Október 08-án pedagógusoknak mutattuk meg készülő munkánkat, a Janne Teller Semmi című regénye alapján születő előadásunkat.
Saját, szubjektív éjszakai gondolataimat osztom meg most itt...
Úgy gondolom, hogy egy műalkotás önmagában egyedi, és egyedülálló, független létező. Független, még attól az alaptól is, amely elindította születését. Ha valaki Shakespeare művét viszi színpadra, az éppen annyira nem Shakespeare, mint amennyire az. Ki tesz igazságot?
Ha egy színpadi művet nézek, rajta keresztül jutok el önmagamhoz, a társadalmi problémákhoz, a szerelemhez, a világ dolgain való elmélkedéshez, vagy magához az alapműhöz - tehát oda, ahová éppen akkor vágyok. A műalkotás soha nem tudhatja igazán, mit indít el a befogadóban. De nem is az a dolga, hogy tudja. Csak egyszerűen létezni, lélegezni akar, ablakokat tárni a maga módján. Megmutatkozik mások előtt, mert élővé vált, és mert állít valamit a világról!
(Én, aki odakint ülök a nézőtéren, rengeteg joggal rendelkezem. Jogom van tetszést és nem tetszést nyilvánítani. Felháborodni, sírni, nevetni, közönyösnek maradni. Jogom van felállni és kimenni, ha akarom, hangoskodni. És mindezt "ÉN" tehetem meg. Micsoda pökhendi világ ez, nem?)
Amikor a Vihart nézem, nem Shakespeare drámáját látom. Amikor a Száz év magányt nézem, nem Marquezt olvasom. Hogyan is lehetne ugyanaz, vagy akár hasonló?
Egy jó előadás egy lehetséges értelmezést tesz hozzá a már meglévő műhöz. Vagy azt ragadja meg, ami alapvető lényege, vagy valami mást, netán szöges ellentétét annak, amit a mű állít. Sok szerző ragaszkodik ahhoz, hogy NE lehessen színpadra tenni a műveit. Ha én írnék, biztosan örülnék még a legvadabb paródiának is, és a leggonoszabb félreértelmezésnek is. Mert abban a pillanatban, hogy egy regényből előadás, egy zenéből filmzene, egy festményből film lesz, két állítás fogalmazódik meg ugyanarról a dologról. És ez már párbeszéd. Elindít valamit. Szerintem van Isten, szerinted meg nincs. Mindkettő feltételezi Őt, nem?
Lehet-e kevesebb az egyik, mint a másik? Lehet-e több? Lehet-e jobb, avagy rosszabb valamelyik? Én magam nem hiszem. Ha órára egy verset viszek, és megkérem a diákokat, hogy zenésítsék meg, nem fogok jobb és rosszabb, eltalált és kevésbé eltalált megoldásokat kapni. Azt kapom, ami bennük van. Ezáltal hozzájuk szólhatok majd. Mert létrehoztak valamit önmagukból. Feltárták azt, ami addig láthatatlan volt. És én ezzel a láthatatlan valamivel akarok beszélgetni, és még véletlenül sem akarom megmondani nekik, mi lett volna a helyes megoldás.
Mert egy műalkotás jelentésének NINCS HELYES MEGOLDÁSA. Sajnálattal közlöm mindenkivel, aki tudja, hogy mit jelent ez vagy az a mű, hogy nem állít igazat. Nem tudhatja senki. Még maga az alkotó sem. De állít valamit a világról, az biztos. És mi is állítani akarunk valamit a világról. És néha mást állítunk, mint mások. Ez a legszebb, ami történhet a világegyetemben. Hogy mások lehetünk.
Ezért jó minden kritika. Ezért jó minden állítás. Ezért nincs szakavatott és nem szakavatott vélemény. Csak a párbeszéd. Vita vagy egyetértés. Nem dominanciajáték, csak egy múló pillanat, amikor az, ami bennünk van, felszínre jön, megütközik másokkal, és átértékelődik. Vagy marad ugyanolyan. Vagy eltűnik örökre. Mindegy. Mozgásba kerül, ahogyan a kvarkok és antikvarkok létrehozzák a magasabb létformákat.
És mire taníthat ez a gondolkodásmód bennünket?
Nyíltságra és nyitottságra. Toleranciára, empátiára, elfogadásra, és arra, hogy fejlesszük magunkat megállás nélkül. Mert ahol megállunk, ott vége lesz. Sötét és semmi lesznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése