ELSŐ GONDOLATOK A KULTÚRA ÜGYÉRŐL

Babó és Bigyó című előadásunk egy foglalkozása (80 előadás, 4000 gyerek)

Jelen szöveget az a független színházi szférának és a magyar kormánynak a tusakodása hívta bennem életre, amelyet napok óta lázasan nézek/hallgatok/olvasok. Az igazság az, hogy problémát érzek. Nem egyik és nem másik tusakodó fél részéről (még úgy sem, hogy jómagam is egy független alkotóműhelyt képviselek, és ki tudja, talán már nem sokáig). Egészen messziről, vagy inkább mélyről táplálkozó problémákat érzek. Ez pedig a mentalitásunk, a társadalmi mentalitásunk kérdése. Az a baj, hogy minden az említett szférák között zajló hasonló vita nem más, mint egy éppen aktuálisan zajló meccs. Márpedig a kultúra ügye NEM egy aktuális meccs. És nem is aktuális pénzekkel és döntésekkel injekciózandó lázas állapot. A kultúra ügye számomra a következő generációkra való áthagyományozódás kérdésköre. Lesz-e mit, lesz-e kinek. Éppen ezért gondolataimat nem az aktuális probléma körüljárásával kezdem. Sokkal messzebbről. És mivel színházzal és ifjúsággal egyaránt foglalkozom – a magam szférájának szemszögéből.

BEVEZETŐ

Érdemi párbeszédek hiányában minden társadalom halálra, vagyis a nagy egésztől való elszigetelődésre van ítélve. Márpedig ebben az országban, a kulturális szférától kezdve bármely más ágazatig NINCS valódi párbeszéd, de kapaszkodjunk meg: SOHA nem is volt! Hadd kezdjem ennek az írásnak a kibontását ezzel a provokatív (avagy pusztány nyersen tényszerű) megállapítással. A párbeszéd ugyanis feltételezi két, egymás szemében egyenrangú fél (mert még az ellenfél is az) egymást érvekkel építő jelenlétét egy közös szituációban. Az elmúlt évek történései (minimum húsz év távlatáról beszélek, ezért kéretik nem politikai felhanggal illetni) a magyar társadalom pokoljárását jelentette a legtöbb szférában. Erről, és messzebb mutató problémákról szeretnék írni.

Mára Magyarországon (is) az egyéni szférába beférkőzött a félelem, a bizonytalanság és a bizalmatlanság.

Egészen messziről indítva: a felvilágosodás kora, a civilizálódás folyamata, a világháborúk és népirtások sora alapvető emberi értékrendeket kezdenek ki, és kétségbe vonják az Ember jóra való képességét. Elbizalmatlanítanak az állammal, a vallással, az intézményekkel, de sőt, embertársainkkal szemben. Arra tanítanak hosszú távon, hogy ha egyetértesz, csatlakozhatsz (és szolgálhatsz), ha pedig nem, akkor „lecsatlakozhatsz” (és egyedül maradsz). Európa szellemi/mentalitásbeli alapjait a huszadik században nem azok az eszmék vezérlik, amelyek Európa szellemi bölcsőjének (görögség, kereszténység) sajátjai, és éppen ezért kollektív világmegélési lehetőségünk, hanem azok a generált folyamatok, amelyek egy-egy eszme elkötelezettjévé teszik az egyént (irányzatok a művészetekben, pártpolitika, szabad vallás, stb.). Ez egyben az egyén szabadságával, ugyanakkor folyamatos döntéshozó kényszerrel is jár, ami csak akkor nem teher, ha az egyén számára biztos és átlátható keretek között születik meg. Felelősségteljes, önálló döntést magabiztosan csak az az egyén képes meghozni, amelyik átlátható, számára is felfogható rendszert sejt azok mögött a dolgok mögött, amelyhez csatlakozik.

A deviáns és szélsőséges csoportok megjelenése egy társadalomban nem a társadalom elvadulását jelzi – éppen ellenkezőleg: a rend, az átlátható folyamatok iránti igény kétségbeesett kiáltásai. Ilyen szempontból egyértelműen segélykiáltásnak tekinthető egy vallási felekezet önállóságért vívott harca éppúgy, mint a „régi” magyar értékrendhez visszakanyarodni vágyók sokszor szélsőséges megnyilvánulásai, vagy a nemi identitásukat mindenképpen csoportokba tömöríteni vágyók törekvései. Minden ilyen és hasonló elszeparálódást a nagy egésszel szemben az egyén bizonytalansága és félelme hív életre, és nem biztos, hogy a tiltás, vagy az „ellentábor” létrehozása a megoldás a sokszor irányíthatatlan, öntörvényű, zárt szigetekre szakadás megelőzésére. A megoldás az egyénben keresendő. De honnan, milyen alapokról táplálható ez?

Néhány, mentalitásunkat formáló folyamatról szeretnék egy-két kiragadott példát felmutatni saját tanári tapasztalataimból, és ezeket minden ponton igyekszem összekötni a színház perspektíváival.

1.

A kisgyerekkortól Tv-babysittert alkalmazók sokszor nem is tudják, hogy a gyermekben 8-9 éves koráig alakul az a belső világrend, melyeket nem valós történések, hanem a valóságot leképező absztrakt formák (mesék, képek, zenék és mítoszok) alakítanak, és hogy későbbi személyiségünk alapját éppen ennek a belső világrendnek az elemei adják. Hogy meg tudjuk különböztetni a jó és rossz értékrendjét, hogy felül tudjunk emelkedni saját önző vágyainkon, hogy VALÓBAN felismerjük a leküzdendő ellenséget, és megtaláljuk a vele folytatott küzdelem megfelelő és igazságos eszközeit, az nem észben, hanem elsősorban lélekben, érzelmeink szintjén dől el. A magyar mesevilág kivétel nélkül mindig(!) a lélek igaz törekvéseit tanítja szimbólumok szintjén. Lerángatni az értelmezés szintjére teljesen felesleges, sőt, romboló hatással bír.

A mesét nem tanítani, hanem művelni kell(ene). Újra élő hagyománnyá kellene válnia a családi és intézményi szférában egyaránt. A közös történetmesélés, a meseszövés, a napi dolgaink narrálása mind-mind a legfontosabb önreflexiós/feldolgozó folyamatok közé tartozik, hiszen az allegóriák és metaforák, az analóg történetek világa megélt pillanatainkat emeli a tapasztalás szintjére, de mindig csak utólag, hiszen amikor a pillanatot éljük, akkor „benne vagyunk”, mert éppen történik.

A mesék és mítoszok mintákat, „lélek-lenyomatokat” hagynak bennünk, és sokszor nem is tudjuk, hogy a negyvenedik életévünkben minket érő krízist azért vészeljük át, mert megvan bennünk a „minta”, még valahonnan a kisgyermekkorból. A színház az ókori görögöknél azokra a közös „mintákra” épült, amelyeket mindenki egyformán ismert. A színház feladata nem csupán ezek életben tartása, netán testté avanzsálása volt, hanem a jelen kor törekvéseivel és jelenségeivel való aktív szembeállítása is!

A színház nem csupán formák és működési struktúrák viadala, hanem a mindenkori leggyorsabb reakció is a minket körülvevő világ (szűkebb és tágabb környezet) folyamataira. A színház ma nem mindig építhet közös világmegélési alapokra, hiszen a kulturális áramlás a különböző információs csatornáknak köszönhetően rendkívül sokféle, eklektikus, sokszor válogatás nélküli, tehát fragmentált világot eredményez, amelyben a Youtube-világ milliós nézettségű videói éppúgy benne lesznek, mint a gombnyomásra a szobába invitálható idegen kultúrák termékei, vagy a filmvilág és külföldi irodalom művészi és giccses, többrétű és kevés értelmezési dimenzióval bíró alkotásai.

