TOVÁBBI GONDOLATOK A KULTÚRA ÜGYÉRŐL

Zabhegyező, 2011 - 75 előadás, 4500 néző, köztük rengeteg hátrányos helyzetű iskolai csoport

Elnézve a Szünet nélkül - A magyar kultúra érdekében című konferencia előadásainak anyagát igencsak vegyes érzelmekkel fordulok a megfogalmazott gondolatok felé. De lehet máshogyan érezni olyankor, amikor mindenki igazságtételt, újragondolást, koncepcióállítást sürget? Hiszen épp arról van szó, hogy kialakult egy állapot, ami ráadásul egy korszak végét jelöli, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen elgondolások mentén születik újjá majd az, ami újjászületik. Nehéz ebben a légüres térben konkrétumokat megfogalmazni. Elmondani el lehet a problémát – ki iróniával, ki szlengesítve, ki letorkollva, ki csapongva, ki életerőre ösztönözve, ki félelemmel telve teszi ugyanezt. Arra kell vigyázni, hogy a lényeg emögött a sokféleség mögött el ne sikkadjon. Tovább provokálva a kedélyeket megállapítom, hogy problémát jelen pillanatban nem a finanszírozás ellehetetlenedése okoz. Nem az, hogy zárolnak pénzeket. Nem az, hogy társulatok, emberek egzisztenciáját teszi tönkre egy-egy döntés. Hanem az, hogy ez egyáltalán eljuthatott idáig. Nem két év alatt, de nem is huszonhárom esztendő leforgása alatt, hanem még régebbről építkezve. Mint már előző írásomban is utaltam rá – a probléma az egyéni és társadalmi mentalitásunkban keresendő. És ennek komplex, messzire utaló problémái vannak. Górcső alá kell tehát venni egy-egy konkrét, pici szegmensét ennek, és megpróbálni elgondolkodni rajtuk. Aztán nekilátni egy ÚJ (!!!) koncepció építésének. De ezt nem „Szabadítsuk ki Willyt” felkiáltásokkal kell, mint ahogyan az most zajlik, hiszen ez néhány egyediből próbál egy általánost létrehozni, ami soha nem fogja tükrözni a teljes valóságot. Olyan ez, mint a statisztika. Ha három ember közül kettő él, egy pedig halott, akkor a csoportban lévők átlagos vitalitási szintje 66,6 %, ami ugye így ránézésre nem olyan rossz. Fel lehet lélegezni. Mármint annak, aki tud. A probléma orvoslása ennél messzebbről, tágabb körből kell elinduljon.

Azok a gyerekek, akiket tanítok és akikkel munkáim során találkozom, egészen addig NEM tudnak semmit arról, mit jelent a Független Színház, ki az a Krétakör, mi az a Szputnyik, vagy mitől alternatív Pintér Béla, amíg elő nem kapom a Youtube elérhető anyagait, vagy össze nem harácsolunk egy busznyi pénzt egy kortárs színházi tendenciával való megismerkedésre (hozzáteszem, ez általában nem is sikerül). Sőt, azoknak a szülőknek, akik a Somló környékén járatják gyermekeiket a vörösiszaptól karcos levegőjű iskolákba, az égvilágon semmit nem jelent, ha bezárnak egy próbahelyet Budapesten, vagy megnyitnak egy új befogadó színházat a nyolcadik kerületben. Az a szülő, aki átesett egy súlyos betegség kálváriáján, és találkozott a magyar egészségügy minden buktatójával, kettőt sem kell gondolkodnia arról, hová adja SZJA-jának 1%-át: egy független színháznak, avagy egy beteg gyermekeket segítő alapítványnak. Az az apa, aki kilencedik éve nem vett magának új télikabátot, és tíz éve nem járt megyehatáron kívül, nem fogja azt kérni senkitől, hogy segítse meg a független színházak ügyét! De sőt, nem csak budapesti körök maradnak érzelmein kívül, hanem saját megyéjének, saját városának, saját egyetemének alkotói is.

Mert jelenleg ez nem ügy. Vannak fontosabb orvosolandó problémák. Bizony, párbeszédek hiányában ilyen kegyetlenné és rideggé válik a valóság. Pedig ó, de mennyire kellene érdekeljen bennünket mindez.

Nem is tudjuk, mekkora hatalom van a kezünkben azáltal, hogy támogathatjuk vagy elutasíthatjuk a kultúra jelenlétét életünkben. Mert emberek, csoportok, sőt, egy nemzet sorsa felől döntünk, amikor a saját zárt világunkból kilépve egyszer csak megnyitjuk magunkat egy társadalmi találkozási pont felé, és jegyet veszünk egy filmre, egy előadásra, egy koncertre, egy hangversenyre, vagy ellátogatunk egy amatőr színházi eseményre, egy falunapra, egy kiállításmegnyitóra, vagy csak leülünk egy kávéházi asztalhoz beszélgetni arról, mit láttunk a világban.

Ez tényleg a színházról szól?

Persze, hogy nem.

A színház mindig a világról gondolkodik. Vagy az emberről, aki viszont világokat hoz létre és pusztít el. Messze túlmutat az egyén látókörének szféráján, új és más dimenziókat nyit meg, állít valamit, amit az egyén vagy szeret, vagy nem. Hatások tömkelegével bombázza a nézőt, ami vagy működik, vagy nem.

Ebben az országban nagyon régóta nagyon sok dologról csak egyféleképpen gondolkodunk. Nem merünk váltani. Nem is hisszük el, hogy máshogy is lehet csinálni valamit, mert ami van, az végül is működik valahogy. Olyan ez, mintha lenne egy autónk, ami sok hibával bír. Régen ki kellett volna dobni, leváltani egy másikra, de inkább toldozgatjuk-foltozgatjuk, inkább injekciózzuk gyorssegélyekkel, mert azért elvisz még valahogy. Pedig lehet, hogy csak egy kis vegetálás kellett volna, és a sok kicsi injekciót összegyűjtve egy másik autóba beruházni. De nem tudjuk feladni pillanatnyi kényelmünket. A megszokást, hogy VAN. Pedig olyanok is élnek körülöttünk, akiknek NINCS. De nem engedünk. Pláne, mert beleöltük, amink volt. És mert a miénk. Aztán egyszer csak végleg leáll. És akkor rájössz, hogy tulajdonképpen sosem volt a tiéd, mert legvégső soron nem rajtad múlt, hogy megmarad-e. És akkor jön a kényszervegetáció. Amit ugye vagy megszoksz, vagy megszöksz...

Szőcs Géza azt mondta, Bartók Béla nem azért hagyta itt az országot, mert üldöztetésben volt része, hanem azért, mert kint olyan lehetőségeket talált, amelyek megsegítették az ő tehetségének kibontakozását, és amilyeneket ez az ország nem tudott biztosítani. Utálja csak bárki, aki önmagát ostorozva, és magyarságunkat köpdösve akar „máshová” futni, akkor is nagyon fontos gondolat.

Miért?

Mert észre kell vennünk, hogy krízis van. Krízis, ami nem most kezdődött, nem két éve, nem is az előző kormány működése alatt. Régóta érlelik nekünk „láthatatlan kezek”. Olyan kezek, amelyeknek a működésére soha nem leszünk valamirevaló ráhatással. És mégsem ülhetünk tétlenül. A világtörténelem során annyiszor helyeződött a hangsúly a „most azonnal”-ra, hogy úgy érezhető, az ember folyamatosan rokkan bele abba, hogy jelenlegi helyzetét próbálja megmenteni/jobbá tenni, és mivel emberéletben gondolkodunk, úgy érezzük, nekünk és most és itt kell megtennünk – ennek jegyében pedig hatalmakat döntögetünk, forradalmakat szítunk, ellenségeket kreálunk, ördögöt kiáltunk. Pedig ördögök mindig is voltak, és soha nem is lesznek. Ha átadjuk magunkat ennek a tündéri harcnak, héroszként múlunk ki egy olyan világban, ahol:

„Nem jó üdőtlenül virágot szaggatni,

Nem dicséretes néked halált kivánni

Most mikor senkinek nem tudnál használni

Haláloddal, tartozol élni s szolgálni.

