A Teleszterion Színházi Műhely színházi programjainak szellemi műhelye
Szépjóreggelt!
Tegnap kicsit elkalandoztam,de ma pótlom az elmaradást.
Amikor megkaptuk azt a feladatot, hogy el kell menni általános -és középiskolákba, és meg kell kérdezni a gyerkőcöket, hogy mit szoktak játszani, majd mesét is kell nekik olvasni, én eléggé be voltam rezelve. Az egyik ismerősöm tanítóképzőre jár, és csupa rémsztorit mesélt a gyerekekről, hogy milyen "vadak", neveletlenek, sőt gyakran még agresszívek is. Hát ezekkel a dolgokkal meg én nem nagyon tudok mit kezdeni. Szóval biztos voltam benne, hogy a gyerkőcök szétfognak tépni mind testileg mind lelkileg. Azért próbáltam összeszedni a bátorságom, és vacogó térdeimet, egy jól irányzott csapással sikerült is stabilizálni. :) Ahogy beléptem az iskolába, rájöttem, hogy valamit kifelejtettem a számításból. Itt nem csak gyerekek vannak,hanem tanárok is...erre nem készültem, és hogy hogynem az első ember akibe belebotlottam, az igazgató nő volt. Mivel nem értek egyet a beszédben a klisék használatával, ezért megpróbáltam úgy kommunikálni felé a mondandómat, hogy ne csak a szavaimra figyeljen, hanem a gesztusrendszeremre is, és nézzen a szemembe. Sikerült! :) Az eredmény: lelkes érdeklődés a dobozszínház iránt, valamint két osztályhoz való beengedés azonnal.
Becsuktam magam mögött az Igazgatói iroda ajtaját, és mosolyogtam; kicsit úgy éreztem, hogy megnyertem egy csatát a Fölnőttekkel szemben. Aztán ebben a boldog állapotban indultam meg a 7.-es osztályterem felé. Amikor az ajtóba értem persze megint kellett egy kicsit győzködnöm magam, hogy ott benn gyerekek vannak,és nem a mumus, de aztán nagy levegő, és belépés. És....és hatalmas csalódás....pozitívan. Van egy olyan mondás, hogy az ember nem csalódhat másban, csak a saját elvárásaiban. Ez pozitívirányban is igaz. ezek a gyerekek, akik annyira már nem kicsik, okosak voltak, érettek, de látszott, rajtuk, hogy még gyerekek is tudnak maradni. A mesét pedig imádták. És rajzoltak is, mégpedig lelkesen. Egyetlen lapot kaptam úgy vissza, hogy majdnem félbe volt tépve. a fiún láttam már az első pillanatban, hogy ő itt a Lázadó Nemtörődöm. De amint azt látta, hogy mindenki rajzol körülötte, én pedig mosolygok rá, fogta a megtépázott papírt, és ő is firkantott valamit. Aztán óra után, a folyosón megkérdezgettem a másik 7-es osztályból a fiúkat lányokat, hogy mit szoktak játszani. Az első reakció a zavart vihogás, aztán egymásra nézegetés, pirulás, de végül csak kibökik a választ. És ha látják rajtad, hogy ez tényleg érdekel, csak egy kicsit hülyéskednek, nem ökörködik el teljesen.
Ezek után a kicsikhez, 2-okhoz már könnyű szívvel mentem. Rajtuk érződött a legjobban, hogy egyből befogadtak. Nem tanárnéni voltam, hanem inkább valaki, aki végre mesét olvas. Számomra világossá vált, és a beszélgetésekből ki is derült, hogy a gyerekek igenis igénylik a meséket. Méghozzá az olvasott meséket! A rajzfilm lehet szórakoztató, de meg sem közelíti azt az élményt, amit a fantázián keresztül a mese képes nyújtani. Tátott szájjal hallgatták.
Aztán serényen nekiálltak rajzolni. Imádtam őket. Miközben ők rajzoltak, én a padok közöttjárkáltam, és elcseverésztem velük. És itt jött a második legfontosabb tapasztalat: a gyerekek, és már a kisgyerekek is, nagyon igénylik a figyelmet, hogy elmondhassák a bennük megszülető gondolatokat, az élményanyagukat kifejezésre jutatthassák. És nagyon hálásak tudnak lenni, ha valaki egrészt érdeklődik ezekiránt, másrészt nem csak meghallgatja, hanem tényleg kíváncsisággal fordul feléjük. Megkérdeztem egy nagyon szégyenlős kisfiút is, hogy ő mit szokott játszani. Először szépen lassan mondogatta,de közben folyamatosan a szemembe nézett. kicsit olyan érzésem isvolt, mintha most azt latolgatná, hogy megbízhat-e bennem, vagy én is a Fölnőttek népes (áruló) táborához tartozom. Aztán szépen bepörgött. Nemcsak azt mondta el, hogy mit szokott játszani, hanem azt is, hogy a biciklije a nagymamájánál a garázs melyik szegletében található, és hogy csak kéthetente tud lemenni, mert a mama messze lakik, de... :)
Összefoglalva nagyon pozitív tapasztalataim voltak, mind a tanárokkal, mind a gyerekekel kapcsolatban.
