!!) három perc alatt felépülő nézőtér a 40(?)-50(?)-60(?) színjátszóval nagy megdöbbenést okozott a lepel lerántása után. Na, ezt még Puzsér Róbert is 10-essel jutalmazná!

Cseri Hanna a Hamletmaschine-ban

Tölgyfa Gergely Tavasz-a szép produkció volt, de számomra inkább csak szép maradt. Yann Tiersen zenéi olyannyira hatásvadászok, hogy nem mindig lehet vele egyenrangúvá válni, ahhoz a zenei érzetből táplálkozó intenzívebb érzetjáték szükséges, és ezt a táncosok sem mindig tudták hozni. A produkcióról eszembe jutott egy örök hasonlatom. Ha egy izompacsirta fellép a színpadra, és megemel egy teli sörösrekeszt, az nem elég a gonosz nézónek, aki határátlépésért megy a színházba (mert a hétköznapi életben nem lép át határokat). Egy izompacsirtától elvárjuk a mázsás súlyok emelgetését. A produkció fiatal táncosaitól elvárta a szemem az erősebb, intenzívebb jelenlétet, de ez csak néhány pillanatban adatott meg, a dinamikusabb részeknél. Az biztos, hogy a pre-expresszív állapot feltérképezése hátra van a diákoknál.

Komjáthy Gabriella Keserű mesék a szívről című előadása nagy falatra vállalkozott – két Molnár Ferenc dráma esszenciáit fűzte egybe. A csoportpedagógiai eredményesség vitathatatlan, hiszen a társulatot látva az ember arra gondol, az életben náluk szó sincs keserű meséről – mindig együtt látni őket, nagy odafigyeléssel vannak egymás iránt, és sokat mosolyognak. Talán a választott darabok helyett, ha annak mintájára (allegóriájára vagy azokból kiinduló asszociációira) dolgoznak ki egy jelenetfüzért, a diákok is otthonosabban mozogtak volna a játékban. Így sok elmondott szöveg és kevés megéltség jutott részül.

Aztán a végére hagyok egy nagy PLACCS-ot. Bagossy László-Tóth Zoltán-Komlóczi Zoltán rendezése után szétplaccsanva éreztem magam, persze jót nevetek ezen is, mert Komlóczi Zoli személyisége egy igazán laza, poénra mindig nyitott, de érző embert rejt magába, és ez kárpótolt mindenért. Az előadás számomra érthetetlen volt, történések mozzanatait kaptam csak el, mert tele volt üresjáratokkal.
ÜRESJÁRAT = pl. 1., a színész nagyon érez belül, de ennek semmi fizikális jele nincs 2., a színész jól érzi magát a jelenetben, ezért hatszor olyan hosszan csinál mindent 3., nem érnek új vizuális vagy akkusztikai ingerek, sem a cselekmény nem mozdul előre.

Az aktuálpolitikai viszonyokra adott reflexiók pedig kifejezetten erőltetetten hatottak.

Mégis, amikor az előadás felveti a groteszk formavilág lehetőségét (mint az agresszív elnököt játszó lány játékában), akkor velőig hatolóvá válik, és amikor kórussá válik a tömeg, megborzongok a jelenlétüktől.

Összességében ennyit szerettem volna írni a látott produkciókról. A zsűri teljesen reálisan értékelte a látottakat, akkor is, ha nem mindig ért velük egyet az ember. Például Perényi Balázsnak volt egy mondata egy kevésbé jól sikerült délelőtt után, ami nagyon megütötte a fülem, és kicsit bántotta is pedagógus hajlamaimat. Az hangzott el, hogy Pécs rosszul termel, rossz úton van a színjátszás. Nagyon nem osztottam ezt a véleményét, de elfogadtam, hogy így is érezhet az ember néhány gyengébb produkció után. És azt is tudom, hogy a keménységet csak akkor engedi meg magának az ember, ha olyasvalamivel áll szemben, amit nagyon szeretne szeretni. És ha nem tud, akkor iszonyatosan kritikussá válik.

És talán megfontolás tárgya lehetne a külön a diákoknak és külön a csoportvezetőknek tartott szakmai beszélgetés, mert akkor a csoportvezetők is elemibb beszélgetéseket folytathatnának, és az őket érintő problémakörökkel nem kellene azonosulni a diáknak, aki ebben a korban magára veszi azt is, amit két utcával arrébb a szomszéd falu füvéről mondanak.

Senák