A Teleszterion Színházi Műhely színházi programjainak szellemi műhelye
FAUST UNBORN VISIONS
Május 28-án Székesfehérváron mutatjuk be a Prospero Színkörrel közösen készített előadást, melyet Marlowe és Goethe drámái inspiráltak.
Hogyan próbáljunk gyorsan sokat? Faust, Szfvár
Rázós nap után indult a próba hétfőn, sűrű hétvége, koránkelés, meló, és két és fél órányi vezetés előzte meg. Szellemileg nem voltam éppenséggel jó kondiban, de azt hiszem, ezt nem kell itt ecsetelnem, akik ezt olvassák, ismerik ezt az állapotot.
A bemelegítést szerencsére jó erősre vettük, örültem neki, hiszen valamivel össze kellett fogni szétszórt figyelmemet. Ilyenkor erre nyugodtan rábízhatom magamat, hiszen ha teljesen nem is tud regenerálni, egy alapfokú koncentráltságot azért eredményez. Javarészt nyújtások voltak, meditatív hangulatban. Attila pedig elcsípte ezt is és ehhez megfelelő zenét kevert alá.
Hadd írjak kicsit Attiláról és munkájáról. Az ő szerepe az előadásban, élőben a jelenetek alá keverni a számokat, együtt élve az előadás tempójával. Nagyon különös érzés egy ilyen érzékeny zenésszel dolgozni, aki ennyire el tudja kapni az uralkodó hangulatot és zeneileg megtámogatni azt: mindig olyan zenét hallasz, amilyen kedved van… de inspirál és vezet is, diktálja a dinamikát, de úgy, hogy tudom, ő meg engem figyel. Kontakt a zenével. Elképesztő. Remélem tudunk majd még együtt dolgozni, hogy mások is kipróbálhassák ezt a munkát akár egy közös tréning alatt is.
Kevés időnk volt mert későn kezdtünk és Sanyinak is sietnie kellett, ezért csak egy dolgot bontottunk ki és beszéltünk meg.
A feladat Faust és Margit szerelmes évődésének lekövetése volt mozdulatokban, helyváltoztatás nélkül , maximum a saját tengelyünk körül elfordulva, de olyan tudatossággal, hogy utána a motivációkat és mozdulatokat pontosan fel lehessen idézni.
Évike és Zoli (Margit és Faust) játéka gyönyörű pillanatokat szerzett Sanyinak (nekem azért nem mert én inkább a dinamikáját kerestem a jelenetnek, nem a szépségét). Hármunk számára, akik követtük őket, a belső történés által vezérelt mozdulatsor kellően intenzív kifejezése volt hangsúlyos. Ugyanis ahogyan aztán S. elmondta, nem az jön le a nézőnek, amit én belül lejátszok és nem is az a fontos, hanem, hogy a mozdulataim olyan intenzívek legyenek, hogy azok nyomot hagyjanak a testemen. Hogy dolgozzon a test, ne csak alibi mozdulatokat végezzen. Egy csepp izzadtság, egy bedurrant bicepsz, egy ziháló mellkas megteszik a magukét.
Ebben a gyakorlatban ezekből nekünk nem sokat sikerült megmutatni, inkább csak ezek hiányát, így mindjárt körül is jártuk a dolgot alaposabban:
Felváltva dolgoztunk Eszterrel, Gergővel forgásban. A lehető legintenzívebb mozdulatsort kellett végrehajtani amire csak képesek voltunk, tökéletes koordináltsággal, folyamatosan fókuszban tartva a mozgást, addig amíg bírjuk szusszal (kerülve a test megőrülését – ez nagyon fontos volt), a végén határozott lezárással. Erre a lezárásra indult a következő. A harmadik kör után éreztem, hogy hánynom kell és lehet összeesek, de azért vártam mikor jövök megint. Beugrott, hogy akár szólhatnék is, hogy álljunk meg, de inkább vártam a soromat, a többiekkel együtt. Aztán Sanyi leállította a feladatot és két perc levezetés után elmondtam Mephistophilis egyik monológját, egyszerűen a színpad elején állva, kétoldalt a többiekkel, akik csak arcjátékban követhették a szöveget.
A lényege a gyakorlatnak nem a fizikai határok elérése volt, hanem az ilyen erősen megdolgoztatott test kifejezőerejét vizsgáltuk. Éreztem, hogy megnőtt az erőtér körülöttünk, azt hiszem sütött, ahogyan ott álltunk mozdulatlanul. Ugyanez a kiállás 10 perccel azelőtt nem mutatott volna semmit.
A fokozatosan adagolt testi feszültség kirobbanó energiát eredményezhet egy alkalmas lezárással a végén. Célunk az előadásban ennek az állapotnak az elérése, testünket végig uralmunk alatt tartva.
Semmihez sem fogható tapasztalás volt, röpke két órás próba alatt.
A bemelegítést szerencsére jó erősre vettük, örültem neki, hiszen valamivel össze kellett fogni szétszórt figyelmemet. Ilyenkor erre nyugodtan rábízhatom magamat, hiszen ha teljesen nem is tud regenerálni, egy alapfokú koncentráltságot azért eredményez. Javarészt nyújtások voltak, meditatív hangulatban. Attila pedig elcsípte ezt is és ehhez megfelelő zenét kevert alá.
Hadd írjak kicsit Attiláról és munkájáról. Az ő szerepe az előadásban, élőben a jelenetek alá keverni a számokat, együtt élve az előadás tempójával. Nagyon különös érzés egy ilyen érzékeny zenésszel dolgozni, aki ennyire el tudja kapni az uralkodó hangulatot és zeneileg megtámogatni azt: mindig olyan zenét hallasz, amilyen kedved van… de inspirál és vezet is, diktálja a dinamikát, de úgy, hogy tudom, ő meg engem figyel. Kontakt a zenével. Elképesztő. Remélem tudunk majd még együtt dolgozni, hogy mások is kipróbálhassák ezt a munkát akár egy közös tréning alatt is.
Kevés időnk volt mert későn kezdtünk és Sanyinak is sietnie kellett, ezért csak egy dolgot bontottunk ki és beszéltünk meg.
A feladat Faust és Margit szerelmes évődésének lekövetése volt mozdulatokban, helyváltoztatás nélkül , maximum a saját tengelyünk körül elfordulva, de olyan tudatossággal, hogy utána a motivációkat és mozdulatokat pontosan fel lehessen idézni.
Évike és Zoli (Margit és Faust) játéka gyönyörű pillanatokat szerzett Sanyinak (nekem azért nem mert én inkább a dinamikáját kerestem a jelenetnek, nem a szépségét). Hármunk számára, akik követtük őket, a belső történés által vezérelt mozdulatsor kellően intenzív kifejezése volt hangsúlyos. Ugyanis ahogyan aztán S. elmondta, nem az jön le a nézőnek, amit én belül lejátszok és nem is az a fontos, hanem, hogy a mozdulataim olyan intenzívek legyenek, hogy azok nyomot hagyjanak a testemen. Hogy dolgozzon a test, ne csak alibi mozdulatokat végezzen. Egy csepp izzadtság, egy bedurrant bicepsz, egy ziháló mellkas megteszik a magukét.
Ebben a gyakorlatban ezekből nekünk nem sokat sikerült megmutatni, inkább csak ezek hiányát, így mindjárt körül is jártuk a dolgot alaposabban:
Felváltva dolgoztunk Eszterrel, Gergővel forgásban. A lehető legintenzívebb mozdulatsort kellett végrehajtani amire csak képesek voltunk, tökéletes koordináltsággal, folyamatosan fókuszban tartva a mozgást, addig amíg bírjuk szusszal (kerülve a test megőrülését – ez nagyon fontos volt), a végén határozott lezárással. Erre a lezárásra indult a következő. A harmadik kör után éreztem, hogy hánynom kell és lehet összeesek, de azért vártam mikor jövök megint. Beugrott, hogy akár szólhatnék is, hogy álljunk meg, de inkább vártam a soromat, a többiekkel együtt. Aztán Sanyi leállította a feladatot és két perc levezetés után elmondtam Mephistophilis egyik monológját, egyszerűen a színpad elején állva, kétoldalt a többiekkel, akik csak arcjátékban követhették a szöveget.
A lényege a gyakorlatnak nem a fizikai határok elérése volt, hanem az ilyen erősen megdolgoztatott test kifejezőerejét vizsgáltuk. Éreztem, hogy megnőtt az erőtér körülöttünk, azt hiszem sütött, ahogyan ott álltunk mozdulatlanul. Ugyanez a kiállás 10 perccel azelőtt nem mutatott volna semmit.
A fokozatosan adagolt testi feszültség kirobbanó energiát eredményezhet egy alkalmas lezárással a végén. Célunk az előadásban ennek az állapotnak az elérése, testünket végig uralmunk alatt tartva.
Semmihez sem fogható tapasztalás volt, röpke két órás próba alatt.
Teleszterion Csigaház - házhoz ment a színház
A Teleszterion Színházi Műhely eddigi legnagyobb, legizgalmasabb színházi vállalkozása a Teleszterion Csigaház, amelynek lényege, hogy néhány fa-keretből és drapériákból tetszőleges méretben bárhol felállíthatunk egy amolyan színházi „dobozt”, amely kb. 30-40 fő befogadására alkalmas teret tud biztosítani. Ezen a rendszeren belül olyan előadások mutatkoznak be, melyek kevés eszközzel, elsősorban a színészi munkára alapozva aknázzák ki a színházi hatásmechanizmus kínálta lehetőségeket, a test fizikalitását megtéve az emóciók elsődleges hordozójává.
Színházi terünket a partnerintézménnyel kötött megállapodás alapján „házhoz szállítjuk”, és egy vagy több napot töltünk el ott, változatos színházi/drámapedagógiai programokat kínálva az iskola tanulóinak. Ez azért fontos, mert az iskola mentesül a külön színházi út szervezésének nehézségei alól, valamint lefedheti a kötelező drámapedagógiai foglalkozások jelentős részét.
Elsőként Ben Rice meséjét, a Babó és Bigyó című, nagyszerű történetet dolgoztuk fel. Minden előadást egy nagyobb lélegzetvételű, spontán beszélgetés követ, amely során a történet és annak színházi megformáltsága kapcsán a gyerekek beszélhetnek érzéseikről, saját élményeikről, vagy akár az őket érdeklő (sokszor saját) problémákról.
Programunk első bemutatkozása Magyarpolányban volt, az ottani művészeti iskola szervezésében. Ezt rögtön egy nagy misszió követte – a pápai Jókai Mór Művelődési Központ Tudás-Szín-Tér elnevezésű proramsorozatának részeként pápai és pápa-környéki iskolákba utaztattuk előadásunkat. A csapat tagjaival (Benkó Zsófia Anna, Csabai Csongor, Franczia Dániel, Herczeg Diána, Jung István, Kása Ferenc, Komáromi Sándor, Oláh Júlia és Resitcky Orsolya) 25 nap alatt mintegy 1800 gyereknek játszottuk az előadást, tornateremben, aulában, vagy nagyobb térben felépítve azt a különleges világot, amelyben valódi, emberközeli színház születhet.
Játszottunk drámás osztálynak, speciális képességű tanulóknak, vagy volt példa arra is, hogy magatartászavaros gyerekeket ültettek be a foglalkozásra. A kis térnek köszönhetően a gyerekek kivétel nélkül mindenhol sokkal intenzívebb élményként írták le ezt a fajta színházi foglalkozást, mint a nagyszínházi produkciókat. Nagyon sokszor hasonlítottak bennünket a 3D-s moziélményhez, ami szintén a „közelebb hozott világ” hatékonyabb érzékiségéről árulkodik.
Ennek legfontosabb eszköze a Csigaház elsődleges varázsa – a különleges tér. Abból indultunk ki, hogy a térnek szakralitása van. Atmoszférát, hangulatot teremt, és ehhez sajátos viszonyulásunk van. Ebben az előadásban a doboz belseje olyan világot tár elénk, amelyet egy gyerek is felépíthet magának. Játékok, furcsa színű konzervdobozok, leplek, rajzok, toldott-foldott díszletelemek, mindenféle kacatok – valódi kincsesbánya ez, mintha a főhős fantáziavilága elevenedne meg előttünk. A gyerekek ebben a térben kifejezetten otthonosan léteznek az előadás alatt, aminek köszönhetően nem csak a színház dominál, hanem rögtön megszólítottá válik a privát szféra is.
Az előadás nem kimondottan cselekmény-szinten ábrázolja a történetet. A formanyelv kialakításakor a főszereplő kamasz fiú, Ashmol képzeletének világából építkeztünk. A felnőtt szereplők éppen ezért nem mindig reális figurák, inkább amolyan „fura fazonok”, akiknek egy-egy furcsa tulajdonsága felnagyítva jelenik meg, sőt, alakjuk meghatározó motívumává növi ki magát. Ezeket az alakokat a gyerekek teljesen természetes attitűddel kezelik – állításuk szerint valóban olyanok, amilyenek. Ashmol alakján keresztül elfogadják az absztrakt világot, hiszen az sokszor többet mond el a dolgok lényegéről, mint azok reális felszíne.
Annak ellenére, hogy a történetbe bevezetődik a halál témaköre is, a beszélgetések során a család összetartásának fontosságáról, a hitről, valamint az álmok pénzen-nem-megválthatóságáról esik szó leginkább. Találkoztunk olyan csoporttal, amelyik nem csinálna erkölcsi problémát egy hazugságból, de olyannal is, amelyik jogosnak tartja a saját terület megvédését, legyen bármi is annak eszköze. Azonban némi vita után a gyerekek saját maguk jutnak el odáig, hogy megvétózzák ezen elvek igazságosnak vélt voltát. Az egyik legszebb pillanat ebben a két hónapban az volt, amikor egy kisegítő iskolában a gyerekek megingathatatlanul ragaszkodtak ahhoz, hogy a családnál fontosabb dolog nincs, és hogy a valakihez való tartozás nem mérhető az anyagi világ javaival.
A Teleszterion Színházi Műhely tagjai embertpróbáló körülmények között teljesítik a feladatukat – tornatermekben, olykor a díszletek között éjszakázva pihenik ki az adott nap fáradalmait, hogy a következő reggelen más faluban, új helyszínen mutathassák be programjukat. A játszók maguk díszleteznek, és az oktatási programot is ők vezetik le. Az iskolák szívesen fogadják ezt a különleges színházi projektet, és utólagosan azt is reflektálják, hogy nagyon sok olyan dolog derül ki a gyerekekről, amit hagyományos oktatási keretek között nem mindig, vagy nem mindenkiből lehet előhívni. A Teleszterion Csigaház a Teleszterion Kulturális Egyesület, az NCA és az OKM támogatásával működik, és a pályázatoknak köszönhetően országszerte egyre több helyre juthat el.
Színházi terünket a partnerintézménnyel kötött megállapodás alapján „házhoz szállítjuk”, és egy vagy több napot töltünk el ott, változatos színházi/drámapedagógiai programokat kínálva az iskola tanulóinak. Ez azért fontos, mert az iskola mentesül a külön színházi út szervezésének nehézségei alól, valamint lefedheti a kötelező drámapedagógiai foglalkozások jelentős részét.
Elsőként Ben Rice meséjét, a Babó és Bigyó című, nagyszerű történetet dolgoztuk fel. Minden előadást egy nagyobb lélegzetvételű, spontán beszélgetés követ, amely során a történet és annak színházi megformáltsága kapcsán a gyerekek beszélhetnek érzéseikről, saját élményeikről, vagy akár az őket érdeklő (sokszor saját) problémákról.