Arra buzdítanék mindenkit, aki olvassa ezt a blogot, hogy beszélgessen néha kisgyerekekkel. Ha nincs kicsi rokon, akkor az utcán, játszótéren, boltban....Az a tiszta tekintet, ami az ő szemükben ül, már nagyon kevés felnőtt szeméből ragyog vissza....
Tegnap kicsit elkalandoztam,de ma pótlom az elmaradást.
Amikor megkaptuk azt a feladatot, hogy el kell menni általános -és középiskolákba, és meg kell kérdezni a gyerkőcöket, hogy mit szoktak játszani, majd mesét is kell nekik olvasni, én eléggé be voltam rezelve. Az egyik ismerősöm tanítóképzőre jár, és csupa rémsztorit mesélt a gyerekekről, hogy milyen "vadak", neveletlenek, sőt gyakran még agresszívek is. Hát ezekkel a dolgokkal meg én nem nagyon tudok mit kezdeni. Szóval biztos voltam benne, hogy a gyerkőcök szétfognak tépni mind testileg mind lelkileg. Azért próbáltam összeszedni a bátorságom, és vacogó térdeimet, egy jól irányzott csapással sikerült is stabilizálni. :) Ahogy beléptem az iskolába, rájöttem, hogy valamit kifelejtettem a számításból. Itt nem csak gyerekek vannak,hanem tanárok is...erre nem készültem, és hogy hogynem az első ember akibe belebotlottam, az igazgató nő volt. Mivel nem értek egyet a beszédben a klisék használatával, ezért megpróbáltam úgy kommunikálni felé a mondandómat, hogy ne csak a szavaimra figyeljen, hanem a gesztusrendszeremre is, és nézzen a szemembe. Sikerült! :) Az eredmény: lelkes érdeklődés a dobozszínház iránt, valamint két osztályhoz való beengedés azonnal.
Becsuktam magam mögött az Igazgatói iroda ajtaját, és mosolyogtam; kicsit úgy éreztem, hogy megnyertem egy csatát a Fölnőttekkel szemben. Aztán ebben a boldog állapotban indultam meg a 7.-es osztályterem felé. Amikor az ajtóba értem persze megint kellett egy kicsit győzködnöm magam, hogy ott benn gyerekek vannak,és nem a mumus, de aztán nagy levegő, és belépés. És....és hatalmas csalódás....pozitívan. Van egy olyan mondás, hogy az ember nem csalódhat másban, csak a saját elvárásaiban. Ez pozitívirányban is igaz. ezek a gyerekek, akik annyira már nem kicsik, okosak voltak, érettek, de látszott, rajtuk, hogy még gyerekek is tudnak maradni. A mesét pedig imádták. És rajzoltak is, mégpedig lelkesen. Egyetlen lapot kaptam úgy vissza, hogy majdnem félbe volt tépve. a fiún láttam már az első pillanatban, hogy ő itt a Lázadó Nemtörődöm. De amint azt látta, hogy mindenki rajzol körülötte, én pedig mosolygok rá, fogta a megtépázott papírt, és ő is firkantott valamit. Aztán óra után, a folyosón megkérdezgettem a másik 7-es osztályból a fiúkat lányokat, hogy mit szoktak játszani. Az első reakció a zavart vihogás, aztán egymásra nézegetés, pirulás, de végül csak kibökik a választ. És ha látják rajtad, hogy ez tényleg érdekel, csak egy kicsit hülyéskednek, nem ökörködik el teljesen.
Ezek után a kicsikhez, 2-okhoz már könnyű szívvel mentem. Rajtuk érződött a legjobban, hogy egyből befogadtak. Nem tanárnéni voltam, hanem inkább valaki, aki végre mesét olvas. Számomra világossá vált, és a beszélgetésekből ki is derült, hogy a gyerekek igenis igénylik a meséket. Méghozzá az olvasott meséket! A rajzfilm lehet szórakoztató, de meg sem közelíti azt az élményt, amit a fantázián keresztül a mese képes nyújtani. Tátott szájjal hallgatták.
Aztán serényen nekiálltak rajzolni. Imádtam őket. Miközben ők rajzoltak, én a padok közöttjárkáltam, és elcseverésztem velük. És itt jött a második legfontosabb tapasztalat: a gyerekek, és már a kisgyerekek is, nagyon igénylik a figyelmet, hogy elmondhassák a bennük megszülető gondolatokat, az élményanyagukat kifejezésre jutatthassák. És nagyon hálásak tudnak lenni, ha valaki egrészt érdeklődik ezekiránt, másrészt nem csak meghallgatja, hanem tényleg kíváncsisággal fordul feléjük. Megkérdeztem egy nagyon szégyenlős kisfiút is, hogy ő mit szokott játszani. Először szépen lassan mondogatta,de közben folyamatosan a szemembe nézett. kicsit olyan érzésem isvolt, mintha most azt latolgatná, hogy megbízhat-e bennem, vagy én is a Fölnőttek népes (áruló) táborához tartozom. Aztán szépen bepörgött. Nemcsak azt mondta el, hogy mit szokott játszani, hanem azt is, hogy a biciklije a nagymamájánál a garázs melyik szegletében található, és hogy csak kéthetente tud lemenni, mert a mama messze lakik, de... :)
Összefoglalva nagyon pozitív tapasztalataim voltak, mind a tanárokkal, mind a gyerekekel kapcsolatban.
Arra buzdítanék mindenkit, aki olvassa ezt a blogot, hogy beszélgessen néha kisgyerekekkel. Ha nincs kicsi rokon, akkor az utcán, játszótéren, boltban....Az a tiszta tekintet, ami az ő szemükben ül, már nagyon kevés felnőtt szeméből ragyog vissza....
Nekik
Weöres Sándor: A tündér
Bóbita, Bóbita táncol
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.
Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.
Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.
Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.
járda-dráma
Napsütéses szép napot minden Kedves Olvasónknak!
az interjúról kellene írnom, de most két mondat visszhangzik folyamatosan a fejemben. az utcán elcsípett párbeszédelemek nagyon is jól tükrözik a magyar valóságot... épp, -mint rendes egyetemistához illik :) - óráról tartottam hazafelé. előttem egy 50-es nő és egy kb 9 éves kisfiú ballagtak. a nő szájából a következő mondatok hangzottak el: "Miért nem adtad oda Zsoltinak azt a rohadt kulcsot?! Most majd ott fog faszulni a kapu előtt." A válasz egy szimpla "elfelejtettem" volt. Ledöbbentem, hogy lehet egy kisgyerekkel így beszélni, de aztán a válaszból, ahogy a hangjában se félelem, se döbbenet, se szégyen nem volt, arra gondoltam, hogy ez csak nekem hangzik durván. ő már valósznűleg megszokta. Ezen persze mégjobban ledöbbentem. Miért nem figyelnek a felnőttek a gyerekekre....pedig mennyi mindent lehet tőlük tanulni...jah persze, mert a felnőttek Fölnőttek. Velük pedig nagyon nehéz....
az interjúról kellene írnom, de most két mondat visszhangzik folyamatosan a fejemben. az utcán elcsípett párbeszédelemek nagyon is jól tükrözik a magyar valóságot... épp, -mint rendes egyetemistához illik :) - óráról tartottam hazafelé. előttem egy 50-es nő és egy kb 9 éves kisfiú ballagtak. a nő szájából a következő mondatok hangzottak el: "Miért nem adtad oda Zsoltinak azt a rohadt kulcsot?! Most majd ott fog faszulni a kapu előtt." A válasz egy szimpla "elfelejtettem" volt. Ledöbbentem, hogy lehet egy kisgyerekkel így beszélni, de aztán a válaszból, ahogy a hangjában se félelem, se döbbenet, se szégyen nem volt, arra gondoltam, hogy ez csak nekem hangzik durván. ő már valósznűleg megszokta. Ezen persze mégjobban ledöbbentem. Miért nem figyelnek a felnőttek a gyerekekre....pedig mennyi mindent lehet tőlük tanulni...jah persze, mert a felnőttek Fölnőttek. Velük pedig nagyon nehéz....
INTERJÚK GYEREKEKKEL
A Teleszterion Színházi Műhely tagjai az elmúlt hetekben városi és vidéki iskolákban jártak, interjúkat készítettek gyerekekkel arról, mi mindent játszanak. Kisiskolások és középiskolások egyaránt vannak a megkérdezettek között, a tagok egyéni beszámolóikat hamarosan közzéteszik a blogon. Előzetesben csak néhány gondolatot közölnék, amelyek érdekességet jelentettek számunkra ezekből a tapasztalatokból.