Nem mienk az lélek, hanem az Istené,

Te fogsz-é kedvedre sáfárkodni véle?

Tarts meg, fiam, magadat nagyobb szükségre,

S szegény romlott hazánknak jobb üdéjére.”

Kultúránk és mentalitásunk nem mérhető egyetlen generáció jelenével. Nem mérhető egyetlen emberéletnyi idővel. Nem mérhető a mával. Múltja, jelene és jövője egyaránt kell legyen. A „nekünk”, az „itt” és „most” igazi eredményeket hozhat – rövid távon. Semmiféle propagandavideó, propagandaplakát nem jó semmi másra, mint hangulatkeltésre, amiről tudható ugye, hogy változékony és múlékony, mint az időjárás. És unszimpatikus is.

Hosszú távon eredményt elérni mentalitásunk formálásával lehet. Ezt azonban társadalmi szinten kell elkezdeni.

Legyen igaz, hogy jelen körülmények nem alkalmasak „tehetségünk kibontakoztatására”. Márpedig mi többre termettnek érezzük magunkat, jobb körülményekre érdemesnek. Ha ez a cél, akkor oda kell menni, ahol nekünk ezt megadják. Szabad döntésében senki sem korlátozható.

Ha viszont itt akarunk valamit elérni, akkor előszöris egy kultúrára nyitott, művelődni, együtt gondolkodni, egymástól tanulni akaró társadalommá kell válnunk. Ne verjük az ablakot, hogy nincs ez, meg nincs az, meg hogy így legyen, meg ne úgy legyen. Pontosabban találjuk meg azokat az ablakokat, amelyeken zörgetni kell. És gondolkodjunk hosszú távú beruházásokban. Célozzuk meg a következő generációt. Ha a jelenlegit „korlátoltnak”, „kispolgárinak”, „magának valónak”, a „megszoksáok rabjainak”, „zártnak” gondolunk, és ráadásul hiába zörgetjük ablakát, nem nyit felénk, akkor lépjünk tovább.

Vegyük észre a kallódó generációt. Rendkívül friss talaj. Ültessünk beléjük. Ne uszítsuk őket. Figyeljük a világukat. Tárjunk eléjük más világokat is. Mutassuk meg ugyanazon dolog több arcát. Ne egyetlenegyet képviseljünk mi magunk se! Szabad és átgondolt döntésekre sarkalljuk őket. Akkor is, ha ők nem úgy döntenek, ahogyan az nekünk éppen akkor jó. Ámbár biztos vagyok benne, hogy aki nyitott, mások felé forduló világmegélési stratégiát tesz magáévá, az nem fog olyan döntést hozni, ami másoknak árthat. Az ember ugyanis eredendően jó (Rousseau). De ezt a mentalitást tanulni és tanítani kell.

Játékkal, drámával, színházzal, irodalommal. Is.

El kell jutni azokhoz, akik ezt a hosszú távú befektetést jelentik. Képes lehet-e erre egyetlen társulat? Egyetlen szegmense a kultúrának? Nem. Ez csak akkor valósítható meg, ha társadalmi párbeszéd alakul erről. Leginkább arról, hogy mit és hogyan! Erre nem újabb nehezen fenntartható szervezeteket kell létrehozni, hanem használni azt az apparátust, ami rendelkezésre áll. Nem politizálni kell. A művészetek, a hagyományok, a sokszínűség szeretetére és tiszteletére kell nevelni, minden lehetséges eszközzel.

Ismerjük a mondást: „Aki megment egy embert, az egész világot menti meg.”. Ez legyen mozgalommá.

Miért tegyük mindezt? Hogy önálló, szabad, mértékkel bíró emberré válhassunk, aki saját maga dönt sorsa felől, és aki felismeri, ha mások akarnak. És ha szükséges, megtalálja a megfelelő, igazságos eszközt is a küzdelemhez.

És még mindig kultúráról és színházról beszélek.