JER Fesztiválon jártunk Győrben

Sokadik JER Találkozót rendezték meg január 25-én a győri Révai Miklós Gimnáziumban. Idén meghívták pápai műhelyünket is.
Nyolc diákszínjátszóval  (Réfi Dorina-Ajka, Erős Márti, Bárdos Kata Kincső, Farkas Boglárka Lúcia, Dabóczy Orsolya, Bencze Dorottya, Magyar Balázs, Funtek Martin)  érkeztünk, és mind nagyon izgultunk, hiszen egyikünk sem vett részt még ezen a fesztiválon, sem ehhez hasonlón.
Izgalmasnak és nagyon vidámnak találtam ezt a találkozót, főleg úgy, hogy ismeretlen csoporttal dolgozhattunk együtt annak érdekében, hogy a nap végén valamilyen produktum is létrejöjjön. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy valami rossz, vagy unalmas dolog süljön ki az egész napos közös ötletelésből, nevetőgörcsökből! :)

Természetes, hogy én, mint rendezőpáros egyik tagja, el kellett töltsek egy kis időt a különböző színjátszó csoportokból verbuválódott diákok feloldásával, illetve azzal, hogy bizalommal legyenek irántam is. Mert ha jól meggondoljuk, hogy egy teljesen ismeretlen nő kezd el ilyen-olyan dolgokat kérni tőlem színpadon, rögtön belevágva mindennek a közepébe, az okozhat bennem némi visszafogottságot. Ahhoz, hogy elfogadjam ezt a nőt aktuális vezetőmnek, kell egyfajta nyitottság. Szerencsére hamar áttörtük ezeket a gátakat.

De hogy mi is történt pontosan.
Rendezőpárosok dolgoztak vegyes, véletlenszerűen sorsolt diákokkal, négy csoportban. Mindegyik csoport húzott egy mesét, egy képet, amit valahogy bele kellett szerkeszteni a nap végi előadásba, valamint egy célközönséget (óvodások, iskolások, felnőttek, nyugdíjasok). Mesék: A császár új ruhája, A rút kiskacsa, Hófehérke és a hét törpe, Brémai muzsikusok.
Amint a sorsolások megtörténtek, indulhatott is csoportmunka. Este hat órára, pedig készen kellett állni, hogy a négy produkciót közönség előtt is megmutassuk.

Az egyik legmeghatározóbb élményem a munkával kapcsolatban, hogy nincs idő! :) Ami rákényszerített egy idő után a gyorskapcsolásra, arra, hogy folyton ezer szállal legyek a játszók bármilyen megmozdulásán, hogy azokat aztán tovább tudjam lendíteni, be tudjam építeni, sőt lehetőleg mindent egyben lássak. Szerencsére az ötletek záporoztak, amiből építkezni lehet. Amikor pedig úgy éreztük, leblokkoltunk, akkor kielégítettük az addig fel nem tűnő fiziológiás szükségleteinket, mint például a folyadékbevitelt. :)
A vezető párom Varju Nándi módszereit nem ismerem pontosan, annyi biztos, hogy a fesztivál napján egy rugóra járt az agyunk, nem vesztünk össze, még csak feszültség sem volt kettőnk között, teljes egyetértésben dolgoztunk együtt. Nem osztottunk le egymás között feladatokat, az azonban kialakult, hogy az ő felelőssége lett a szóviccek folyamatos biztosítása, az enyém pedig a zene. :) A többi munkát együtt végeztük.

Nagyon vidám, színes, és az idő rövidsége ellenére, pontosan kidolgozott bemutatókat láttam. Hogy melyik volt a kedvencem, most inkább eltitkolom. :) Talán, mindegyik valamiért! :)
Természetesen eredmények számtalan mennyiségben születtek,és szerényen megjegyzem, nagyon büszke vagyok a pápai (és az egyedüli ajkai) színjátszókra is! :)

Réfi Dorina: legjobb női alakítás

Balla Richie és Szabó Matyi rendezte, Hófehérke és a hét törpe című előadás (teleszterionos szereplők ebben: Dorottya Bencze, Réfi Dorina): a zsűri által megszavazott, fesztivál legjobb előadása !
Csoportos alakításért ebben az előadásban a hét törpe is díjazott lett!

Korányi Bálint és Bojkovszky Zsolt rendezte, Brémai muzsikusok (Bárdos Kata Kincső, Magyar Balázs): a stílusokban leggazdagabb előadás díját kapta!

Pingiczer Csaba és Szántó Dani rendezte, A császár új ruhája előadás (Farkas Boglárka Lúcia, Dabóczy Orsolya) A legszebb történetmesélés díját kapta!

Varju Nándi és Herczeg Diána rendezte, A rút kiskacsa előadás (Erős Márti, Funtek Martin) : Közönség szerinti legjobb előadás díja! A mese üzenetének legmélyebb ábrázolásáért járó díj! Csoportos alakításért ebben az előadásban díjazott lett a 'Hat-tyúk'!

                                                                                                 Herczeg Dia

A MOTIVÁCIÓ belülről kell, hogy fakadjon

Amikor eljön a pillanat, és ráeszmélünk arra, hogy célt kell megfogalmaznunk, mert másképp nincs produktum, nincs progresszív lépés, na, akkor jönnek a döbbent kifogások. Azok, amelyek "én" "csak" "de" és egyéb olyan szavakkal kezdődnek, amelyek sosem a tárgyra (kívánt cél felé) hanem visszafelé, egy olyan belső felé mutatnak, amely megakadt valahol...valahol a "valamikor azt álmodtam, és akkor akartam" és megvalósítás  között. Kifogásokat találni jó lehet, egy ideig. Sebtapasz a léleknek. Csak vigyázzunk, a seb nehezen hegesedik, majd nehezen gyógyul ha állandóan takargatjuk. Ez az életben sem jó stratégia. De a színpadon a lehető legrosszabb. Pedig olyan könnyű beleesni.

Számomra, jelen olvasmányélményem, A színészi hatás eszközei -  Zeami mester művei szerint című összefoglaló mű ad szép és igaz válaszokat az út keresésben. Vekerdy Tamás fordításában olvashatjuk magyarul Zeami mester tanítását, és rendkívül pezsgető olvasmány. Olyan kérdésekre találok benne választ,amit hiátusokkal teli tudásom fel sem enged tenni.


A következő néhány héten az éppen olvasott és magam által értelmezett gondolatokra fogok reflektálni néhány bejegyzésen át.

Az első és leggyönyörűbb gondolat amit kaptam, és ami belém hasított:

"...hogy a néző mit lát, azt az az idea határozza meg, amit erről a színész a fejében hord" 

Olyan egyszerűen hangzik ez a mondat ma, rávágjuk mai divatos szóval, hogy persze, hát koncentrál, akkor a néző naná,hogy azt látja,amit a színész gondol...de jön a következő mondat:
"..a nó-színész tehát benső megvilágosodásban megismerte a valóságot, - és most ezt a valóságot megismerteti a közönséggel is."

Ebben a kulcs az, hogy a színész elsődleges feladata az önmaga felé való fordulásnak az a módja, amit Zeami mester és a nó-színész a sintoizmusban, Buddha tanaiban elsajátítanak...de hogyan tegye ezt a nyugati világ áldozata,az európai színész...a maga meghatározhatatlan vallásával vagy éppen nem vallásával, hívő -hitetlenségével? Zeami erre is választ ad.
" Keressétek Buddhát egyedül csak a saját szívetekben ...Az imádságok hiábavalók, az írások tanulmányozása hiábavaló, a böjtölés hiábavaló...aki Buddhát keresi,nem találja őt.."(tudniillik : az találja meg, aki önmagát, a maga szívét keresi.A szív eben az értelemben a szellem székhelye.)

Még egy megjegyzés, ha már az európai színész léte szóba került:

Az európai színész is tudja: ' a jó munkafeltételeket , amelyek között a színész tehetsége kivirágozhat, igazából csak szigorúan fegyelmezett társaságon belül találunk.'

Csak úgy képes a környezetét építeni az egyén, ha önmagát épülő egyénként kezeli, és dolgozik azon, hogy fejlődjön, hogy a maga kijelölt útján haladjon. És ha ez nem sikerül, ne gyártsa a kifogásokat. Főleg ne terelje azt másra. Mert az nem egyenlő a Zeami által említett fegyelemmel. Nem lehet az, hiszen elsősorban önmagunk felé kell megtennünk azt a nehéz valamit, amit őszinteségnek neveznek.

Bajnokok reggelije monodráma

Kása Ferenc új monodrámája Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije című regényéből Székesfehérváron kerül bemutatásra első ízben 2014.január 23-án, 18:00-kor.

Helyszín: Új Magyar Képtár, Székesfehérvár, Megyeház u. 17.

A belépő: 500 Ft.

Facebook esemény itt!

Az előadás megtekintése 14 éven aluliaknak nem ajánlott.

Nagy László Emlékére

Iszkázon jártunk, a Nagy László szülőházát is magáénak tudó községben. Remek környezetben, igazán ihletet adó és szép hangulatokat mozgató község, és maga a ház is. Meg az emberek is, akik működtetik. Bővebben:
http://www.mire.hu/hu/museums

Tehát, kaptunk egy meghívást, hogy készítsünk egy kb.20 perces verses műsort Nagy László verseiből. Egyszer már jártunk ott,és az is nagyon izgalmas volt, most már ismerve a hely hangulatát, úgy készültünk a műsorral, hogy a házhoz mindenképpen passzoljon. Azt hiszem ezt sikerült is elérnünk. A szövegeket Feri tette egy szépen ívelt sorrendbe,majd együtt ötleteltünk Diával, Zsófival.

Íme a szövegkönyv:

Lepel alatt írógéppel, vadul gépel, írja a szöveget! Lányok jönnek dudorászva! Izgatottan olvassa a szöveget, interakció!

Holtig a hűségtől

Nem véletlenül lettem költő, s nem is könnyen. Visszatekintve életemre már látom, hogy több erő működött ellenemre, mint javamra. S hogy ma is írok még verset, egyetlen oka van: nem tehetek mást, ez a létformám. Ragaszkodom hozzá. Nem véletlenül hagytam el a Képzőművészeti Főiskolát sem. Mert úgy láttam, versben viszonylag érvényesebben fejezem ki magamat, mint vonalban, formában, színben. Úgy láttam, hogy a vers mozgékonyabb, hogy teret és érzést és történelmet néhány mozdulattal is megörökíthet. Ilyen gondolattal szegődtem a vershez végérvényesen. Akkor, 1948-ban, a történelmi sorsfordulón és olyan hittel, hogy a hétszáz éves magyar költészet álmai valósulnak meg a társadalomban. Történelmi és földrajzi kényszer határozta meg a múltban is költészetünket. Ha ars poeticámról kell vallanom, hadd mondjam el legelőbb, hogy a nehéz örökséget, amit elődeink hagytak ránk, magam is vállalni merem. Nem törődve az anakronizmus vádjával. De ugyanakkor borzongok azoktól, akiknek szája untalan nyűvi a legfenségesebb szavakat, hogy a nép és haza és emberiség. Költőnek lenni manapság sem jelent mást, mint erkölcsi tartást. A stílus, a világképépítés ugyanilyen fontosak, de csak ebből a tartásból eredhetnek. Nem hiszem, hogy lényegemben megváltoznék, így költészetem megváltozását se várja senki. Ez nem jelenti azt, hogy megnyugodtam volna, hogy elégedett vagyok magammal. A költőnek folytonos gondja a megújulás, különben – ahogy mondják – ismételgeti önmagát. Hogy ne említsek mást, éppen elég gondom a törekvés a pontos kifejezésre, a fölösleges elhagyására, a költői közhelyek irtására, törekvés folyton olyanra, ami még nem volt. Ugyanakkor a kíméletlen fegyelem pusztítja a termékenység perceit, s ritkábban születik vers. Éppen ezért, ha fohászkodnom szabad, nem óhajtok magamnak mást, mint a szinte lehetetlent: mai tudásomhoz az ifjúság rugalmasságát.

Elindul az ének, ahogy a Szarvasfiban, megmarad a dülöngélés.

Az én szívem

Az én szívem játszik,

ingemen átlátszik,

másik szívvel tündérkedik

hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem

durva-gaz erdőben,

virág vagyok, attól félek:

csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem

fényben, égdörgésben,

ecetért kell elcserélni

minden édességem.

