"Ha valakit teljesen meg akarnék semmisíteni, széttaposni, a legszörnyűbb büntetéssel akarnám sújtani, amelytől még a legszörnyűbb gyilkos is megremegne és összeroskadna, nem kellene egyebet tenni, mint a munkáját teljesen haszontalanná és értelmetlenné tenni."
DOSZTOJEVSZKIJ

Katt ide...
TÉR-KÉRDÉS


PÉCSI FESZTIVÁL

Tapasztalatok a pécsi fesztiválról
(Szubjektíven)

2010. november 04-07 között rendezte meg a Pécsi Janus Egyetemi Színház VIII. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválját.

A rendezvény idén annak keretében jött létre, hogy 2010-ben Pécs lett az Európa Kulturális Fővárosa cím kedvezményezettje. A szervezők ennek köszönhetően magas színvonalon működő, nagy múlttal rendelkező magyar és külföldi színházi csoportokat láthattak vendégül. Külföldi csoportként képviseltette magát a lengyel Krakkói Egyetemi Színház, a romániai Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem, az Új Bolgár Egyetem, a belgrádi Branko Krsmanovic Akadémiai Színház, a Liege-i Királyi Egyetemi Színház Belgiumból, valamint az olasz Sannioi Tudományegyetem. Magyar csoportok közül a debreceni Színláz Társulat, a budapesti Radikális Szabadidő Színház, a pécsi Janus Egyetemi Színház, a szintén pécsi Escargó Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet, valamint a veszprémi Teleszterion Színházi Műhely kapott meghívást.

http://www.jesz.pte.hu/fesztival/feszt2010.html

A fesztiválon láthattunk előadásokat a politikai színház, a szószínház, a táncszínház területéről is, mi magunk Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényéből készített adaptációnkat vittük, ami a fizikai színház nyomdokain haladva, de elsősorban a tér vizualitására építve meséli el egy háborút megjárt ember kálváriáját.

Összefoglalóan szeretnék néhány problémakört érintve beszélni a fesztiválról, de ezt lehetőleg a látott előadások kapcsán teszem. A marosvásárhelyi Mady-Babyt sajnos nem tudtam megnézni, de úgy hallottam, az egyik legizgalmasabb előadás volt (bár megvallom, onnan nem is vártam mást). Azt említem még meg itt, hogy Rózner Krisztina tanítványai is figyelemmel és értő szemmel kísérték a fesztivál előadásait, az ő kritikáikat is minden bizonnyal meg lehet majd találni valahol. Érdemes.

Az első nap
A lengyel előadás But Exactly címmel öt monológot jelenített meg (vagy inkább csak mondott el) lecsupaszított színházi térben. A játszók lelkesen, de nem saját nyelven, hanem angolul, éppen ezért sok nyelvi hibával dolgoztak, és igazából nem tudtunk meg sokat arról, hogy a lengyel fiatalok miben közelítenek máshogy a színházhoz, mint mi itthon. Sokat beszélgettünk velük a szünetekben, és kiderült, hogy náluk szinte alig ismerik Grotowskit, míg a nemzetközi színházi élet vele azonosítja őket. Az ő csoportjuk a logocentrikus játékmódot preferálja, elmondásuk szerint nem is nagyon keresnek más formákat. Előadásukban mégis az volt izgalmas, amikor cselekvésekre kezdték lefordítani a szöveget.

Az első napon mi játszottunk még, rólunk a szakmai értékelésen elmondták, hogy remek és erős színházi munkát csináltunk, Rusznyák Gábor problémafelvetése pedig az volt, vajon nem kellene-e egy erősebb problémakört keresni a drezdai bombázásnál, bár számomra még mindig kérdés, vajon a drámai konfliktus körül forog-e az előadásunk, vagy valami mást igyekszünk problémaként körüljárni. Az utánunk következő Magyar Zombit (Escargo Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet) sajnos nem láttuk, az értékelésből pedig azt emelném ki, hogy id. Bagossy László régi színházi emberként ma is remek csapatot kovácsolt össze, sok erős pillanattal gazdagították a fesztivált. Bagossy László alakításáért díjat is kapott. (A díjakról a JESZ honlapján lehet majd tájékozódni).

A második nap
A Die Übung az Új Bolgár Egyetem táncelőadása volt. Remek táncosokat láttunk a színpadon, bár az előadás egésze nem mindenhol valósította meg a koreográfus Teodora Popova elképzeléseit. Az előadás etüdök sorozata volt, a nagy egészt színpadi sötétekkel vagdalták darabjaira. Régóta kérdés számomra a színpadi sötét fogalma. Van, amikor a sötétnek dramaturgiai funkciója van, de van, amikor csak az átállást, a puszta váltást jeleníti meg. Mint amikor röptetjük a színészt a színpadon. Ha illúziókeltés a cél, a technikának nem szabad látszódnia. Ha látszik, vállalja fel önmagát a darab részeként – megteremteni a dramaturgiai kohéziót, ez mindig a rendező feladata (a rendezői színházban legalábbis). Nézőként, ha hallom, ahogy a táncosok leveszik a ruháikat, majd hallom, ahogy megpróbálnak hangtalanul kisurrani, az egyben lehetőség arra is, hogy fellazuljon a figyelmem, hiszen szünet van. És ha ez újra és újra megtörténik, akkor ötpercenként kiengedek, és hamarosan nem lesz erőm (kedvem) újra megfeszíteni a figyelmet, vagy inkább azt is mondhatnám, hogy nem lesz elég az időm a fonal újbóli felvételéhez. A táncosok a humor eszközeivel is éltek, talán ezek voltak a legjobb pillanatok, bár ezt sem aknázták ki teljesen. A zenehasználatról egyszer korábban írtam egy inárcsi előadás kapcsán, azok a gondolatok jutottak eszembe most is. A zenét beadni időben, kiúsztatni ritmusban, vagy megfelelő minőségben hozni az anyagot – minden az előadás részévé válik, jelntéses lesz, tehát ugyanolyan kristálytisztán kell kapcsolódnia az értelmezéshez. Egy táncszínháznál pedig mindez kiemelten fontos, sajnos a Die Übung erre nem figyelt eléggé.
A bolgár csapatról túl sokat nem tudtunk meg, a hétköznapi létük kicsit zárt volt, és azt hiszem, az értékelés is kicsit érzékenyen érintette őket, pedig az ott elmondottak reálisan tükrözték a legfőbb problémakört: ha a szép szp, akkor az csak szép. Pedig a szépség onmagán túl még valami más is. Ezt a valami mást hiányolta mindenki. Az olasz csapat is így nyilatkozott róluk egy szünetben: a technika felvonultatása még nem elég ahhoz, hogy a mozgásnak esszenciája legyen.

A JESZ Kaspar című előadása következett. Bennem már a műsorfüzetben felmerült a kérdés: miért akar valaki ebből színházat csinálni? Aztán persze továbbléptem, és két gondolat jutott eszembe. Az egyik az, hogy bármiből lehet (és érdemes) színházat csinálni, csak meg kell találni a megfelelő formát, a másik pedig az, hogy a Kaspar-témában ugyanúgy, mint bármi másban, meg lehet találni a releváns problémafelvetést. A JESZ rendezőnője, Szemessy Kinga el is indult ezen az úton, de a több szép pillanattal tarkított előadásban talán kicsit úgy jártak mint Kaspar – a formanyelv keresése mintha kiutasította volna a szabad gondolkodást a munkából. Az egyik kérdés a közösség és az ahhoz való tartozás szükségessége (?) volt. Mik azok a normák, amik megszabnak bennünket, mik azok a szabályok, amiket el kell sajátítanunk ahhoz, hogy a nagy egység részei lehessünk. Az utópisztikus közösségekről tanultunk sokat a kommunizmusban, Orwelltől, Terry Gilliam-től, vagy akár Swifttől. De nekem még a Sziget című film donor-világa is eszembe jutott. A Handke-darab a nyelv eszközeivel operál, és ezt teszi sok helyütt az előadás is. A kórus szépen működik, a játszók hihetetlen összhangban vannak, és a tér látványötlete (folyamatosan bővülő narancssárga padlózat kis falapokból) is fantasztikus lehetőségeket biztosít a masszív és karakteres világban való elveszéshez. Ez mind szép értéke a munkának, de az előadás mégis csak egy állapotot vet fel, és meg is marad azon belül. A kisorsolt főszereplő (most éppen Kocsis Viktória) nem elég erős karakter ahhoz, hogy fizikálisan is megjelenítse Kaspar különböző állapotait – mindvégig riadt szemű, halk szavú, remegő őz maradt, akivel nem igazán lehet azonosulni. A közösség pedig már első ránézésre is daráló, és az is marad. Állapotszerűség és kiszámíthatóság – a kettővel együtt nem nagyon lehet mit kezdeni. Az értékelésen a csapatmunkáról és a jól megdolgozott közös jelenetekről esett elsősorban szó, és ezért kaptak díjat is (csoportmunka) a JESZ tagjai. A csoport tagjaival nem tudtam túl sok szót váltani, de remélem, lesz még alkalom a velük való találkozásra, mert szimpatikus közösség voltak, még ha néha úgy éreztem is, hogy belül kicsit jobb az összhang, mint kifelé érezhető.

A Színláz Társulat Függés című darabját hozta Debrecenből. Számomra a legtöbb problémakört felvető előadás volt, de a csoporttól megtudtuk, hogy nem volt igazán idejük túl sokat foglalkozni az anyaggal. Ami azért kár, mert érdekes a világ, amit megpróbáltak színpadra állítani. Tarantinos világot kerestek, de közben elmentek amellett, hogy milyen saját értékeik vannak a csoporton belül. A Mátét alakító Jéger Zsombor játéka számomra a legüdítőbb színészi megnyilatkozás volt a fesztiválon a Liege-i színészek játéka mellett. Nagyon karakteres arcú játszók is voltak a csapatban, ami mindenképpen valahogy a vizuális kérdések felé terelhetné a rendező gondolkodását – olyannyira, hogy szinte szürreális világot építhetne belőlük (leginkább Lynch Radírfej című filmje jutott eszembe). A krimi mint alapötlet jó lehet, de ez a darab nem enged túl sok teret a színészeknek, és talán ezt érezte meg a rendező Lakó Zsigmond, amikor stilizált játékkal és humorral lazított a szöveg-követelte lélektani realista játékmódon. Ezek voltak az előadás legjobb pillanatai. A szöveg félrevezető ugyanis. Azt sajnos nem tudom, húztak-e az eredeti drámaszövegből, de ami elhangzott, abból arra tudtam következtetni, hogy a szöveg nyelvében nem bontja ki a felvázolt emberi kapcsolatok mélyebb szintjeit, ezért a játszók folyton drámai cselekvés- vagy állapotbeli kitöltögetésre kényszerülnek, ami viszont szintén nincs kibontva, ez látszik például azon a jeleneten, amikor az orvos megpróbálja megerőszakolni Lilit. Nincs rá sem szöveg, sem szituáció, marad tehát az „egyszer csak motivációt váltok”-megoldás, minden előzmény nélkül. A kísérlet ezzel a világgal (koszos-véres-amerikaifilmhangulatú) engem mindig érdekel, kíváncsi leszek, mi lesz, ha a csapat erősebb, határsértőbb módon kezd el bánni a színházi eszköztárral.

Aztán nap vége jött... és a nagy kérdés: Why Balkan Is Not Sexy Anymore? Nagyon vártam az előadást. Két éve ez a csapat volt a legjobb előadás díjazottja. Nem véletlenül. És ami azt illeti, már akkor olyannyira lenyűgözött a csoportvezető Vladimir Cvejic személye, nyitottsága, minden idegszálában színházi elrendeltetettsége, hogy szinte rajongójává váltam. Sokat beszélgettünk vele színházról, és amit ő mondott a többi csoportról, az megint aláírta nekem, hogy érzékeny megfigyelővel, az ember igaz ismerőjével van dolgunk. Az ő véleményét nem vagyok hivatott tolmácsolni, pedig minden csapat tanulhatna belőle. És mint előadás az ő munkájuk volt az egyik legnagyszerűbb élményem a fesztiválon. Hihetetlen jelenlétet produkálnak a színpadon. Még akkor is, ha szószínház volt, amit csináltak, rendkívüli volt a jelenlét energiája minden játszóban. És annak ellenére, hogy angol felirattal játszottak saját nyelven is, végig izgalommal teli feszültséggel vártam minden egyes pillanatukat. Mert néha, egy-egy hosszabb szövegblokkba egy-egy fantasztikus gesztusjátékot is belecsempésztek (vagyis mozdulatra fordították a szöveg tartalmát), és ezek kivétel nélkül mindig üdítően hatottak. Ezekből kellett volna talán több. Kiváló humor és önirónia jellemezte az előadást, bár Rusznyák Gábor szerint ez néha átváltott cinizmusra, ami viszont már nem volt annyira szerethető. A csoport egyébként nagyon nyitott csapat volt, velük is sokat beszélgettünk. Vladimir Cvejic az a színházi szakember, akit minden bizonnyal bármikor, bárhova érdemes meghívni workshopra (enyhe utalás azok felé, akiknek lehetőségük van ilyesmit szervezni. Szép emléket hoztam tőlük most is.

A harmadik nap
A Radikális Szabadidőszínház Oberon világai című munkáját láthattuk a nap nyitóelőadásaként. Ambivalens érzéseim voltak mindvégig, ami a következők miatt alakult ki. Annyi varázslatos pillanatot, mint amennyi ebben az előadásban volt, nem láttam egyik fesztiválelőadásban sem. De annyi tipikusan az amatőr csoportok munkáiban látható „hibát” sem. Azért használom a hiba szót, mert egy olyan erős szakmaisággal rendelkező csoport, mint a Radikális már nem engedhetné meg magának ezt a léhaságot. Én úgy döntöttem, elmondom itt a véleményemet, aztán vállalom a megkövezést is érte. (Smile) Azt láttam, hogy a rengeteg szárnyaló alkotó energia egyszer csak parttalanná vált. Mintha a piszkozatot olvasnám, amiben nekem kell megtalálnom a költeményt. Ez ugye nem baj, mert olyan világban élünk, ahol bármit lehet, mert megtanultuk a befogadás csínyját-bínyját... de azért én mégis azt mondom, hogy baj. A véletlenszerűség nem egyenlő a káosszal (lásd Mandelbrot-ot). A sok varázslatos pillanat közé néha bántóan civil pillanatok éktelenkednek be, amik kiküszöbölhetők lennének, csak most még túl nagy a szerelem, és nem látják a szamárfület. Ego. Mit is jelent? Önmagamat megvalósítani abban, amit csinálok, és azt tartani elsőként szem előtt. Mindenre tudok válaszolni, minden kérdést meg tudok magyarázni, minden választ meg tudok fogalmazni, ergo mindent megtehetek. (?) A színház mindenképpen megvalósítása a művész alkotó energiáinak. De ugyanakkor önmaga is akar lenni, saját útja van, és néha ki akar lökni magából dolgokat. A költemény szavakat, sorokat, amik nem odavalók, vagy már nem kellenek a mondanivalóhoz, mert ismétléssé válnak. A színház pedig elveszíthet olyan ötleteket, amiket lehet, hogy nagyon megszerettünk. Ha nem vesszük észre ezeket a kitüremkedéseket, akkor a végeredmény nem kész anyag. Az, amit mi magunk szültünk, és benne öntetszelgés van. Hiúság. A lecsupaszított, megtisztított alkotás pedig elválik teremtőjétől, és önmagává válik. Itt mintha hiányozna ez a lecsupaszítás. Ez nem a 110 perces játékidőt jelenti, mert én magam egy percig sem éreztem azt, hogy hosszú lenne az előadás. Csak sok. Mert minden etapban külön ki kell bontogatni azt, mi is az értékes. Amikor már a negyvenedik karácsonyi meglepetést bontjuk, általában már nem vagyunk olyan izgatottak, és az ajándék sem igazán meglepetésszerű (bár nem kaptam még negyven ajándékot). Remélem, láthatom egyszer Oberon világait is Csaberon világai helyett (a Radikális-csoport poénkodott ezzel a szópoénnal az értékelésen). Mindazonáltal ki kell emelnem, hogy a legszentebb színházi pillanatokat ebben az előadásban éltem meg – a Dávidkát (is) játszó Kőműves Csilla színpadi jelenléte egyszerre volt komikus és végtelenül tragikus, Sütő András mozgásrendszere sokszor vált költőivé, és az indító suttogó-kiáltozó közös játék a legzeneibb színészi kórusjáték volt, amit eddig hallottam.

A Liege-i Királyi Egyetemi Színház nagy rejtély volt számomra. Addig csak annyit láttam, hogy nagy belga emberek jönnek-mennek körülöttünk. Aztán egyszer csak színházzá váltak. A fesztivál legjobb színházi élményével távoztam az előadásukról, bár nagyon érdekes dolgot vetett fel Robert Germay rendező. Az előadás francia nyelven megy, és nagy sikereket aratott minden fesztiválon. Azt mesélték, hogy franciák azonban nem élvezték annyira az előadást, amivel kapcsolatban Germay így nyilatkozott: „Ha értjük a szót, már nem érdekel annyira, mit csinálunk mellette, mert azt gondoljuk, már ennyiből is megértettük, mi zajlik a színen”. Ez a logocentrikus világkép veszélyeire irányítja gondolkodásunkat. Nem lehet mindent szavakkal komunikálni. Nem lehet elég. Vannak a szavak mögött mélyebb emberi intonációk (egy-egy mondat mögött egész sorsok), amit már nem keresünk, mert értjük, ami elhangzott. A szöveget átültetni a cselekvés szintjére egyfajta játékosságot követel minden színésztől (és rendezőtől). Francia nyelvterületen és Romániában imádják ezt a formát. Megvallom, én is. És milyen nehéz tanítani ezt. A mi kis szóalapú, nyaktól lefelé béna színészi munkákon (a keleti színház tartja ezt az európai színészetről) nevelődött kultúránkban pláne. Lehet szeretni és nem szeretni ezt a világot, de egy biztos! Brook szerint a szó végtermék, és nem pusztán indító gesztus. Megtalálni és kifejezésre juttatni a szót megelőző állapotot nagy feladat. És játék. Összhangba hozni a születés és a halál pillanatát pedig végtelenül nehéz kihívás a színésznek. Bár szerintem a legszentebb törekvés is egyben.

És a záróelőadás, a Sannioi Tudományegyetem Megyek, megyek, repülök, repülök...Goldoniától a Holdig címú előadása. Erről az előadásról nem akarok írni. A fesztivál leginkább műkedvelő kategóriába sorolható előadása volt, de ezt most a legjobb értelemben is értve. Az olaszok valami hihetetlen csoda voltak számomra. Létezéssük bearanyozta a fesztivált, hihetetlen nyitott, kommunikatív társaság volt az övék. Az előadásuk egy kedves diákszínjátszó előadás volt, de azt is hozzá kell tenni ehhez, hogy így is magasabb színvonalú játékot láttam, mint sok amatőr találkozón. Azt hiszem, Shakespeare ezért szerette a mesterembereket. (Két darab Smile.) Utolsó napon egy étteremben ittunk velük pár pohár italt, hallgattunk tőlük dalokat és ők is hallgattak tőlünk, és azt hiszem, ez valóban a kultúrák találkozása lett. Csak köszönet járhat nekik azért a hihetetlen nyitottságért, amivel jelen voltak Európa Kulturális Fővárosában.

ÖSSZESSÉGÉBEN a fesztivál remek volt, leszámítva néhány kommunikációs problémát és szervezésbeli kellemetlenséget. A legfőbb dolog, amit tanultam: nekünk, magyaroknak van még munkánk azzal, hogy szert tegyünk egy olyan szakmai nyitottságra, ami túllép rajtunk, a saját munka fogalmán, és azon, tetszik-e másoknak az, amit csinálunk, vagy sem. Az igazi nyitottság arrról szól, hogy érdekel minket az, amit mások csinálnak, és törekszünk afelé, hogy meg akarjuk érteni a másik gondolkodását. Vagy egyszerűen csak szívből kíváncsiakká válunk.

Köszönet a JESZ-nek ezért a fantasztikus négy napért!

FESZTIVÁL-HÍR


Kedves Barátaink!

A november 4-7 között, 11 külföldi, külhoni és magyar csapat részvételével lezajlott
VIII.
NEMZETKÖZI EGYETEMI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL-on
a Teleszterion Színházi Műhely
Az ötös számú vágóhíd című Vonnegut-adaptációja
az alábbi díjakat kapta a Rusznyák Gábor és Besenczi Árpád alkotta zsűritől:
A Fesztivál Legegységesebb Előadása,
valamint
Kiváló Színészi Teljesítményért díjat kapott Benkó Zsófia Anna.

Kísérlet és erőszak



Miért gondoljuk, hogy a színházi létmód bizonyos alapigazságok megtalálásának szándékán alapszik? Van-e vége a kereső folyamatnak?
Amíg a világ változik, biztosan nincs. Amíg mi változunk, addig a világ is változik. Amíg bennünk a színház változó létmód, változékony világmegélési alap, addig nincs végső predikátum.

Miért éppen most gondolok újra erre? Mert minden fesztivál előtt kíváncsi vagyok, vajon megtaláljuk-e azt a nézőpontrendszert, ami elvezet a dialógusig.

Közeledik a JESZ Nemzetközi Egyetemi Színházi Találkozója. Hivatalosak vagyunk mi is, Vonnegut-adaptációnkkal. És kíváncsian várjuk, mert pár éve is jól sikerült találkozó volt.

És remélünk jó dialógust.

Mert egyébként hogyan kellene beszélgetnünk színházról és egymás munkáiról, ha nem használhatjuk a tetszik -nem tetszik kategóriákat?
Engedtessék meg, hogy a Negyedik Veszprémi Regénykollokviumon általam elhangzott színházi felvezetőnk szövegéből ollózzak ide néhány részletet, talán elindítva az erről a másként-tapasztalásról való gondolkodást, hátha egyszer csak rálelünk a megfelelő kommunikációs alapokra.
Részletek a IV. Veszprémi Regénykollokviumon elhangzott előadásból
Hadd indítsam a gondolatmenetet egy kedvenc színházi példával.

A „legenda” szerint Bertolt Brecht II. Edward című munkájának kapcsán egyszer megkérdezte barátját, Karl Valentint, milyenek a csatában a katonák. Azt a választ kapta, hogy biztosan falfehérek, mert be vannak rezelve a félelemtől. Erre Brecht az összes katona arcát falfehérre festette az előadáshoz. Mit is csinált ekkor? Kiemelte a félelem sokféle lehetséges jele közül (reszketés, libabőr, szaggatott rekeszműködés, stb.) azt, amit ott és akkor a legfontosabbnak tartott. Valamiből, ami eleve jelként funkcionál, létrehozott egy igazán erős (expresszív) képi jelet, ami egyben az előadásbéli katonák legjellemzőbb jegyévé is vált.
Milyen folyamat játszódik le ilyenkor a nézőben? Nyilvánvalóan mindenkinek vannak prekoncepciói, előzetes elvárásai a katonákról, és a falfehér arcfestés ellenére is valószínűleg felismerhetővé válik a kép – ezek katonák. A fehér festékben több minden is kifejeződhet – például minden egyes katona ugyanolyan falfehér, hiszen a hadsereg megsemmisíti az individuumot (l. Vonnegut), másrészről viszont ez a smink megidézheti a harci díszt mint olyat (ősibb, ösztönibb világhoz kapcsol minket), de felidézheti a sápadtságot is (az ember mint biológiai vagy kémiai entitás). Szó-voltában is elindít asszociációs folyamatokat: az arc-festés maszkot ad az emberi arcnak (háborús kontextusban a maszk szó felidézi a védőmaszkot, a gázmaszkot), de az arcfestés mint színészi eszköz is szóba jön (felidézi a bohócot, smink-voltában a prostituáltat, vagy a karneváli forgatagot, nevezetesen az önmagából kifordult világot). Természetesen még megannyi mást is, attól függően, ki mihez mit kapcsol dominánsan.
Olybá tűnik, hogy a jelentés kialakulásához ennyi elég is lehet. A színházi hatáshoz azonban nyilván nem elegendő ez, hiszen ha ennyi lenne az egész, akkor színházi előadást létre lehetne hozni elemek puszta egymás mellé állításával is.
Azt tudjuk, hogy olvasás, sőt, bármilyen alkotás szemlélése során a jelek és hatások közvetlen észlelésén túl olyan folyamatok is aktivizálódnak, amelyek a műalkotás hiányosságait igyekszenek kipótolni. Igyekszünk az észlelt világhoz saját tapasztalatot hozzáadni, hozzáírni, belelátni, stb. Azon túl tehát, hogy a konkrétumokat észleljük, azt is fejtegetjük, mi az, amit a mű nem mond el.
De vigyázat! Eco feltevése, miszerint „Az irodalom világa olyan világ, amelyben le lehet tesztelni, hogy az olvasónak van-e valóságérzéke, vagy csak saját hallucinációinak esett áldozatul”, itt, a színház világában is tartja magát: a jel sokféle értelmezést megenged, de nem enged meg bármit.
Egy történet soha nem egyenlő a sztorival, amit elmesél. A cselekmény sem egyenlő a történéssel. Sőt, amit közvetlen módon, betűkben, képekben konkrétan kódoltan elmesél, az nem is olyan érdekes. Ezt sokszor felszínnek tekinthetjük. Ez a felszíni réteg viszonylag könnyen, bárki számára elérhető módon észlelhető. Azonban ami megképződik, valami egészen más összetételű jelenség. A mű és szemlélője között létrehozott viszony ha úgy tetszik, érzetek összessége. Érzetek, amik tapasztalattá válnak, mert megéljük őket, sőt, fizikai reakcióra késztetnek. Az érzet elmúltával aztán az elemző tudat a megélt pillanatokat jelentéses elemekké degradálja.
Degradálja, hiszen a tudat szétbontó, leegyszerűsítő folyamatokra törekszik. A jelentés általában konkrétum. „A mű arról szól, hogy...” - ismerjük ezt a formulát. A megélt sokféleséget egyszerűségében akarjuk megfogni, szétboncoljuk, mert elmondani a hatást egy lineáris folyamatban nem lehetséges, lévén, hogy az érzetek (kép, szó, hangulat, atmoszféra hatásának sokasága) nem lineáris síkon jelennek meg bennünk, hanem egyszerre, egy adott pillanatban van jelen az összes.
Egy színházi előadás során egyszerre látjuk a képet; halljuk a szót, a zenét és a terem saját zajait; érzékeljük a fényeket, a mellettünk ülőt, a színész mozgását és a magunkét; és megannyi más összetevőjét ugyanannak a pillanatnak.
Véleményünk szerint a színházi tapasztalás is ugyanilyen folyamat, csak a megszokottnak vagy biztonságosnak vélt lineáris rendben és jelentésekben való gondolkodás az alapjában véve sokfelé szétterülő pillanatot mintegy egyetlen pontba, elemekre bontható állapotba kényszeríti vissza.
Milyenek a tralfamadori könyvek Vonnegutnál?
„Csupán jelek. Minden jelcsoport egy-egy rövid, sürgős üzenet, ami egy érdekes szituációt, egy-egy érdekes helyszínt ír le. De nem egymás után olvassák el őket, hanem mindet egyszerre. Ha egyszerre látjuk őket, akkor az egy gyönyörű, meglepő és mély életkép érzetét kelti. Nincs bevezetés, nincs időbontás, nincs tanulság, nincsenek okok, csak az egyszerre meglátott számtalan csodálatos pillanat mélysége.”
A Vonnegut-féle tralfamadori könyvek befogadási stratégiái újfajta regénypoétikát, Bényei Tamás szerint újfajta olvasáspoétikát képzelnek el. Ezek a stratégiák hasonlítanak az ideális, ám ugyanúgy utópisztikus színház-olvasáshoz. A színházi előadásnak is van linearitása, de a jelek sokfélesége itt teremt igazán komplex jel-együttest. Ilyen értelemben egy-egy pillanat egy-egy tralfamadori könyv, és ezt tudja már jó néhány színházi kísérlet.
Hogyan néz ez ki egyetlen példán keresztül: az időérzékelés szempontjából?
Csak példaként...Robert Wilson egyes előadásait érthetjük akár úgy is, mint egy-egy pillanat álomszerűen hosszúra nyújtott kivetülése a színpadra. A lassított mozgás, a víziók egymásutánisága még itt is egyfajta lineáris rendet követ, ezt itt sem tudjuk elkerülni, viszont egy-egy állapotot olyan sokáig lehet szemlélni, hogy az magától elemeire bomlik, az értelmezés aktusa nélkül.
Vagy Halász Péter illegális korszakáról Fodor Géza ír így...Művészileg fontos eredményük az időkezelésük, időhúzásuk. (Más színházakban az idődramaturgiát alapvetően a beszéd természetes ideje határozta meg.) Mértéktelenül éltek az időhúzás eszközével, oly sokára adva új ingert, hogy a közönség appercepciója megzavarodott. Az unalom egy sajátos formáját teremtették meg, mely azáltal jött létre, hogy egy erős inger, végtelennek tetsző kitartása révén, ingerszegénységgé változott, de mivel ezt az elviselhetőség szélső pontjáig fokozták, a két ellentétes deviancia a közönségben olyan feszültséget indukált, amely már elszakadt az okától és nem terelődött cél felé, diffúz volt, és mégis intenzív. Ez volt a legfontosabb eszköze annak, hogy az előadás kivezesse a nézőket a racionalitás szférájából, és áthelyezze őket a tiszta megtapasztalás világába.
És még...
A Közép Európa Táncszínház 2002-es Barbárok című előadása egy mozdulat (a gyilkosság pillanata) végtelen ismétlésével érte el ugyanezt. Számtalan érintés lábbal, számtalan összecsuklás – ugyanaz a mozgássor ismétlődik, végtelennek tűnő mennyiségben.
Ezek a példák a drámai hatás keltésén túl elsősorban a pillanat szétbontásáról, egy másfajta tapasztalati sík megteremtéséről szólnak. Egyetlen pillanat megnyújtása a lassítás, a hatás kitartása, az ismétlés eszközeinek segítségével – ez maga is kizökkenés, de nem csak az előadáson belül, hanem a nézőben is.
Miből zökkenünk ki ilyenkor? A realitásból. A hétköznapiságból, a civil létből, vagyis a saját időérzékelésből, a saját test-érzékelésből.
Nyilván többféle időtapasztalattal rendelkezünk, hiszen az idő egyazon személy számára sem mindig ugyanúgy telik. Mindenesetre feltételezünk egy általánosnak vehető időtapasztalatot (8 óra munka, 10 perces szünet az iskolában, átlagban 90 perces filmek, stb.) A realitás időtapasztalata lineáris rendet követ: adott idő áll rendelkezésre adott dolog elvégzéséhez, a cselekvés sem tart a kiírt időn túl, és fordítva is így van.
Minden, ami ettől az előírt rendtől elszakad, kiemel a realitásból (színházi nyelven a show-tánc, a revü, a varieté rövidíti az egyfajta élményre fordítható időt, Wilson lassított mozgásai megnyújtják azt). A realitásból való kiemelés vagy kizökkentés arra törekszik, hogy egy másfajta tapasztalást tegyen elérhetővé a szemlélő számára. Az már más kérdés, hogy tudunk-e élni ezzel a lehetőséggel, vagy görcsös összevisszasággal utazgatunk kérdéseink, kétségeink, vagy legbensőbb énünk világában.
Amikor tehát Brecht fehérre mázolja a katonákat, nem egyszerűen kiemel egy jelet a sok közül, hanem minket, nézőket zökkent a realitásból (ebben a példában nem az időtapasztalat révén)... Kizökkent a normális észlelés-rendből, hogy az átélésen túl valami mást hozzon létre – így jut el az elidegenítés elméletéhez, aminek nem a formanyelvkeresés vagy a kísérlet az apropója, hanem a tapasztalás más síkra helyezése.
Brecht ezt így fogalmazza meg: „Mindennapjaink, közvetlen környezetünk folyamatai és személyei természetesnek tetszenek nekünk, mert megszoktuk őket. Elidegenítésük arra szolgál, hogy feltűnőkké váljanak.”
Amikor a néző stratégiát talál magának az előadáshoz, akkor az a néző állapotává válik, egyfajta kizökkenés, ami lehetőséget ad arra, hogy a lineáris rend és a rendszer-keresés helyett elmerüljön a pillanat komplexitásában, vagyis hagyja hatni a pillanatokat, amelyek ezáltal nem-lineáris síkra terelik az észlelést.
Kell-e a saját testünkbe való visszazökkenés után visszaterelnünk magunkat a realitásba, a linearitásba, az értelmezésbe? Nem lehet-e végérvényesen magunké a megélt pillanatok tralfamadori összessége? Hiszen ez még nem egyenlő a vállrándítással, vagy azzal, hogy nem értjük meg azt, amit olvasunk/látunk.
Zárszónak csak az jut eszembe, amit Eco mond: „a szimbolikus mód ott kezdődik, ahol végre felhagyunk azzal, hogy mindig mindent meg akarunk fejteni.”