- A játék fogalma és a szabadidős tevékenységek, vagy kedvtelésből végzett feladatok fogalma nagyon gyakran összemosódik. Az minősül tehát játéknak, amit a kötelező feladatokon túl csinál a gyerek.
- Középiskolában a játék sokszor a sporttal fonódik össze, néha azzal a leendő tevékenységgel, amit a diák majd csinálni szeretne (pl. riporter akar lenni és kérdez). Sokszor itt is a kint, a szabad levegőn végzett, a mozgáshoz kötődő dolgok a dominánsabbak.
- Felnőttel, szülővel való játék nem jött elő. Kistestvérrel való játék néha. A szülőkkel történő játék vajon miért nem „divat”, illetve miért nem domináns a játék-fogalomban?
- A számítógépes játékokkal kapcsolatban van egyfajta szégyenérzet. A szülők, a nagyok rossznak tekintik, korlátozzák, tehát nem minősül igazán önfeledt tevékenységnek. A számítógépes játék mint szeretett elfoglaltság elsőként domináns, de ha elgondolkodnak, a gyerekek inkább a klasszikus játékot határozzák meg „kedvenc”-ként. Érdekes dolog, hogy a virtuális világban zajló tevékenység mintha inkább beidegződés-szerű élményanyagot hagyna maga után, reflex-szerűsége emelődik ki.
A TELESZTERION SZÍNHÁZI MŰHELY TAGJAI ÁPRILIS 06-ÁN SZÁMOLNAK BE NÉPMESÉKHEZ KÖTŐDŐ FELADATAIKRÓL, MELYNEK LÉNYEGE AZ VOLT, HOGY SZABADON VÁLASZTOTT NÉPMESÉT KELLETT FELOLVASNI KÜLÖNBÖZŐ KOROSZTÁLYÚ OSZTÁLYOKBAN, ÉS RAJZOLTATNI KELLETT A GYEREKEKET. ARRA VAGYUNK KÍVÁNCSIAK, MILYEN FORMÁBAN JELENNEK MEG ŐSSZIMBÓLUMAINK A MODERN VILÁGBAN.
AÉJIGARK
Dr. Lőrinc Jenő egyik tanulmányában olvastunk erről az eszkimó-szokásról. (Forrás: DPM 3. sz. (1992/1.), 6-11. old.)
- Amikor az eszkimók: felnőttek, nők és gyermekek, a hóförgeteg miatt hosszú időre össze vannak zárva az igluban, nem szórakoztatják őket eléggé a szokásos kis játékok... Öntudatlanul is szükségét érzik, hogy a szél gyötrő hatásától szabaduljanak (ami olykor megőrjíti és öngyilkosságba hajszolja őket)... A játékszer afféle golyófogó... az átfúrt csontot úgy kell eldobni, hogy ív alakot leírva pontosan a fogó hegyére pottyanjon vissza.” E szórakoztató funkció mellett az aéjigark szövege és kommentárjai, a vadász egy napjának életrekeltésével a hideg elleni védekezés kötelező szabályait vési a gyermekekbe. Még ennél is fontosabb talán, hogy a figyelem elterelésével, a játékra összpontosításával az orkán okozta veszélyekről, az éhínség réméről sikerül a játék óráira megfeledkezniük az eszkimóknak, azaz a hóförgeteg tartamára sajátos fiziológiai, pszichológiai szükségletet elégít ki: az izolációból, a szenzoros deprivációból származó unalom elhárítását. Az ilyen állapotot GRASTYÁN ENDRE is életveszélyesnek minősíti, s a szorongás elleni védekezés morbid eszközeivel (kábítószer, alkohol) szemben “egy társadalmi méretű játékatmoszféra” létrehozását javasolja.
- Múltkori foglalkozásunkon beszéltünk arról, hogy a számítógépes játékok inkább játék-pótlók.
A játék valóságpótló is lehet, ugyanúgy, ahogyan az álmok és mesék is. Mindezek azonban gyógyító hatásúak is egyben, ha valamilyen krízishelyzet adódik.
- Ha a számítógépes játék pótszer, akkor meddig engedhető pótszerként? A média kínálta vizuális élmény nagy hatással van az emberre. Azt is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy nagyobb hatással, mintha (például) kimennénk a kertbe sütkérezni. Ebben az esetben nem pusztán pótszer, hanem egyenesen felváltja a valóságot. Ellustuláshoz vezet, hiszen hagyni hogy hasson, könnyebb, mint élni (vagyis létrehozni a hatást annak érdekében, hogy aztán megélhető legyen).
A számítógépes kultúra az aéjigark-példából kiindulva drog. Nincs krízis, mégis azt választom. Az aéjigark esetében ugyanis van krízis, ami nem más, mint a valóság (vagyis az élhető világ) hiánya. (A világ – legalábbis ebben az eszkimó-példában – addig élhető, ameddig az alapvető fiziológiai szükségletek kielégítése nincs veszélyeztetett állapotban).
- A virtuális valóságra jó esetben csak akkor van szükség, ha fizikai valóságunkban, tehát élhető világunkban korlátozva vagyunk.
A játék valóságpótló is lehet, ugyanúgy, ahogyan az álmok és mesék is. Mindezek azonban gyógyító hatásúak is egyben, ha valamilyen krízishelyzet adódik.
- Ha a számítógépes játék pótszer, akkor meddig engedhető pótszerként? A média kínálta vizuális élmény nagy hatással van az emberre. Azt is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy nagyobb hatással, mintha (például) kimennénk a kertbe sütkérezni. Ebben az esetben nem pusztán pótszer, hanem egyenesen felváltja a valóságot. Ellustuláshoz vezet, hiszen hagyni hogy hasson, könnyebb, mint élni (vagyis létrehozni a hatást annak érdekében, hogy aztán megélhető legyen).
A számítógépes kultúra az aéjigark-példából kiindulva drog. Nincs krízis, mégis azt választom. Az aéjigark esetében ugyanis van krízis, ami nem más, mint a valóság (vagyis az élhető világ) hiánya. (A világ – legalábbis ebben az eszkimó-példában – addig élhető, ameddig az alapvető fiziológiai szükségletek kielégítése nincs veszélyeztetett állapotban).
- A virtuális valóságra jó esetben csak akkor van szükség, ha fizikai valóságunkban, tehát élhető világunkban korlátozva vagyunk.
A JÁTÉK MINT PROBLÉMAMEGOLDÁS
A második műhelyfoglalkozás egyik alaptémája a problémamegoldás fogalmának körüljárása volt. Ezzel kapcsolatban tettünk néhány érdekes megállapítást.
- A problémamegoldás nem feltétlenül alapja a játéknak, de mindenképpen tanít stratégiákat. Még a Ki nevet a végén? társasjáték is, ahol a saját döntés és a véletlen egyaránt alakítója a kialakult helyzetnek.
- Ha van kitűzött cél, törekszel felé, vagyis valami felé, ami megoldást vár. Ez nem biztos, hogy probléma.
- Probléma: feladat, amit meg kell oldani. Probléma akkor adódik, ha leküzdendő akadályt érzékelek, ami a cél és közém kerül.
- Ma nagyon jellemző a probléma szó negatív jelentéstartalmának előtérbe kerülése. A mai ember mindig „problémákat” old meg. A határidőnaplóba írt események is például az időbeliség problémáját vetítik elénk. „Ide is el kell menni, ezzel is találkozni kell, azzal is kell foglalkozni.” Ilyen gondolkodásban sokszor az örömteli dolog is „feladattá” válik. Ez a problémamegoldó gondolkodás kor-függő. Mai jellemző fogalmaink a feladat és a stressz. A hétköznapi életben mindenből feladatot csinálunk. Pl. ma köd van. Ez nem probléma, ha alkalmazkodom (teszem azt nem miniszoknyát veszek fel). Ma magunknak állítunk feladatokat, mindennel kapcsolatban. Minden percben ezeket a problémákat oldjuk meg.
- Ki tudjuk-e kerülni a probléma-központú gondolkodást? Meddig definiálódik problémaként a probléma? Ami a maga öröméért, jóságáért, vagy az élvezetért jön létre, az nem probléma. El kell fogadni azt, hogy semmilyen probléma nem szüntethető meg. Például cipőt kötni meg kell tanulni annak érdekében, hogy az önálló öltözködés problémáját megoldjuk. A probléma ugyanaz marad, csak a tanulás és/vagy játék révén szert teszünk a problémamegoldás rutinjára. Ebből kifolyólag ha a probléma megszüntetésére teszünk fel mindent, az felemészt. Alkalmazkodókészség kell, és akkor a problémához való hozzáállásunk nem probléma-orientált, hanem felerősödik a Leleményesség és a Kreativitás, vagyis a JÁTÉKOSSÁG.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)