Néhány gondolatot fogok most megosztani két előadásról, amiket a szeptember végi Fest Feszten volt szerencsém megnézni Budán, a MU Színházban. Elsőre talán nem tűnik föl, de ezek a produkciók kapcsolódnak egymáshoz, ha másban nem, hát abban, hogy komoly és nyomasztó kérdésekkel világítanak be az egyén (vagy az első esetében inkább csoport) és az őt körül vevő külvilág ellentétének bugyraiba. Mindkettőt ajánlani tudom!
Apa, mikrochip vezérli az életem!
A lendvai Egy & Más vándorszínház előadásáról
Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye velőtrázó társadalmi kórkép, mely a perifériára szorultak (elmegyógyintézeti betegek) szemszögéből vizsgálja az embertelen kontrolhatalom és az annak irányítása alá vont csoport összeférhetetlenségét. Maga a cselekmény már önmagában is nyomasztó dolgot enged feltételezni: a kontrol megdönthetősége (akár orwelli értelemben), és a forradalmi eszmék létjogosultsága kérdőjeleződik meg McMurphyék tragédiájában, de a szerző még ennél is tovább megy, és tudományos fantasztikumba hajló belső gondolatmeneteivel (melyek spirituális jelentést kapnak azáltal, hogy Bromdem, az indián közvetíti őket) a technológiai fejlődést is a „Nagy Testvér” szolgálatába állítja. Innentől fogva pedig kérdés sem férhet hozzá, hogy a Száll a kakukk fészkére örökérvényű mestermű, ugyanúgy aktuális lesz 50 év múlva, mint ahogyan az volt keletkezése – a beatkorszak – idején.
Úgy vettem észre, a Feszt Fest nyitóelőadásának kiinduló helyzetét – melyben megismertük az elmegyógyintézet lakóit – mi, a nézők sem tudtuk nem a saját életünkre vonatkoztatni. Persze ebben a játszók is segítségünkre voltak: úgy néznek ki ránk az előadás több pontján is, mintha gyógyíthatatlan betegek lennénk a diliházban. Egyszerű és hatásos gesztussal teremtődött meg tehát a néző bevonódása (vagy elzárkózása) ebbe a nyomasztó börtönbe, melynek lakói önkéntesen vállalták a rabságot.
A minőség kőszínházi. És ez éppen annyira dicséret, amennyire negatív kritika is. Mess Attila rendezése ugyanis teljes mértékben a lélektani realista vonalat követi, amely olyan szintű kontrolláltságot (szövegben és beszédben), és átélést (belső intenzitást) követel meg a játszóktól, amit professzionális – értsd: ebből élő – színészektől is csak nagyon ritkán kapunk meg. Jelentem, a léc rezeg, de még éppen fönn marad. Mess játszóinak meg-megvillanó tehetsége és pozitív energiái elfeledtetik velünk a sok technikai hibát, rossz hangsúlyt, túlzó játékot. Együtt drukkolunk Bromdemnek, hogy kitörjön börtönéből, ami végül meg is valósul, a helyzet feszültségéhez mérhető nagy csörömpölés, a rácsos ablak szimbolikus értékű szétverése közepette.
Erről jut eszembe, a díszlet egyszerűen remek és ez is – mint annyi más elem – Milos Forman nagysikerű filmadaptációjára rímel. Nem is szégyen kölcsönvenni pár hatást minden idők egyik legjobb filmjéből!
Roland Opus különös
A Soltis Lajos Színház Téveszmék, avagy Roland Opus halálának különös körülményei című előadásáról
Nagy Péter debütáló rendezése tulajdonképpen abszurd krimi, egy oknyomozó riporter morbid kalandja egy afrikai altatódallal, amivel embert lehet ölni. Szó szerint. Kár, hogy míg Chuck Palahniuk, a Harcosok Klubja szerzőjének szikrázó szellemességgel megírt szövegei dinamikusak (és ezért első hallásra nem is mindig követhetőek), addig a látott adaptáció túlságosan statikus.
Ez a statikusság nem az előadás stációszerűsége miatt zavaró (filmszerűen váltakoznak a képek, markáns kapcsolódási pontok nélkül), hanem azért, mert a színészekkel nem történik meg igazából a történet. A főhős karakterének például egyáltalán nincs íve, ugyanolyan hangon és állapotban festi meg belső világát az utolsó jelenetben, ahogy az elsőben tette. Igaz ez a többi karakterre is. Ilyen módon az előadás szereplői csupán Palahniuk szócsövei lesznek, akik előbújnak, elmondják szövegeiket, majd távoznak a fő díszletelemként használt „varázsszekrénybe”.
Ez a szekrény azért megér egy misét. Vagyis inkább az, hogy szcenikai szempontból milyen remekül működik az előadás. A fiókokból váratlanul előbukkanó figurák egyszerre ijesztőek és viccesek, mozgásuk, beszédük soha nem olyan, mint ahogy az első pillanatban várnánk, folyamatosan kizökkenünk a játék által, tobzódnak az ötletek, és ezt nagyon is jó húzásnak érzem (A Harcosok Klubja is úgy tudta nagyon szórakoztatóan tálalni az író gondolatait, hogy a rendező, David Fincher, minden rendelkezésére álló filmtechnikai eszközt bevetett az ügy érdekében). Az így megteremtődő David Lynch nevéhez méltóan groteszk atmoszféra nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a globalizáció sújtotta (mű)világtól való félelem belénk markoljon, mi pedig válaszul zavartan kinevessük. Nem éppen ez lehetett Palahniuk célja?
Kása Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése