A Teleszterion Színházi Műhely eddigi legnagyobb, legizgalmasabb színházi vállalkozása a Teleszterion Csigaház, amelynek lényege, hogy néhány fa-keretből és drapériákból tetszőleges méretben bárhol felállíthatunk egy amolyan színházi „dobozt”, amely kb. 30-40 fő befogadására alkalmas teret tud biztosítani. Ezen a rendszeren belül olyan előadások mutatkoznak be, melyek kevés eszközzel, elsősorban a színészi munkára alapozva aknázzák ki a színházi hatásmechanizmus kínálta lehetőségeket, a test fizikalitását megtéve az emóciók elsődleges hordozójává.
Színházi terünket a partnerintézménnyel kötött megállapodás alapján „házhoz szállítjuk”, és egy vagy több napot töltünk el ott, változatos színházi/drámapedagógiai programokat kínálva az iskola tanulóinak. Ez azért fontos, mert az iskola mentesül a külön színházi út szervezésének nehézségei alól, valamint lefedheti a kötelező drámapedagógiai foglalkozások jelentős részét.
Elsőként Ben Rice meséjét, a Babó és Bigyó című, nagyszerű történetet dolgoztuk fel. Minden előadást egy nagyobb lélegzetvételű, spontán beszélgetés követ, amely során a történet és annak színházi megformáltsága kapcsán a gyerekek beszélhetnek érzéseikről, saját élményeikről, vagy akár az őket érdeklő (sokszor saját) problémákról.
Programunk első bemutatkozása Magyarpolányban volt, az ottani művészeti iskola szervezésében. Ezt rögtön egy nagy misszió követte – a pápai Jókai Mór Művelődési Központ Tudás-Szín-Tér elnevezésű proramsorozatának részeként pápai és pápa-környéki iskolákba utaztattuk előadásunkat. A csapat tagjaival (Benkó Zsófia Anna, Csabai Csongor, Franczia Dániel, Herczeg Diána, Jung István, Kása Ferenc, Komáromi Sándor, Oláh Júlia és Resitcky Orsolya) 25 nap alatt mintegy 1800 gyereknek játszottuk az előadást, tornateremben, aulában, vagy nagyobb térben felépítve azt a különleges világot, amelyben valódi, emberközeli színház születhet.
Játszottunk drámás osztálynak, speciális képességű tanulóknak, vagy volt példa arra is, hogy magatartászavaros gyerekeket ültettek be a foglalkozásra. A kis térnek köszönhetően a gyerekek kivétel nélkül mindenhol sokkal intenzívebb élményként írták le ezt a fajta színházi foglalkozást, mint a nagyszínházi produkciókat. Nagyon sokszor hasonlítottak bennünket a 3D-s moziélményhez, ami szintén a „közelebb hozott világ” hatékonyabb érzékiségéről árulkodik.
Ennek legfontosabb eszköze a Csigaház elsődleges varázsa – a különleges tér. Abból indultunk ki, hogy a térnek szakralitása van. Atmoszférát, hangulatot teremt, és ehhez sajátos viszonyulásunk van. Ebben az előadásban a doboz belseje olyan világot tár elénk, amelyet egy gyerek is felépíthet magának. Játékok, furcsa színű konzervdobozok, leplek, rajzok, toldott-foldott díszletelemek, mindenféle kacatok – valódi kincsesbánya ez, mintha a főhős fantáziavilága elevenedne meg előttünk. A gyerekek ebben a térben kifejezetten otthonosan léteznek az előadás alatt, aminek köszönhetően nem csak a színház dominál, hanem rögtön megszólítottá válik a privát szféra is.
Az előadás nem kimondottan cselekmény-szinten ábrázolja a történetet. A formanyelv kialakításakor a főszereplő kamasz fiú, Ashmol képzeletének világából építkeztünk. A felnőtt szereplők éppen ezért nem mindig reális figurák, inkább amolyan „fura fazonok”, akiknek egy-egy furcsa tulajdonsága felnagyítva jelenik meg, sőt, alakjuk meghatározó motívumává növi ki magát. Ezeket az alakokat a gyerekek teljesen természetes attitűddel kezelik – állításuk szerint valóban olyanok, amilyenek. Ashmol alakján keresztül elfogadják az absztrakt világot, hiszen az sokszor többet mond el a dolgok lényegéről, mint azok reális felszíne.
Annak ellenére, hogy a történetbe bevezetődik a halál témaköre is, a beszélgetések során a család összetartásának fontosságáról, a hitről, valamint az álmok pénzen-nem-megválthatóságáról esik szó leginkább. Találkoztunk olyan csoporttal, amelyik nem csinálna erkölcsi problémát egy hazugságból, de olyannal is, amelyik jogosnak tartja a saját terület megvédését, legyen bármi is annak eszköze. Azonban némi vita után a gyerekek saját maguk jutnak el odáig, hogy megvétózzák ezen elvek igazságosnak vélt voltát. Az egyik legszebb pillanat ebben a két hónapban az volt, amikor egy kisegítő iskolában a gyerekek megingathatatlanul ragaszkodtak ahhoz, hogy a családnál fontosabb dolog nincs, és hogy a valakihez való tartozás nem mérhető az anyagi világ javaival.
A Teleszterion Színházi Műhely tagjai embertpróbáló körülmények között teljesítik a feladatukat – tornatermekben, olykor a díszletek között éjszakázva pihenik ki az adott nap fáradalmait, hogy a következő reggelen más faluban, új helyszínen mutathassák be programjukat. A játszók maguk díszleteznek, és az oktatási programot is ők vezetik le. Az iskolák szívesen fogadják ezt a különleges színházi projektet, és utólagosan azt is reflektálják, hogy nagyon sok olyan dolog derül ki a gyerekekről, amit hagyományos oktatási keretek között nem mindig, vagy nem mindenkiből lehet előhívni. A Teleszterion Csigaház a Teleszterion Kulturális Egyesület, az NCA és az OKM támogatásával működik, és a pályázatoknak köszönhetően országszerte egyre több helyre juthat el.
Színházi terünket a partnerintézménnyel kötött megállapodás alapján „házhoz szállítjuk”, és egy vagy több napot töltünk el ott, változatos színházi/drámapedagógiai programokat kínálva az iskola tanulóinak. Ez azért fontos, mert az iskola mentesül a külön színházi út szervezésének nehézségei alól, valamint lefedheti a kötelező drámapedagógiai foglalkozások jelentős részét.
Elsőként Ben Rice meséjét, a Babó és Bigyó című, nagyszerű történetet dolgoztuk fel. Minden előadást egy nagyobb lélegzetvételű, spontán beszélgetés követ, amely során a történet és annak színházi megformáltsága kapcsán a gyerekek beszélhetnek érzéseikről, saját élményeikről, vagy akár az őket érdeklő (sokszor saját) problémákról.
Programunk első bemutatkozása Magyarpolányban volt, az ottani művészeti iskola szervezésében. Ezt rögtön egy nagy misszió követte – a pápai Jókai Mór Művelődési Központ Tudás-Szín-Tér elnevezésű proramsorozatának részeként pápai és pápa-környéki iskolákba utaztattuk előadásunkat. A csapat tagjaival (Benkó Zsófia Anna, Csabai Csongor, Franczia Dániel, Herczeg Diána, Jung István, Kása Ferenc, Komáromi Sándor, Oláh Júlia és Resitcky Orsolya) 25 nap alatt mintegy 1800 gyereknek játszottuk az előadást, tornateremben, aulában, vagy nagyobb térben felépítve azt a különleges világot, amelyben valódi, emberközeli színház születhet.
Játszottunk drámás osztálynak, speciális képességű tanulóknak, vagy volt példa arra is, hogy magatartászavaros gyerekeket ültettek be a foglalkozásra. A kis térnek köszönhetően a gyerekek kivétel nélkül mindenhol sokkal intenzívebb élményként írták le ezt a fajta színházi foglalkozást, mint a nagyszínházi produkciókat. Nagyon sokszor hasonlítottak bennünket a 3D-s moziélményhez, ami szintén a „közelebb hozott világ” hatékonyabb érzékiségéről árulkodik.
Ennek legfontosabb eszköze a Csigaház elsődleges varázsa – a különleges tér. Abból indultunk ki, hogy a térnek szakralitása van. Atmoszférát, hangulatot teremt, és ehhez sajátos viszonyulásunk van. Ebben az előadásban a doboz belseje olyan világot tár elénk, amelyet egy gyerek is felépíthet magának. Játékok, furcsa színű konzervdobozok, leplek, rajzok, toldott-foldott díszletelemek, mindenféle kacatok – valódi kincsesbánya ez, mintha a főhős fantáziavilága elevenedne meg előttünk. A gyerekek ebben a térben kifejezetten otthonosan léteznek az előadás alatt, aminek köszönhetően nem csak a színház dominál, hanem rögtön megszólítottá válik a privát szféra is.
Az előadás nem kimondottan cselekmény-szinten ábrázolja a történetet. A formanyelv kialakításakor a főszereplő kamasz fiú, Ashmol képzeletének világából építkeztünk. A felnőtt szereplők éppen ezért nem mindig reális figurák, inkább amolyan „fura fazonok”, akiknek egy-egy furcsa tulajdonsága felnagyítva jelenik meg, sőt, alakjuk meghatározó motívumává növi ki magát. Ezeket az alakokat a gyerekek teljesen természetes attitűddel kezelik – állításuk szerint valóban olyanok, amilyenek. Ashmol alakján keresztül elfogadják az absztrakt világot, hiszen az sokszor többet mond el a dolgok lényegéről, mint azok reális felszíne.
Annak ellenére, hogy a történetbe bevezetődik a halál témaköre is, a beszélgetések során a család összetartásának fontosságáról, a hitről, valamint az álmok pénzen-nem-megválthatóságáról esik szó leginkább. Találkoztunk olyan csoporttal, amelyik nem csinálna erkölcsi problémát egy hazugságból, de olyannal is, amelyik jogosnak tartja a saját terület megvédését, legyen bármi is annak eszköze. Azonban némi vita után a gyerekek saját maguk jutnak el odáig, hogy megvétózzák ezen elvek igazságosnak vélt voltát. Az egyik legszebb pillanat ebben a két hónapban az volt, amikor egy kisegítő iskolában a gyerekek megingathatatlanul ragaszkodtak ahhoz, hogy a családnál fontosabb dolog nincs, és hogy a valakihez való tartozás nem mérhető az anyagi világ javaival.
A Teleszterion Színházi Műhely tagjai embertpróbáló körülmények között teljesítik a feladatukat – tornatermekben, olykor a díszletek között éjszakázva pihenik ki az adott nap fáradalmait, hogy a következő reggelen más faluban, új helyszínen mutathassák be programjukat. A játszók maguk díszleteznek, és az oktatási programot is ők vezetik le. Az iskolák szívesen fogadják ezt a különleges színházi projektet, és utólagosan azt is reflektálják, hogy nagyon sok olyan dolog derül ki a gyerekekről, amit hagyományos oktatási keretek között nem mindig, vagy nem mindenkiből lehet előhívni. A Teleszterion Csigaház a Teleszterion Kulturális Egyesület, az NCA és az OKM támogatásával működik, és a pályázatoknak köszönhetően országszerte egyre több helyre juthat el.
