Szia Dionüszia!

Szia Dionüszia! – gondoltam szomorkásan hazafelé az autóban, még a fesztivált záró Szélkötő Kalamonából megmaradt adrenalinnal, miközben alapzajként hallgattam a szüleim és barátnőim beszámolóit a nézőtéren történt eseményekről (a felvételek miatt begörcsölt kéz drámáján, és apukám bíztató poénjain már majdnem sírtam ).

A fesztivál első két napján technikai okokból (iskola) nem sikerült részt vennem, de pénteken már ott voltam azon a buszon, ami gőzerővel száguldott az arcot, lelket, testet, tekintetet és persze rekeszizmot próbára tevő tréningekre. Szinte két óránként valami újjal gazdagodtam, amit igazából, míg haza nem értem, nem sikerült feldolgoznom. Befogadtam az egészet, de nem tudatosan. Fantasztikus volt.

Amikor már fájt mindenem, és úgy éreztem nincs tovább, akkor pedig belobbant-robbant a szombat esti kis ceremóniánk – a szó szoros értelmében. Hihetetlen, hogy egy maroknyi ember milyen hangulatot képes létrehozni, és három éve még el se tudtam képzelni azt, hogy egyszer köztük lehetek. Hatalmas bulit csaptunk, amit szerintem nem csak a résztvevők élveztek. Megszokotthoz hűen ez a nap is véget ért, de a meleg víz és az otthon melegének hiánya ellenére is pozitívan álltam a vasárnaphoz, ami szépen megkoronázta az egész fesztivál hangulatát a számomra. Szép volt, jó volt, vége lett. Vissza mennék . 

Baráth Krisztina