Julcsi összecsavart leplet tart már az elejétől kezdve, mintha bele lenne bugyolálva a kiscsikó. neki kezdi el mondani a verset. Én a dal alatt kicsikót csinálok Diából, Zsófiból. Julcsival is játszunk csikóként a vers alatt:

Kiscsikó-sirató

Fehér volt az anyád, te meg fekete,

anyádat elásták, de te nem tudtad,

lefeküdtem melléd, simogattalak,

sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,

puha volt a füled, mint a kisnyulé,

nyakadon a csengő piros szalagon,

de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,

szívedet hallgattam, alig dobogott,

tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,

tollpihén a lelked alig remegett,

sirattalak téged, bársony-kiscsikó,

nem kellett már neked a dudlis üveg,

inkább földhöz verted halántékodat,

tejfoggal haraptad piros nyelvedet,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,

bőrödet lehúzták, szárítják napon,

sírodat megásták a meggyfák alá,

gyönge a te csontod, mint a babáké,

a hajnali harmat széjjel őröli,

bőrödből csinálnak fekete sipkát,

drága bőrtarisznyát borosüvegnek,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,

a gyenge lucernát nyulak csipkedik,

ott ficánkolsz te a csillagok között,

onnan megrugdosod az én szivemet,

minden reményünket befödi a hó,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

Almaosztás kezdődik.

Ha döng a föld

Már tudtam én, ha döng a föld:

szívemhez anyám közelít,

oda emel, hol felkereng

tej és akácméz illata,

a gyolcs sikongó kapuit

sarkig kitárja, mosolyog,

s rámszabadítván kútjait

a Mindenségben altat el.

S láttam később: a dögnehéz

zsákot mint pólyát úgy viszi,

és csípején forognak el

sötét öntöttvas éjszakák,

cukorrépából télidőn

gyémántos kazlat ő gyalul,

ő sétál fehéringesen

a mennyköves mezőkön át.

És képzeletem tudta már:

a Csodálatos Anya ő,

szivárványkörben ott rezeg

örökzöld tölgyfakoronán,

dobtáras acélfegyverek

hiába veszik célba őt,

mert a golyókat vértelen

elnyeli, mint a délibáb.

Meséből ő a Fehér ló,

növendék fia vagyok én,

törvényt és könyvet hord elém

gyöngytüzű állkapcsai közt,

s hátára forraszt, úgy röpít

az égi kökényfák alatt,

hogy a tövisnek hajamat

csupán fésülni engedi.

Európa, íme, itt vagyok,

te félelmemnek fókusza,

gyönyör és tőr itt számosabb,

mint a barbárok síkjain,

mezítlen itt sikoltozok

sípcsontjaid közt, gótika,

Le Corbusier, inaim

betonküllőkre csavarod.

De zene zendül, nagy zene,

túl alkonyom vérpadjain,

az örök halál falait

anyám sörénye átveri,

s tudom: ha újra döng a föld,

szívemhez anyám közelít,

s akár ha tengert hallanék:

a Mindenség nekem beszél.

Zsófi almazabálás, kikapta a dia kezéből. (ez még az előző alatt?)

Tűz

Tűz

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

Dia lepelkihúzás, gyerekek kezébe adja.

Lánglakodalom

Az égbolt sikolt: rátokszakadok,

a föld meginog: széthasadozok,

jajgat a kő is: közelítenek

csikorgó csontu páncélistenek.

Az asszony szája lázzal cserepes,

ölbeli gyerek didiket keres,

rívó leányok, megritkult család

lesik topogva a nap hajnalát.

Egy pillanatra béke lett,

orosz katona kér aludt-tejet.

Most vastüdejü gonosz angyalok

szárnyától az ég sajog, ragyog,

borulj a földre, ne less repülőt,

zúdít a földre foszforos esőt.

Barát-e, ellenség-e ő?

Ki bűne ez a mennyegző?

Ripeg-ropog a lánglakodalom

a háztetőkön, sárga kazlakon.

A lángok ujja égre esküdött,

most kulcsolódik két házsor fölött!

Az utcán én vagyok csak vakmerő,

a férfiakkal tele a mező,

ott óbégatnak hogy: idesanyám!

Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,

s a lécketrecben ég a kiscsikó,

jászol tüzébe vicsorít a ló,

lángok közé a tehén borjazik,

szénfeketére ökrök sülnek itt –

Lángok közül te árva vakmerő,

mi menthető volt, az se menthető.

Kereső játék a leplek között. Mi elhatárolódunk a Zsófi segítségnyújtási kísérletétől. a következő vers alatt.

Vérugató tündér

Ó, aki csontra vesz fel inget,

jéggel veri meg szemeinket!

Fehér vagy mint a jég verése,

zuhansz vaságyra, jégfehérre.

Ráfekszik szívemre a sorsod,

csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.

Véren, zúzmarán túl tavasz van,

lesz-e még nyár -- kérdem magamban.

