A Teleszterion Színházi Műhely - vagyis annak két tagja, Herczeg Dia és jómagam - felolvasó esttel zárta az évet december 9-én, este 18:00-kor Székesfehérváron, a Zsolt Utcai Könyvtárban. Czinki Ferenc, fehérvári zsurnaliszta és életművész társaságában beültünk egy kávéra a Halesz kocsmába (alapítva 1912-ben), hogy összeolvassuk a közelgő karácsony hangulatához passzoló novellákat.
Az írások jók voltak, felolvasni őket pedig nehéz. Valószínű, hogy minél többet tud meg az ember a színház működéséről, annál nagyobbra értékeli azokat a művészeket, akik képesek jól helyt állni egy olyan minimális gesztikulációval működő műfajban, mint a felolvasás. Gondoljunk csak bele, hány rossz felolvasóesten vettünk már részt azért, mert a felolvasók elmulasztották a próbát, az elmélyülést, az érzelmi és értelmi viszony kialakítását a szöveggel.
Hát persze, hogy előfordul ez a mulasztás, hiszen a dolog nehéz. Koncentrációt, időt és energiát igényel. Ahhoz hogy valaki jó felolvasó lehessen, minden apró pórusában életre kell kelnie a szövegnek. És ez nem megy csak úgy, hogy fölcsapok itt egy könyvet és ügyesen - de inkább csak tűrhetően - artikulálva fölolvasok. Próbálni kell.
És ezzel most nem mondtam semmi különlegeset, a dolog - hogy az ember önállóan próbálni kezdjen - mégis rettentően nehéz, és a tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor nem is történik meg. Az elhivatottságot valami iránt sokan sokféleképpen magyarázzák, recept azonban nincs. Vagy eljut az ember arra a pontra, hogy a robotmeló tízperces cigiszünetében monológot gyakorol az esti előadásra, vagy nem. Ahhoz, hogy megtalálja a motivációit, mindenkinek egyénenként kell kérdéseket és válaszokat megfogalmazni - jelen esetben a színházról -, fontossági sorrendeket felállítani, hogy ne álljon meg egy helyben, haladjon előre a maga útján. A színház is - mint bármelyik művészet - azáltal válik élővé, hogy a művész megpróbál benne válaszolni az őt foglalkoztató kérdésekre.
És itt hadd emeljek ki ezek közül a kérdések közül egyet, amivel meggyőződésem szerint minden alkotó gyakran szembekerül: Miért csinálom én ezt az egészet? Miért játszom márciusban 50-szer a Zabhegyezőt gimnazistáknak, miért alszom néha tornatermekben, hogy reggel 8-kor indulhasson a műsor a gyerekeknek, miért töltöm az egész augusztusomat előadáspróbákkal és miért próbálok hétvégente?
Első körben talán csak annyi a fontos, hogy legyen válasz. Mert ha nincs, akkor hosszú távon biztosan csalódni fogunk magunkban, vagy másokban. Volt ilyen csalódásban is részem 2011-ben, de azért visszatekintve ez eltörpül a tornatermekben alvás, a heti 15 előadás, vagy az augusztusi műhelybemutatók bizsergető érzése mellett. Hogy jó úton haladunk, afelől nincs kétségem, és azt is hiszem, hogy bármennyire nehéz, attól még nem kell letérnünk az útról. Nehéz időkben pont az úton maradás adhat tartást, kedvet, lendületet az embereknek, legyen szó nézőkről vagy játszókról.
Végezetül engedtessék meg, hogy az első bekezdésben említett felolvasó esten általam olvasott novellával kívánjak Boldog Új Évet minden Kedves Blogolvasónak! Innen letölthető, elolvasható.
Az írások jók voltak, felolvasni őket pedig nehéz. Valószínű, hogy minél többet tud meg az ember a színház működéséről, annál nagyobbra értékeli azokat a művészeket, akik képesek jól helyt állni egy olyan minimális gesztikulációval működő műfajban, mint a felolvasás. Gondoljunk csak bele, hány rossz felolvasóesten vettünk már részt azért, mert a felolvasók elmulasztották a próbát, az elmélyülést, az érzelmi és értelmi viszony kialakítását a szöveggel.
Hát persze, hogy előfordul ez a mulasztás, hiszen a dolog nehéz. Koncentrációt, időt és energiát igényel. Ahhoz hogy valaki jó felolvasó lehessen, minden apró pórusában életre kell kelnie a szövegnek. És ez nem megy csak úgy, hogy fölcsapok itt egy könyvet és ügyesen - de inkább csak tűrhetően - artikulálva fölolvasok. Próbálni kell.
És ezzel most nem mondtam semmi különlegeset, a dolog - hogy az ember önállóan próbálni kezdjen - mégis rettentően nehéz, és a tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor nem is történik meg. Az elhivatottságot valami iránt sokan sokféleképpen magyarázzák, recept azonban nincs. Vagy eljut az ember arra a pontra, hogy a robotmeló tízperces cigiszünetében monológot gyakorol az esti előadásra, vagy nem. Ahhoz, hogy megtalálja a motivációit, mindenkinek egyénenként kell kérdéseket és válaszokat megfogalmazni - jelen esetben a színházról -, fontossági sorrendeket felállítani, hogy ne álljon meg egy helyben, haladjon előre a maga útján. A színház is - mint bármelyik művészet - azáltal válik élővé, hogy a művész megpróbál benne válaszolni az őt foglalkoztató kérdésekre.
És itt hadd emeljek ki ezek közül a kérdések közül egyet, amivel meggyőződésem szerint minden alkotó gyakran szembekerül: Miért csinálom én ezt az egészet? Miért játszom márciusban 50-szer a Zabhegyezőt gimnazistáknak, miért alszom néha tornatermekben, hogy reggel 8-kor indulhasson a műsor a gyerekeknek, miért töltöm az egész augusztusomat előadáspróbákkal és miért próbálok hétvégente?
Első körben talán csak annyi a fontos, hogy legyen válasz. Mert ha nincs, akkor hosszú távon biztosan csalódni fogunk magunkban, vagy másokban. Volt ilyen csalódásban is részem 2011-ben, de azért visszatekintve ez eltörpül a tornatermekben alvás, a heti 15 előadás, vagy az augusztusi műhelybemutatók bizsergető érzése mellett. Hogy jó úton haladunk, afelől nincs kétségem, és azt is hiszem, hogy bármennyire nehéz, attól még nem kell letérnünk az útról. Nehéz időkben pont az úton maradás adhat tartást, kedvet, lendületet az embereknek, legyen szó nézőkről vagy játszókról.
Végezetül engedtessék meg, hogy az első bekezdésben említett felolvasó esten általam olvasott novellával kívánjak Boldog Új Évet minden Kedves Blogolvasónak! Innen letölthető, elolvasható.
Kása Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése