Itt jártam – Fejér Megyei Diáknapok

/http://www.diaknapok.hu/index.php/

a Comenius-osok

Tavaly keresett meg először a programszervező Fejér Megyei Művelődési Központ Művészetek Háza, hogy elvállalnám-e ezen rendezvény zsűrizését két másik kollégával. Örömmel mondtam igent akkor is, és idén is.

A rendezvény amolyan iskolák közötti Ki-Mit-Tud, ahol az iskolák több kategóriában (zene, vers, színház, képző-, ipar-, népművészet) mérik össze erejüket, minősítéseket kapnak, amikért bizonyos pontszám jár, és kategóriánként, illetve összesítve is különböző jutalmakban részesülnek.

Igen jó hangulatú a rendezvény, és tényleg sok diákot mozgat megyeszerte. Én természetesen „csak” a színházi előadásokat láttam, amelyek két napon át szórakoztatták az odalátogatókat. Idén két remek szakemberrel, Bakonyi Csillával a székesfehérvári Vörösmarty Színházból, illetve Szmodics Lászlóval az egykori Paál István-féle szegedi egyetemi színpad akkori tagjával követtük végig a színjátszók bemutatkozását.

a zsűri

Nem írok külön minden produkcióról, inkább egyes produkciók kapcsán azokról a felvethető problémákról, amikkel diákszínjátszás terén érdemes vitatkozni, hiszen mi más lehetne egy szakmai beszélgetés célja, ha nem az, hogy megpróbáljunk tanulni egymástól, produkciókból, jól működő és félresiklott próbálkozásokból.

Vörösmarty Diákszínpad - Csirkefej

 Az egyik legfontosabb előadás számomra a Vörösmarty Diákszínpad Csirkefej-előadása volt. Egy remek alakítás (Fellegi Balázs játszotta az Öregasszonyt) kapcsán érdemes szót ejteni arról, hogy mi is kell a jó színészi munkához. Azonosulni – de mivel? Nem egy karakterrel, nem egy szereppel, nem egy általános érzelemmel (ezek olyan idegen dolgok tudnak lenni), hanem érzetek sokaságával. Miért is ne lehetne itt megemlíteni, hogy amikor Peter Brook alakíttatja két férfi színészével a vénasszonyokat (Théâtre des Bouffes du Nord - Fragments), akkor ugyanazt kapjuk, amit itt, a Felsővárosi Művelődési Ház kopott színháztermében. Egy orrfújás, finoman remegő kezek, rezzenéstelen arccal, monoton módon motyogott szöveg – az öregség végletekig reális lebontása egy fiatal test által, valamint egy nylon-otthonka, ami a groteszk magasságába emeli ezt a hideg/rideg realitást. Mivel ennek a csoportnak tavalyi munkáját is láttam, illetve idén egy másik munkát is hoztak (másik korosztályú csoporttal), világosan megállapítható – a csoportvezető/rendező Dr. Katonáné Kutai Erika kiváló színház- és színészpedagógiai munkát végez a diákokkal. Bátrak, önfeledtek játék közben, életképes és releváns minden problémafelvetésük, és amikor lejönnek a színpadról, embereket látunk, akik tényleg kíváncsiak arra, mit is műveltek. A felhők is a mennyország részei? című előadásuk nem volt olyan kerek egész, mint a Spiró-darab, de inkább csak azért, mert ott nem sikerült olyan sűrűségűre komponálni a nagy egészt, és a hangsúlyos jobb előre helyezett gyerekek, akik végig játszanak a színpadon, erősen gyengítik a csoport színpadi jelenlétét (20 percen keresztül autót tologatni már csak álszituációként lehet). Ez a csapat azonban színjátékos attitűdben, felkészültségben semennyire nem marad el a másik munkától.

Egy másik rendkívül fontos előadás a TELEKIS Diákszínpad Shakespeare-előadása volt, ami a maga 40 percével egy percig nem lankadó izgalomban tartott mindenkit. Színház volt az előadásuk, és pörgött benne minden fiú és lány. Tavalyi Moliére-előadásuk szintén kiváló színházi csapatot varázsolt elénk, ezért itt is látható – egy jó csoportvezető (Láposi Anita) keze alatt nagy biztonságban vannak a fiatal színjátszók. Ezt az előadást én megnézném nem ennyire húzott formában is, mert Varró Dániel fordítása és a 40 percre húzott történet a végére túlpörgött, kicsit önmaga paródiájává vált. A tragikum nem bontakozhatott ki ebben az egyébként nagyon vitális világban, ami súlytalanná tette a tragédiát. A Júliát játszó lány igazi tünemény volt, sajátos alkattal és hanggal, de Rómeóval való viszonya rutinszerű volt, kémia nélkül. A társulat különdíjat kapott a legintenzívebb színjátszásért.