Egy életben maradni kívánó színház nem építhet erőszakosan és kizárólagosan a „magyar kultúra” alapjaira, mert el kell fogadnunk, hogy mások is nevelik gyermekeinket. Ismét csak azt tudom mondani, hogy a tiltás és ledominálás (dobjuk ki Rowlingot és preferáljuk Petőfit) csak még nagyobb távolságot eredményez. Ha az általunk fontosnak vélt értékeket át akarjuk adni, meg kell találni a megfelelő csatornát, és nem szembeállítani az általunk nem tetszővel. Így ugyanis ellenséggé válik az, amit képviselünk. De sőt, toleránsan elfogadják majd, mint egy letűnt kor ereklyéjét – nem lesz tehát élő szövetté, léleklenyomattá!

A független színházi szféra éppen azért, mert nem vall magáénak semmilyen „diktált értékrendet”, élő tud lenni azáltal, hogy a mában él, a mából táplálkozik, erőteljesen jelen van a társadalmi folyamatokban, és bár sokszor „csak” rétegeket mozgat meg, de a legközelebb tud kerülni a társadalmi folyamatokat éppen legaktívabban élő (azt megkérdőjelező, ellene lázadó) réteggel – a gyermekekkel és a fiatal felnőttekkel.

A független szó itt nem egyszerűen azt az intézményi rendszertől való eltávolodást jelzi, amely a finanszírozási és működési struktúrák különbözőségein alapszik, hanem azt a szabad mozgást, amely lehetőséget teremt a generációk közti kommunikáció rugalmasságának megőrzésére. Szó sincs tehát „lila” kísérletezésről, sem pedig „művészkedésről”, sokkal inkább kommunikációs csatornák, gondolkodási mechanizmusok felfedezéséről/megújításáról.

Minden kultúra alapja a világról való gondolkodás. És minden kultúra feltétele az egyén kultúra iránti igényének kialakítása. Ennek eszköze a közvetlenség, az interakció, a valódi párbeszéd.

Egy-egy színházi nevelési program, alternatív színházi előadás, formanyelvi sokféleségen alapuló bérletkialakítás, tantermi színházi projekt rendkívül sokat tehet azért, hogy ez az igény valóban kialakuljon.

2.

Van egy rendkívül erősen tapasztalható folyamat, ami szintén az egyén létbizonytalanságán alapszik. Nevezetesen, hogy a nem átlátható jövőkép a fiatalokban a külföldre távozás sokszor realitást is nélkülöző vágyának kialakulását eredményezi. Amikor fiatalokat kérdezek arról, mik szeretnének lenni a lelkük legmélyén, a legáltalánosabb válasz az orvos, az állatgondozó, a művész, olykor a tanár. Ez nem csak azt jelzi, hogy a gyakorlati jellegű szakképzések háttérbe szorultak, és mint Csíkszentmihályi is megjegyzi, hamarosan nem lesznek kétkezi mesteremberek a társadalmakban. Azt is mutatja, hogy (mondhatni salingeri úton haladva) a fiatal társadalom nagy része egy másokról való gondoskodni vágyással szüli meg elképzeléseit a jövőről. Az természetes, hogy mindenki szeretne jó állást, amivel sok pénzt lehet keresni, de a beszélgetésekből kiderül az is, hogy ezt igazából a családalapítás előfeltételeként határozzák meg. Az, hogy ehhez milyen reális lépéseket látnak kivitelezhetőnek, már sokszor kimerül abban, hogy „sokat és jól kell tanulnom”. Megoldást tehát egy rajtam kívül álló létesítmény, az „ISKOLA” fog adni, azáltal, hogy értékel majd engem.

Ez is jelzi azt a mentalitásbeli problémát, amit hívhatunk a magyar társadalom infantilizálódásának is. Ennek is megvannak a nyelv által mélyen a lélekben gyökerező mozgatórugói. Nálunk minden olyan juttatást, amit egyfajta „segítségként” kapunk, segélynek, adománynak, támogatásnak, juttatásnak, hitelnek hívunk. Nem nagyon bukkan fel például a „támogatói hozzájárulás”, vagy „partnerségi összeg”, vagy akár a „részvállalás” kifejezés, amelyek mindegyike ugyanúgy jelzi a „másik” jelenlétét az egyén életében, de nem az „apanázs-anyanázs” effektus megerősödését hozza, ahogyan azt a „segély” szó életre hívja.

A kereskedelmi média évek óta olyan eszményképeket állít a brand-építés csúcsragadozóivá, akik látszólag fél év alatt (kb. ennyi egy sztárcsináló műsorsorozat kifutási ideje) válnak az ismeretlenség szürke ködéből kiemelkedő, önmagukat (igaz, külső segítséggel) megvalósító celebekké. Ezek az ország „valakijeivé” váló emberek arcot kapnak külső segítséggel, és bármennyire hangsúlyozza is minden ilyen műsor és a benne résztvevők, hogy mennyire az egyén akaraterején múlik minden, már maga a jelenség is arra épít, hogy „van valami rajtad kívül álló dolog”, ami eldönti, leszel-e valaki, jó vagy-e, avagy „maradj, suszter a kaptafánál”. A vágyálmok beteljesítése külső segítség által nagyfokú önállótlanságot, passzív, várakozó attitűdöt erősít. A médiával felvenni a versenyt szinte lehetetlen. Nem is kell. Van más megoldás.

A tanórákon kívüli és művészeti foglalkozásoknak nem az az elsődleges célja, hogy lekösse a diákok (közhiedelemmel ellentétben egyébként nem nagyon maradó) szabad idejét, sem pedig hogy leendő művészeket neveljen (művészeti iskolás diákok jó, ha 1-1,5 százaléka marad művészi pályán), hanem hogy megtanítson arra az önállóságra, amelyre a társadalom egyéb intézményei semmilyen formában nem képesek rámutatni! A színmű, vers, agyagszobor, festmény, babcsíra, periszkóp, sütemény, palánta, zenemű létrehozásának aktusa a semmiből teremtés aktusával egyenértékű, de nem mint isteni attribútum, hanem mint az egyén ön- és közösségi erőből történő valamivé formálódásának lehetősége. Kiteljesedés tehát. Vagy önmegvalósítás. Mindegy. A lényeg, hogy általa az egyén megtapasztalja saját magát, és önállóságot tanul. Azt tudniillik, hogy „saját erőmből is létrehozhatok valamit”. Sőt, az ilyen jellegű tevékenységnek felnőttként sem szabad eltűnnie az életünkből. Ezáltal lehetünk ugyanis teremtők is, nem csak teremtettek.

A művészetek jelenléte a társadalomban ezt az önállóságot is jelzi. Mennél sokszínűbb, sokrétűbb, mennél változatosabb a „kínálat”, annál biztosabban feltételezhető, hogy a társadalmi energiák „működésben” vannak. És ezt nem elsősorban a nézőszám, hanem inkább az „alkotószám” alapján lehet lemérni. Tudunk rengeteg „klaszikus” példát, ahol bizony nem a „nézőszám”, vagy az eladott példányszám mérte a művészi kvalitást.

Egy életképes társadalomnak tehát arra kell törekednie, hogy minél több alkotója legyen!!! Minél több egyén, aki létrehoz, létrehozhat, képes létrehozni valamit! Ezek között az alkotók között pedig szükséges az aktív párbeszéd. Hát ez sem volt meg nálunk soha, a „szűk érdekkörök játszmaklikkjein” kívül.

Márpedig a „függetlenség” fogalma ennél többet kell takarjon.

3.

Egy másik alapvető, mentalitást mélyen befolyásoló társadalmi probléma az (anyagi lehetőségeken nyugvó) átlátható világ leszűkülése a sokszor a puszta létminimumért végzett robot 30 napig sem tartó időintervallumára. Az ember nem tud rövid távú projektekben gondolkodni. Azazhogy tud, de létalap nélkül ez állandó versenyfutássá válik, sőt, a túlélés metaforáját állítja az élet helyébe. Márpedig a túlélésben csak „én” számítok. Az, hogy ÉN életben maradjak!

Nem arról van szó ezesetben, hogy a magyar emberek többsége nem is tud színházjegyet venni. Arról inkább, hogy ha megtanulunk NEM folyamatokban gondolkodni, akkor nem tudunk kinevelni igazán markáns generációkat sem. Mindegyik egyedi és egyszeri lesz ugyanis, és rendkívül nehéz később összefűzni ezeket egy nagy egésszé. Vagy sokszor nem is lehet.