Programunk első bemutatkozása Magyarpolányban volt, az ottani művészeti iskola szervezésében. Ezt rögtön egy nagy misszió követte – a pápai Jókai Mór Művelődési Központ Tudás-Szín-Tér elnevezésű proramsorozatának részeként pápai és pápa-környéki iskolákba utaztattuk előadásunkat. A csapat tagjaival (Benkó Zsófia Anna, Csabai Csongor, Franczia Dániel, Herczeg Diána, Jung István, Kása Ferenc, Komáromi Sándor, Oláh Júlia és Resitcky Orsolya) 25 nap alatt mintegy 1800 gyereknek játszottuk az előadást, tornateremben, aulában, vagy nagyobb térben felépítve azt a különleges világot, amelyben valódi, emberközeli színház születhet.
Játszottunk drámás osztálynak, speciális képességű tanulóknak, vagy volt példa arra is, hogy magatartászavaros gyerekeket ültettek be a foglalkozásra. A kis térnek köszönhetően a gyerekek kivétel nélkül mindenhol sokkal intenzívebb élményként írták le ezt a fajta színházi foglalkozást, mint a nagyszínházi produkciókat. Nagyon sokszor hasonlítottak bennünket a 3D-s moziélményhez, ami szintén a „közelebb hozott világ” hatékonyabb érzékiségéről árulkodik.
Ennek legfontosabb eszköze a Csigaház elsődleges varázsa – a különleges tér. Abból indultunk ki, hogy a térnek szakralitása van. Atmoszférát, hangulatot teremt, és ehhez sajátos viszonyulásunk van. Ebben az előadásban a doboz belseje olyan világot tár elénk, amelyet egy gyerek is felépíthet magának. Játékok, furcsa színű konzervdobozok, leplek, rajzok, toldott-foldott díszletelemek, mindenféle kacatok – valódi kincsesbánya ez, mintha a főhős fantáziavilága elevenedne meg előttünk. A gyerekek ebben a térben kifejezetten otthonosan léteznek az előadás alatt, aminek köszönhetően nem csak a színház dominál, hanem rögtön megszólítottá válik a privát szféra is.
Az előadás nem kimondottan cselekmény-szinten ábrázolja a történetet. A formanyelv kialakításakor a főszereplő kamasz fiú, Ashmol képzeletének világából építkeztünk. A felnőtt szereplők éppen ezért nem mindig reális figurák, inkább amolyan „fura fazonok”, akiknek egy-egy furcsa tulajdonsága felnagyítva jelenik meg, sőt, alakjuk meghatározó motívumává növi ki magát. Ezeket az alakokat a gyerekek teljesen természetes attitűddel kezelik – állításuk szerint valóban olyanok, amilyenek. Ashmol alakján keresztül elfogadják az absztrakt világot, hiszen az sokszor többet mond el a dolgok lényegéről, mint azok reális felszíne.
Annak ellenére, hogy a történetbe bevezetődik a halál témaköre is, a beszélgetések során a család összetartásának fontosságáról, a hitről, valamint az álmok pénzen-nem-megválthatóságáról esik szó leginkább. Találkoztunk olyan csoporttal, amelyik nem csinálna erkölcsi problémát egy hazugságból, de olyannal is, amelyik jogosnak tartja a saját terület megvédését, legyen bármi is annak eszköze. Azonban némi vita után a gyerekek saját maguk jutnak el odáig, hogy megvétózzák ezen elvek igazságosnak vélt voltát. Az egyik legszebb pillanat ebben a két hónapban az volt, amikor egy kisegítő iskolában a gyerekek megingathatatlanul ragaszkodtak ahhoz, hogy a családnál fontosabb dolog nincs, és hogy a valakihez való tartozás nem mérhető az anyagi világ javaival.
A Teleszterion Színházi Műhely tagjai embertpróbáló körülmények között teljesítik a feladatukat – tornatermekben, olykor a díszletek között éjszakázva pihenik ki az adott nap fáradalmait, hogy a következő reggelen más faluban, új helyszínen mutathassák be programjukat. A játszók maguk díszleteznek, és az oktatási programot is ők vezetik le. Az iskolák szívesen fogadják ezt a különleges színházi projektet, és utólagosan azt is reflektálják, hogy nagyon sok olyan dolog derül ki a gyerekekről, amit hagyományos oktatási keretek között nem mindig, vagy nem mindenkiből lehet előhívni. A Teleszterion Csigaház a Teleszterion Kulturális Egyesület, az NCA és az OKM támogatásával működik, és a pályázatoknak köszönhetően országszerte egyre több helyre juthat el.