Csak úgy, mert ez egy blog, vagy mi:)

Az mindig érdekes tapasztalat, ha az ember egy közösségben létezik. Főleg, ha olyan közösségben, ami aktívan munkában van. Olyan munkában, ami mindenkié és energiákból épül. Van egy társulat, egy alakuló valami, sokféle emberből gyúrt "dolog". És ez a "sokminden" egyszerre, egyazon pillanatban akar valamit. Ez klassz:)
A mai próbán nem volt ott a Sanyi. Csak megkaptuk a teljesítendő feladatokat. Érdekes, hogy sok ilyen próba volt már, viszonylag, amikor magunk oldottuk meg a kiosztott feladatot, és nem volt meghatározva, ki az, aki kimondja a szabályokat, hanem ezek közös próbák szoktak lenni. Olyan demokratikusak. Eddig mindegyik egyforma hangulatú volt, amire emlékszem. Kaptunk már koreográfiás feladatot, szituációs feladatokat, mindenfélét. Szóval nem a feladat típusa a lényeg, hanem a hozzáállás hangulata. Miért van az, ha ott a csoportvezető, rendező, akkor az ember nem tud leállni, úgy rápörög a játékra, a feladatra, ha pedig nincs ott, akkor már az esti programon, a kedvenc filmjén, a vacsin, a barátján, a felhőkön vagy akármin gondolkozik, csak éppen a feladat lesz nehéz, és dekoncentrált? Nem azt mondom, hogy olyankor nincsenek befektetett energiák, mert ilyet azért nem tapasztaltam még, hanem , hogy egy apró szikránál több hiányzik a hangulatból!Ha nem is az elkalandozás történik...akkor is érződik egy gazdátlanság, ami könnyen válhat értetlenséggé, lehangoltsággá, elégedetlenséggé. Ha egy csapat kicsit is gazdátlan, akkor azt hiszem mindig a határon mozog. Az energikus-vitális lét és a nagyokat pislogó, bár azért aktív hangulat határán.
Olyan nagy nyugalom és bizalom alakul ki, amikor az ember tudja, hogy reflexiót fog kapni, hogy egy pont mindig biztos a próba során, hogy ez most "rendes" próba, egy biztos külső szemmel. De így van ez egy osztályban is, ezt az is tudja, akinek nagyon nem jó, meg akinek nagyon klassz osztályfőnöke volt/van. Olyan kis bénák vagyunk mi emberek, hogy nem vagyunk képesek önmagunkat felügyelni, figyelni, vigyázni. Kellenek a támaszok. Szóval ilyesmik forogtak ma próba után a fejemben, amik olyan evidens gondolatok, hogy mindenki tudja, hogy kell vezető, meg ilyesmi, de részt venni munkákban így, hogy nincs a megszokott felállás(csapat + r0endező), legyen ez egy -egy ritka alkalom, így mégis sokat lehet tanulni csoportdinamika szempontjából. Így észre lehet venni, hogy a közösség nem értem van, hanem én vagyok érte, mert tényleg csak úgy tud működni, ha százhúsz százalékkal benne van az egyén. És a sok plusz százalék fon össze.

Az is furcsa a most, szeptembertől, hogy nincs próbahelyünk, és itt-ott, ahol éppen tudunk, ott próbálunk. E-kamara, tanterem, tornaterem...kis vándor próbahely...így ma egy tanteremben próbáltunk, és a hely is idegen volt, és nem volt baj, csak olyan átmeneti hangulat. Kell egy hely, amit úgy be lehetne lakni, és dolgozni, dolgozni...amikor amennyit csak bírunk:)Hát keresgélünk! A nem-biztos lét is lét, csak abba nem szívesen helyezkedik bele az ember, az egy kicsit szürke színű:(
Nem baj, bízunk a küzdelemben:)

TAGFELVÉTEL

Kedves Barátaink!
A Teleszterion Színházi Műhely tagfelvételt hirdet a 2010/2011-es évadra.

Kérünk mindenkit, terjessze ismerősi, baráti és szakmai köreiben a mellékelt felhívást!

Köszönettel:

Komáromi Sándor
+36202244006

SZÍNHÁZI FELHÍVÁS


Kedves Érdeklődők!


A Teleszterion Színházi Műhely 2010-ben is meghirdeti szokásos évi tagfelvételét!


Várjuk mindazok jelentkezését, akik szeretnének egy olyan, az egyetemi és alternatív színházi szférában mozgó színházi csapatban dolgozni, amelyik immár hét éves tradícióra tekint vissza, színészképzési metodikájában az elmélyülést elősegítő, ön- és társismeretet fejlesztő gyakorlatokat részesíti előnyben, valamint a mozgást tekinti elsődlegesnek a színészi felkészítés során.


A képzés 21 év alatt művészeti alapiskola keretein belül zajlik, tehát művészeti iskolás bizonyítvány szerezhető!


Felvételi követelmény nincs, legfeljebb annyi, hogy kitartó, színes és kreatív gondolkodású embereket várunk! Csoportunk az elmúlt években számos fesztivált nyert, részt vett oktatási projektekben, és az idei évben szorosan együttműködik a Petőfi Színházzal is (Babó és Bigyó című előadásunk bérletben is látható lesz).


KOROSZTÁLY: alsó korhatár 15 év, felső korhatár nincs!

Próbáinkat közös megbeszélés alapján, a jelentkezők elfoglaltságaihoz igazítjuk.


Tájékoztató és beiratkozás helye és időpontja:

Pannon Egyetem, E Kamara (Egyetem u.10., a főépülettel szemben), szeptember 19-e vasárnap, 16.00.


Információ:

KOMÁROMI SÁNDOR

+36202244006

komaromi77@gmail.com