Aranyeső tündököl sárgán,

árva vagy, itt maradtam árván.

Mint pirkadatban őrült álom,

szél dobol gyulladt mellhártyádon.

Tüdődön láthatatlan térdek

rengetik bölcsőit a vésznek.

Favirág habzik s te letűntél,

világos vért ugat egy tündér.

Csak ez kellett, csak ez hiányzott,

csírázik itt az átok átkot.

Forgok arcomon új pecséttel:

új tehetetlenség dühével.

Nikotin ikrásodik számban,

a csikkek szétmásznak szobámban.

A szesz kék tüzein keresztül

idegeim lármája zendül.

Alkohol nincs ami ledöntsön,

valami szörnyűt tervez az ösztön!

Ó, aki csontra vesz fel inget,

jéggel veri meg szemeinket!

Kitárva fejednél az ablak,

nyitok ajtót a léghuzatnak.

Mintha egy szél fújna egy holtra,

nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

Tulipánt hozok, meg se látod,

álmod a morfium s virágod.

Lehet, hogy hozzád késve jöttem,

lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

Csak elmész, elzengnek a szárnyak

s marad a vérhomály utánad.

Érted már félig megszakadtam,

tündérem, ne légy irgalmatlan.

A földi szerelmet ne vesd meg,

ne vidd a semmibe a tested.

Hiszek, s hitemet levagdalja

tündéri fintorod hatalma!

Csalogatlak sírva magamhoz,

te csak a halálhoz ragaszkodsz!

Nappalom éjjelem tiéd lett,

te csak a temetőt ígéred!

Fényleni éretted akartam,

te az észt rombolod agyamban!

Szeretni tehozzád szegődtem,

te sírkövet faragsz belőlem!

Ó, aki csontra vesz fel inget,

jéggel veri meg szemeinket!

Lepelfejtésbe kezd a Julcsi. Utána tükörjáték hármunk között.?

Öregasszonyok

Neszező lúdcsapatból,

hófehér tollú hadból

kilencet kiszemeltek,

megtépni ölbe vettek.

A nyughatatlan ujjak

repesnek, el-elbújnak,

vedlik a toll a mellről,

a láb- és szárnytövekről,

néha a vér kiserken.

picinyke piros gyöngyszem,

de éppen elégséges

az emlékébresztéshez.

Nem kél az emlék másról,

nem szól a szó se másról,

csak minden virradatkor

megcibált szöghajakról,

a fájdalomról, vérről,

elrepült kendőcskéről,

százludas asszonyságról,

pásztorlány búbajáról.

Megáll az ujj rezegve,

mintha csak emlékezne,

a szorító kar ernyed,

a szárnynak helyet enged,

kicsap a szárny fehéren,

pihetoll száll a szélben,

fuvóka szélben elvész,

akár a régi emlék.

Kezük igazul újra,

megindulnak az ujjak,

gyűlik a toll a zsákba,

piheg a puhasága,

hallgatnak, úgy ügyelnek,

lehelni alig mernek,

pehely se vesszen kárba,

legyen belőle párna,

párna a menyasszonynak,

pólya a pólyásoknak,

vánkosa mindazoknak,

kik mindig fáradoznak,

nyugtató okos fejnek,

ha elcsigázva szenved,

hogy túl az édes álmon,

okosat kitaláljon,

csodát a világrendben,

hogy meghalni ne kelljen.

Kimegyünk, Diát egyedül hagyjuk.

Szárnyak zenéje

Dobognak, tündöklenek,

érnek a teremtmények.

Ősz fele fordult arccal

pirulnak tudatlan lázban,

még nyár van.

Idesodródtam,

aranyba, hőbe,

ide az áldott mezőbe.

Semmi bajom,

csak más a tekintetem,

s néha a szívem fölé

téved kezem.

Nem érdekes.

Tüzes a föld, levegő,

éden s pokol az ingem.

Idegeimben

zeneszó jár.

Tudom, hogy törvény szerint

betölti sorsát minden.

Gyötrelmes és gyönyörű

ez a nyár.

Csupa sujtás az ég,

dicsőség-sugarat hány

özönnel a nap,

szurony-él minden irány,

madár is belevakul.

De alul

állkapcsát szörnyen kitárva

nyeli a homokbánya a hőt.

Nyelve: a csillámos út

szélesedik,

tüzesen a fűre tolúlt.

Eperfa bódul,

szemereg barna vére,

elvarasul.

Árva fa, árva bokor

ön-árnyékába bújna,

gyötrődik zajtalanul.

Dolgozik minden,

nincs kegyelem.

Fény zaklatja a földet,

szűköl a táj,

de terem.

Rozs, búza, árpa,

levágva megindul,

kukorica izgul,

sajog a tarló virága,

millió méh fuvaroz,

az ég, meg a méz arany-háza

zajos.

Almafa piros koloncot

nevel, a szilvafa kéket,

páncélosodnak a magvak,

ha nedvek apadnak.

A gének találnak fészket.

Megőrzi magát az élet.

Ropogás, bongás,

küllők kerepelése –

nem a lemondás érik,

lerogyni nem szabad élve.

Gép tüzesül,

forrón futnak a szijjak –

a ló homlokán eresen

lüktet a csillag.

Szakad az ember veséje,

de az űrt álma belengi,

muszáj dicsőnek lenni,

nincs kegyelem.

Ez itt a szárnyak zenéje,

ne feledd.

Soha nem feledem.

Kint hangzik el, tűzbogarak.

Ne hagyj a csontokon állnom

Ne hagyj a csontokon állnom,

te ragadj vállon,

vonszolj szobádba,

engem keresztfát

fektess az ágyra,

el innen, el

fénybe,

mesébe,

forralt borhoz,

térdemről csupa-dér

csokrokat oldozz,

nyakamról koszorút,

gyászszalagos hámot,

roskaszd le rólam

fekete zászló-ruhámat,

húzz-vonj szobádba

holtak madarától,

ezüstbetű-hemzsegésből,

jég-gyöngy-szaharából,

átváltoztass,

életre mozgass,

idomíts a létezéshez,

törhetetlen értelméhez,

szádban a mézhez,

piros almádhoz,

küszöbödön rikogatva,

romboltatást, romlást

kiátkozz,

láng, te szerelmes,

fűtsd át a lelkem,

tündér,

tündér,

segíts kitelelnem!

Néhány kép, amelyeket Kutai Enikő készített:

Benkó Zsófia Anna, Kása Ferenc, Oláh Júlia, Herczeg Diána A műsor előtt.

Zsófia szaval.

A műsor közepe -táján felkerültek a leplek. Keresztül kasul a térben.

Az öregasszonyok c.vers alatt lekerültek. Megnyugvás.

Még a műsor előtt Herczeg Diána egy órás drámajáték foglalkozást tartott a gyerekeknek.

Szép nap volt, ihletett állapotban , feltöltve érkeztünk haza. Annak ellenére, hogy az eső csak esett és esett és esett. Valóban itt van az ősz:)

Száll a Roland Opus fészkére

Néhány gondolatot fogok most megosztani két előadásról, amiket a szeptember végi Fest Feszten volt szerencsém megnézni Budán, a MU Színházban. Elsőre talán nem tűnik föl, de ezek a produkciók kapcsolódnak egymáshoz, ha másban nem, hát abban, hogy komoly és nyomasztó kérdésekkel világítanak be az egyén (vagy az első esetében inkább csoport) és az őt körül vevő külvilág ellentétének bugyraiba. Mindkettőt ajánlani tudom!

Apa, mikrochip vezérli az életem!

A lendvai Egy & Más vándorszínház előadásáról

Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye velőtrázó társadalmi kórkép, mely a perifériára szorultak (elmegyógyintézeti betegek) szemszögéből vizsgálja az embertelen kontrolhatalom és az annak irányítása alá vont csoport összeférhetetlenségét. Maga a cselekmény már önmagában is nyomasztó dolgot enged feltételezni: a kontrol megdönthetősége (akár orwelli értelemben), és a forradalmi eszmék létjogosultsága kérdőjeleződik meg McMurphyék tragédiájában, de a szerző még ennél is tovább megy, és tudományos fantasztikumba hajló belső gondolatmeneteivel (melyek spirituális jelentést kapnak azáltal, hogy Bromdem, az indián közvetíti őket) a technológiai fejlődést is a „Nagy Testvér” szolgálatába állítja. Innentől fogva pedig kérdés sem férhet hozzá, hogy a Száll a kakukk fészkére örökérvényű mestermű, ugyanúgy aktuális lesz 50 év múlva, mint ahogyan az volt keletkezése – a beatkorszak – idején.

Úgy vettem észre, a Feszt Fest nyitóelőadásának kiinduló helyzetét – melyben megismertük az elmegyógyintézet lakóit – mi, a nézők sem tudtuk nem a saját életünkre vonatkoztatni. Persze ebben a játszók is segítségünkre voltak: úgy néznek ki ránk az előadás több pontján is, mintha gyógyíthatatlan betegek lennénk a diliházban. Egyszerű és hatásos gesztussal teremtődött meg tehát a néző bevonódása (vagy elzárkózása) ebbe a nyomasztó börtönbe, melynek lakói önkéntesen vállalták a rabságot.

A minőség kőszínházi. És ez éppen annyira dicséret, amennyire negatív kritika is. Mess Attila rendezése ugyanis teljes mértékben a lélektani realista vonalat követi, amely olyan szintű kontrolláltságot (szövegben és beszédben), és átélést (belső intenzitást) követel meg a játszóktól, amit professzionális – értsd: ebből élő – színészektől is csak nagyon ritkán kapunk meg. Jelentem, a léc rezeg, de még éppen fönn marad. Mess játszóinak meg-megvillanó tehetsége és pozitív energiái elfeledtetik velünk a sok technikai hibát, rossz hangsúlyt, túlzó játékot. Együtt drukkolunk Bromdemnek, hogy kitörjön börtönéből, ami végül meg is valósul, a helyzet feszültségéhez mérhető nagy csörömpölés, a rácsos ablak szimbolikus értékű szétverése közepette.

Erről jut eszembe, a díszlet egyszerűen remek és ez is – mint annyi más elem – Milos Forman nagysikerű filmadaptációjára rímel. Nem is szégyen kölcsönvenni pár hatást minden idők egyik legjobb filmjéből!

Roland Opus különös

A Soltis Lajos Színház Téveszmék, avagy Roland Opus halálának különös körülményei című előadásáról

Nagy Péter debütáló rendezése tulajdonképpen abszurd krimi, egy oknyomozó riporter morbid kalandja egy afrikai altatódallal, amivel embert lehet ölni. Szó szerint. Kár, hogy míg Chuck Palahniuk, a Harcosok Klubja szerzőjének szikrázó szellemességgel megírt szövegei dinamikusak (és ezért első hallásra nem is mindig követhetőek), addig a látott adaptáció túlságosan statikus.

Ez a statikusság nem az előadás stációszerűsége miatt zavaró (filmszerűen váltakoznak a képek, markáns kapcsolódási pontok nélkül), hanem azért, mert a színészekkel nem történik meg igazából a történet. A főhős karakterének például egyáltalán nincs íve, ugyanolyan hangon és állapotban festi meg belső világát az utolsó jelenetben, ahogy az elsőben tette. Igaz ez a többi karakterre is. Ilyen módon az előadás szereplői csupán Palahniuk szócsövei lesznek, akik előbújnak, elmondják szövegeiket, majd távoznak a fő díszletelemként használt „varázsszekrénybe”.

Ez a szekrény azért megér egy misét. Vagyis inkább az, hogy szcenikai szempontból milyen remekül működik az előadás. A fiókokból váratlanul előbukkanó figurák egyszerre ijesztőek és viccesek, mozgásuk, beszédük soha nem olyan, mint ahogy az első pillanatban várnánk, folyamatosan kizökkenünk a játék által, tobzódnak az ötletek, és ezt nagyon is jó húzásnak érzem (A Harcosok Klubja is úgy tudta nagyon szórakoztatóan tálalni az író gondolatait, hogy a rendező, David Fincher, minden rendelkezésére álló filmtechnikai eszközt bevetett az ügy érdekében). Az így megteremtődő David Lynch nevéhez méltóan groteszk atmoszféra nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a globalizáció sújtotta (mű)világtól való félelem belénk markoljon, mi pedig válaszul zavartan kinevessük. Nem éppen ez lehetett Palahniuk célja?

Kása Ferenc

Szia Dionüszia!

Szia Dionüszia! – gondoltam szomorkásan hazafelé az autóban, még a fesztivált záró Szélkötő Kalamonából megmaradt adrenalinnal, miközben alapzajként hallgattam a szüleim és barátnőim beszámolóit a nézőtéren történt eseményekről (a felvételek miatt begörcsölt kéz drámáján, és apukám bíztató poénjain már majdnem sírtam ).

A fesztivál első két napján technikai okokból (iskola) nem sikerült részt vennem, de pénteken már ott voltam azon a buszon, ami gőzerővel száguldott az arcot, lelket, testet, tekintetet és persze rekeszizmot próbára tevő tréningekre. Szinte két óránként valami újjal gazdagodtam, amit igazából, míg haza nem értem, nem sikerült feldolgoznom. Befogadtam az egészet, de nem tudatosan. Fantasztikus volt.

Amikor már fájt mindenem, és úgy éreztem nincs tovább, akkor pedig belobbant-robbant a szombat esti kis ceremóniánk – a szó szoros értelmében. Hihetetlen, hogy egy maroknyi ember milyen hangulatot képes létrehozni, és három éve még el se tudtam képzelni azt, hogy egyszer köztük lehetek. Hatalmas bulit csaptunk, amit szerintem nem csak a résztvevők élveztek. Megszokotthoz hűen ez a nap is véget ért, de a meleg víz és az otthon melegének hiánya ellenére is pozitívan álltam a vasárnaphoz, ami szépen megkoronázta az egész fesztivál hangulatát a számomra. Szép volt, jó volt, vége lett. Vissza mennék . 

Baráth Krisztina

DIONÜSZIA :)

Őszi Dionüszia!

Több helyen is éltem már hosszabb-rövidebb ideig életem során, és előbb vagy utóbb úgy éreztem, hogy unatkozni kezdek. Szerencsére nem azért, mert nem voltak barátaim, vagy nem tartoztam közösségbe (állítólag mindenhol voltak barátaim, és ők azt állították, hogy a közösségünk tagja vagyok :) ). A hiba ott kezdődött mindig is, amikor úgy éreztem elfogyott a lendület a környezetemből. Igen, a hiba az én készülékemben is ott volt, hiszen ugyanúgy én is unatkozni kezdtem, és órákon át tudtam én magam is panaszkodni, hogy uncsi uncsi uncsi. Egy idő után én sem törekedtem arra, hogy feltöltsem a többieket.
Pápán, ezen a fesztiválon, az Őszi Dionüszián, irtó nagy volt a lendület, és a Dionüszia szertartáson picit meg is hatódtam (oké, nagyon meghatódtam). Fiatal vagyok én magam is, de olyan jó volt kívülről nézni a még fiatalabbakat, ahogy táncolnak, tűzzel hadonásznak, nagy lepleket festenek, és ezzel elképesztő vidám energiákkal töltenek meg egy egész teret (én is táncoltam és én is hadonásztam ám...festeni nem festettem, mert így mindenki jobban járt azt hiszem :) ). Semmi különös nem történt csak a szabad táncolás, és magunkat jól érezni tudás. Remélem lesz még több ilyen, mert azt a hangulatot elmesélni nem tudom, részt kell venni benne, hogy érezni tudjuk. Nagyon tuti lenne, ha egyre több ember jönne ki a főtérre bulizni egyet, és eltűnne mindenkiből a "jujj ez egy kicsit ciki, ha itt a téren táncolni kezdek" érzés. Jujj, de mennyire hogy nem ciki! :)
Azt hiszem a kedvenc programom volt ez a szertartás az egész héten. Természetesen a sok szuper előadás és szuper drámafoglalkozás mellett. Az is lehet, hogy mindig az volt a kedvencem, ami éppen tartott. :) Miközben élveztem a drámatanárok foglalkozásait, rengeteget tanultam is tőlük. Mivel a sok élményt nehéz tárolni egyszerre a fejedben, magadban, ezért többször állt görcs a kezembe, a jegyzetelések során.
 A  Dionüszia szertartás összefoglalta a hét sok jó érzését. Számomra biztosan. Ahogy Vekerdy Tamás doktor úr is említette, a szabad játék az, ami leginkább fejleszti minden téren a gyerekeket. Azt hiszem nemcsak őket, mert állítólag én már felnőtt vagyok, mégis úgy érzem, fejlesztve vagyok.
Ekkora vidámság van akkor, ha sok egymással párbeszédbe keveredni vágyó ember találkozik? Hé, akkor találkozzunk többet!
Visszatérve az elejére, nagy lendületet kaptam, és remélem adtam ezen a fesztiválon. Ha ilyeneket művelünk, és ilyen találkozásokra törekszünk, senki nem fog unatkozni! :)

                                                                                                     Herczeg Dia