A márciusi műsor kapcsán
A március 15.-i műsor után jó lenne összegezni, mi is történt a próbák során, hogyan is állt össze a műsor. Vagyis inkább arról, milyen volt részt venni benne...
Három hétvégén át készítettünk koreográfiát, és egy délelőtt Ajkán a többi résztvevővel összehangoltuk az egészet.
Orsi lejegyezte a műsor forgatókönyvét, és megkaptuk a zenéket, mindenki tanulta a versét...de mi volt az, amitől végül is ment a műsor? Szélben, hidegben, úgy, hogy főpróbánk a helyszínen nem is volt?
Hát ezen gondolkozom én azóta is...részleteiben tökéletesen elő volt készítve...az egész így könnyen összeállhatott. De sokan voltunk benne, több mint 30 perc volt a műsor hossza... komolyan, én nem vártam mást, mint azt, hogy jól fog menni, de csodálkoztam, hogy a néhány apró zökkenő ellenére ilyen simán ment. Orsi csúszott mászott a lisztekkel, meg az információkkal, hogy ki jön...hasalni a lepel mögött, közben ránézni a többiekre, akik ugyanúgy vannak mint te, készülni a következő mozdulatra, látni, ahogy a Zsófit keni az Orsi vörösre miközben szól egy vers, vagy ahogyan a gyerekek kucorognak és türelmesen várják, mikor kell felállniuk, ahogyan a néptáncosok lejönnek a színpadról és ők is hasalnak...szép volt részt venni benne!
Azt hiszem az egész kulcsa az volt, hogy egymásra tudtunk hangolódni. És ez az, amiről szeptember óta beszél a Sanyi. Figyelni önmagunkra és a többi résztvevőre, a PARTNEREKRE.
Én annyira jól éreztem magam a műsor közben, és főleg utána, hogy azóta is ez motoszkál bennem: akarok még ilyet!!!!!Mármint sok emberes, összehangolt munkában részt venni!
Három hétvégén át készítettünk koreográfiát, és egy délelőtt Ajkán a többi résztvevővel összehangoltuk az egészet.
Orsi lejegyezte a műsor forgatókönyvét, és megkaptuk a zenéket, mindenki tanulta a versét...de mi volt az, amitől végül is ment a műsor? Szélben, hidegben, úgy, hogy főpróbánk a helyszínen nem is volt?
Hát ezen gondolkozom én azóta is...részleteiben tökéletesen elő volt készítve...az egész így könnyen összeállhatott. De sokan voltunk benne, több mint 30 perc volt a műsor hossza... komolyan, én nem vártam mást, mint azt, hogy jól fog menni, de csodálkoztam, hogy a néhány apró zökkenő ellenére ilyen simán ment. Orsi csúszott mászott a lisztekkel, meg az információkkal, hogy ki jön...hasalni a lepel mögött, közben ránézni a többiekre, akik ugyanúgy vannak mint te, készülni a következő mozdulatra, látni, ahogy a Zsófit keni az Orsi vörösre miközben szól egy vers, vagy ahogyan a gyerekek kucorognak és türelmesen várják, mikor kell felállniuk, ahogyan a néptáncosok lejönnek a színpadról és ők is hasalnak...szép volt részt venni benne!
Azt hiszem az egész kulcsa az volt, hogy egymásra tudtunk hangolódni. És ez az, amiről szeptember óta beszél a Sanyi. Figyelni önmagunkra és a többi résztvevőre, a PARTNEREKRE.
Én annyira jól éreztem magam a műsor közben, és főleg utána, hogy azóta is ez motoszkál bennem: akarok még ilyet!!!!!Mármint sok emberes, összehangolt munkában részt venni!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)