Egy pályázat által megteremtünk egy projektet, és eljutunk mondjuk 20 iskolába. És? Egyedi az alkalom, egyedi az élmény. Belekóstolhatott minden résztvevő abba, milyen is lehet ez a lehetőség. Aztán vagy sikerül újra, vagy nem, mert vagy lesz rá hasonló kiírás, vagy nem. Vagy ha sikerül, inkább másik 20 iskolába megyünk, hogy ők is megtapasztalhassák ugyanezt.

A kultúra nem tud projektekben gondolkodni. Folyamatai hosszan tartóak, eredménye hosszú távon mutatkozik, és az igény a fenntartására csak hosszú távon alakítható ki az egyénben. Ellátogathatunk Párizsba, de attól még nem leszünk „franciák”. Ha ott élünk is alig! Megnézhetünk egy kathakalit, attól még nem válunk az indiai kultúra tudójává. Ha elviszünk egy előadást Dél-Afrikába, attól még nem fog senki a magyar kultúra részesévé válni, akkor sem, ha János vitézek potyognak az égből.

Ha a világgal meg akarjuk ismertetni a „magyar” kultúrát, folyamatosan fel kell mutatnunk annak sokszínűségét, nyitottságát éppúgy, mint gyökereit. A kultúra nem csak azt jelenti, hogy „nekünk is van egy, ami múltunkból és hagyományainkból kifolyólag olyan, amilyen”. A kultúra azt is jelenti (és valódi, nemzetek közötti párbeszédet csak így lehet kezdeményezni), hogy „mi is gondolkodunk a világról”! És így is gondolkodunk, meg úgy is! Ettől vagyunk nyitottak a világra! Márpedig az „így is-úgy is” világba minden alkotó beletartozik. Az is, akit szeretek, az is, akit nem. Az is, akit támogatok, az is, akit nem! Az is, aki szeret engem, az is, aki nem!

A kultúra finanszírozása tényleg nem csak az állam feladata. De tudomásul kell venni azt is, hogy egy olyan társadalom, melyet több mint százötven éve nem tanítanak önállóságra, nem nevelnek függetlenségre, nem tanítanak arra, hogy szeresse és tisztelje, sőt, fogadja be a másságot, és ráadásul nagyjából a családi fizetés jelenségének megszűnése óta nem lát mást, csak projekteket, nem képes fenntartóvá válni!

Az igényt is újra ki kell alakítani, de ezt is csak úgy lehet, ha alkotók és általuk a kulturális szféra ezen aktív szeletei eljutnak mindenhová, válogatás nélkül. Jelenleg ugyanis még az is sűrű jelenség, hogy a „vidéki” nem jár „Pestre”, a „pesti” nem jár „vidékre”, a „vidéki” ritkán jut el a „vidékihez”. Mintha nem egy országból valók volnánk, vagy nem egy és ugyanazon ügyet képviselnénk, ki támogatott, ki tűrt formában, ki intézményesülve, ki önerőből. Magyarországon az jellemző, hogy nem igazán tudunk egymásról, kevés a műhelytalálkozó, az sem reprezentatív, és NINCS párbeszéd. És oskszor csatlakozni sincs kedvünk, nehogy politika legyen az egészből.

A független színház ügye, és a független kultúra ügye nem lehet privilegizált törekvéssé, és pláne nem lehet elitista mozgalommá. Ebbe az ügybe bekapcsolandó minden, a színház elemét akár csak érintve használó szakember, egyén, tanár, művészeti kezdeményezés, iskola, művészeti iskola. A „hálózat” sokkal előbb kialakítható, mint a kultúra szponzorok és társadalom általi fenntartása.

És hogy megszűnik-e a magyar kultúra? Soha. Ne legyünk annyira gőgösek, hogy „kizárólag általunk képviselődőnek” tételezzük. A kultúráért rengeteget tehet egy ország, egy város, egy intézmény, egy család, egy tanár. De csak akkor, ha van egy FOLYAMATOSAN jelen lévő világ, amibe az egyén bekapcsolható.