A Comenius Zenei Műhely Impro előadása szép ívű munka volt egy zenekarról, amivel történt valami (annyit tudunk meg, hogy „nem sikerült”), és egy menedzser éppen elküldi őket arra a bizonyos melegebb vidékre, majd az életjáték szabályai szerint alakuló előadásban minden zenekari tagból kapunk egy szeletet – azt látjuk, hogy külön-külön mindegyik tehetséges, de közösségként működésképtelenek. Ez aktuális problémafelvetés lehet, az előadás azonban ennek miértjeit nem boncolgatja, inkább a játszók nélkül maradt színpadképpel, a pusztán az üres hangszerekkel belakott térben meghallgattatja velünk „slágerüket”, ami jól hangzik. Az emberben kialakul a „miért mentetek szét? Csak mert valaki azt mondta, nem értek semmit?” érzése. Az ürességet számomra inkább didaktikussá teszi az angyalszerű jelenés a végén, aki megsimítja a hangszereket, de inkább deus ex machina-jelleggel bukkan elő, és lírai magasságba próbálja emelni az előadást, ami ezáltal veszít nyerseségéből.

Kleiber Ágnes két rendezését láthattuk egy meseparódia, illetve egy Hacsek és Sajó-villámjelenet formájában. Ami elsődlegesen érezhető a munkák során, hogy a csapat nagyon jól érzi magát abban, amit csinál, és úton vannak, keresnek, mindeközben önfeledten szórakoznak. Ez egyben a legfőbb erénye is munkáiknak. Ami érdekes színházi kérdés lehet, az az arány kérdésének felvetése a váltások kapcsán. Ezt a fesztivál legtöbb darabjában lehetett érezni – sokszor nehézkes, döcögőssé teszi az előadást a „jelenetváltás”, akár sötéttel, akár térátrendezéssel valósul meg, akár zenei betét vezet át egyik képből a másikba. A „váltás” nem egyszerű. A sötét sokszor mankó. Kényelmes megoldást kínál. Pedig, ah nem engedjük magunknak a „színpadi sötét” kényelmes luxusát, akkor más megoldások keresése folyamatos jelenlétre, ötletelésre ösztönzi a rendezőt és a játszót. Olyan ez, mint az eszközhasználat: tegyünk be egy széket, arra le lehet ülni – csináljunk sötétet, az alatt ki lehet menni. Néha sok a sötét, néha túl sokáig szól az átvezető zene, néha csak egy kört megyünk a színpadon, de azt lassan tesszük, hogy... miért is? Teljen a műsoridő? Sokat segít a játszók intenzitásának, ha pörgésre kényszerítik őket. Erre érdemes volna odafigyelni.

Ugyanezen gondolkodtam Csertő Erika két csoportjának (Tóparti Gimnázium és Szakközépiskola) két előadásával kapcsolatban – mennyire szét tudja zúzni egy-egy rossz váltás, hosszú öltözködés az előadás ritmusát. A Karinthy-szövegekből építkező munkájuk annak ellenére, hogy diákokról szól és örök érvényű iskolai problémákat feszeget, az előadásban közreműködő fiatalok nem igazán érezték magukénak a helyzeteket – feszélyezettek voltak, és ki-kikandikáltak az előadásból, megerősítésre várva, tanárnőjük heves nézőtéri gesztikulálásait (játék közbeni instrukcióit???) figyelve. Bizonytalanságuknak többféle oka lehet, de elsősorban a színpadi tér törvényszerűségeinek nem-ismerete (irányok, kegyes csalások a néző érdekében) adja a pontatlanságot. Pedig nem annyira bonyolult – bal elől, jobb elől, hátul, középen, ne fordíts hátat (hacsak nem direktben van), ne takarj ki másokat, stb. Vagyis annak megismerése, hogy a színház a nézőnek születik, és ez egyben külső nézőpontúsággal jár (megtanulni más szemével látni a teret és magunkat). Egyszerű gyakorlatok – formáljatok a térben közösen betűket, írd le a neved a színpadon sétával, szaladj balra-jobbra, stb., mindezt úgy, hogy a rendező felől értjük az irányokat! Egy-egy ilyen játék mozgás-alapon szerveződik, testi tapasztalattá is válik, vagyis automatikusan építi a tudatos mozgást.

gyerekek játszanak A felhők is a mennyország részei? című előadásban

Leszkovszki Anna a tavalyi Ember tragédiája-adaptáció után nem adta alább a lécet, Godot-ra vártak a lányai, semmivel sem kevesebb humorral, mint korábbi munkájukban. Anna játszói rendkívül természetesek, önmagukat adják, pozitívan civilek a színpadon (és csak néha csúsznak át „civil civilségbe”), amit azért nagy öröm látni, mert arra jó példa, hogyan kell használni a diákszínjátszókat úgy, hogy az elsősorban róluk és nekik szóljon. A Godot mindenesetre még nagy falat, mint a rendezőtől megtudtuk, nem is nagyon tudtak közös próbákat egyeztetni, hiszen a lányok közül nem mindenki tartózkodik már Sárbogárdon. Ez az elsődleges oka annak, hogy előadásuk kiváló pillanatokat hoz ugyan, de egészként nem formálódik egységes előadássá. Sok a tisztázatlan szituáció, legfőképpen az alapszituáció, és az sem kétséges, hogy a szereplők játékstílusa különbözik, bár ez akár koncepció is lehet, ha ez markánsabban megmutatkozik. Lucky figurája itt a végtelenségig megnyomorított, öntudatlan, törékeny ember képét hozza, a figurát játszó lány finom, visszafogott színészi eszközeinek, semmibe küldött, mégis fókuszban tartott tekintetének köszönhetően.

A Puxínpad tagjai – már tavaly kiderült számomra – igen tehetséges fiatalok. Jó képzéseik, tréningjeik lehetnek, és éppen ezért szívesen látnánk őket kvalitásuknak megfelelő munkában. Például? Zokni nélküli előadásban. Diákszínjátszók gyakran játszanak zokniban (gondolom az egységes jelmez hiányában). Az Adrian Mole óta tudjuk, hogy a zokninak közösségkovácsoló ereje van, de nem a színpadon. Ezek a fiatalok kiváló mozgáskultúrával rendelkeznek. Mégis, amikor nekiindulnak a balettszőnyegen, koordinálhatatlanul csúszkálnak, és ez óhatatlanul is esetlenséget és esetlegességet kölcsönöz fizikai jelenlétüknek. A legerősebb, stúdiószínházi keretek között is vállalható, mondhatni profi jelenlétet ebben a csapatban érzékeltem leginkább, a választott darab és forma viszont keveset hozott az egyéni színekből. Nem is kell, hogy ez legyen a cél, hiszen az bizonyos, hogy rendkívül erős a csapat kohéziója, és ebben a csoportvezetőnek van a legnagyobb érdeme. És persze annak, hogy ezek a diákok magabiztosan hisznek abban, amit csinálnak. Jó őket látni.

Láttunk a fesztiválon diák által írt színdarabot (Téboly-doktor), vérprofi „jól megcsinált színdarabot” krimi formájában (Comenius Színkör), mai diákokon kicsit „lötyögő” népszínmű-formát (a Színparódiák csoporttól a Szabolcs Vezér Gimnáziumból), igazi abszurdot Magyar Annamária rendezésében, iskolai paródiát (Broadway-szökevények), valamint villámtréfát tehetséges fiatalok tolmácsolásában (Hild Színpad).

Ilyen alkalmakkor mindig megerősödik bennem a következő generációba vetett hitem, és az, hogy nem csak érdemes, muszáj is megerősíteni az amatőr és diákszínházi vonalat, mert frissen, naprakészen és releváns módon közöl azonnali anamnézist arról, hol is tartunk most a világban, vagy Magyarországon. Arról nem is beszélve, hogy az eszközök és körülmények hiányának, valamint a színházi manírtól való mentességnek köszönhetően sokszor több igazi, kreatív színpadi megoldás születik ezekben a munkákban, mint... de nem vállalom a megkövezést. Még nem.

A szervezéssel kapcsolatban annyi észrevételem volna, hogy érdemes lenne arra buzdítani (vagy motiválni) az iskolákat, hogy NÉZZÉK MEG EGYMÁS MUNKÁIT, mert verseny ide-verseny oda, tanulni kell egymástól, ismerkedni kell, és színházról lévén szó, néző is szükségeltetik az előadásokhoz!!! Néhány produkció méltatlanul kevés ember előtt zajlott. Most is azt láttam, minden munkának jobbat tenne a kisebb tér - sokszor nagyszínpadra születnek kamaratérre tervezett eszközökkel előadások, amik visszavesznek a produkciók élvezeti értékéből. Vagy ez kényszer volna? Nem hiszem. A szervezők kérést teljesítenek, egy jó fesztiválnak ez előfeltétele. Az alkotó pedig ne adja alább - harcolja ki azt, amire az előadásnak szüksége van!

A fotók a FEOL, illetve a szervezők Facebook-oldaláról lettek levadászva!