Itt jártam – Fejér Megyei Diáknapok

/http://www.diaknapok.hu/index.php/

a Comenius-osok

Tavaly keresett meg először a programszervező Fejér Megyei Művelődési Központ Művészetek Háza, hogy elvállalnám-e ezen rendezvény zsűrizését két másik kollégával. Örömmel mondtam igent akkor is, és idén is.

A rendezvény amolyan iskolák közötti Ki-Mit-Tud, ahol az iskolák több kategóriában (zene, vers, színház, képző-, ipar-, népművészet) mérik össze erejüket, minősítéseket kapnak, amikért bizonyos pontszám jár, és kategóriánként, illetve összesítve is különböző jutalmakban részesülnek.

Igen jó hangulatú a rendezvény, és tényleg sok diákot mozgat megyeszerte. Én természetesen „csak” a színházi előadásokat láttam, amelyek két napon át szórakoztatták az odalátogatókat. Idén két remek szakemberrel, Bakonyi Csillával a székesfehérvári Vörösmarty Színházból, illetve Szmodics Lászlóval az egykori Paál István-féle szegedi egyetemi színpad akkori tagjával követtük végig a színjátszók bemutatkozását.

a zsűri

Nem írok külön minden produkcióról, inkább egyes produkciók kapcsán azokról a felvethető problémákról, amikkel diákszínjátszás terén érdemes vitatkozni, hiszen mi más lehetne egy szakmai beszélgetés célja, ha nem az, hogy megpróbáljunk tanulni egymástól, produkciókból, jól működő és félresiklott próbálkozásokból.

Vörösmarty Diákszínpad - Csirkefej

 Az egyik legfontosabb előadás számomra a Vörösmarty Diákszínpad Csirkefej-előadása volt. Egy remek alakítás (Fellegi Balázs játszotta az Öregasszonyt) kapcsán érdemes szót ejteni arról, hogy mi is kell a jó színészi munkához. Azonosulni – de mivel? Nem egy karakterrel, nem egy szereppel, nem egy általános érzelemmel (ezek olyan idegen dolgok tudnak lenni), hanem érzetek sokaságával. Miért is ne lehetne itt megemlíteni, hogy amikor Peter Brook alakíttatja két férfi színészével a vénasszonyokat (Théâtre des Bouffes du Nord - Fragments), akkor ugyanazt kapjuk, amit itt, a Felsővárosi Művelődési Ház kopott színháztermében. Egy orrfújás, finoman remegő kezek, rezzenéstelen arccal, monoton módon motyogott szöveg – az öregség végletekig reális lebontása egy fiatal test által, valamint egy nylon-otthonka, ami a groteszk magasságába emeli ezt a hideg/rideg realitást. Mivel ennek a csoportnak tavalyi munkáját is láttam, illetve idén egy másik munkát is hoztak (másik korosztályú csoporttal), világosan megállapítható – a csoportvezető/rendező Dr. Katonáné Kutai Erika kiváló színház- és színészpedagógiai munkát végez a diákokkal. Bátrak, önfeledtek játék közben, életképes és releváns minden problémafelvetésük, és amikor lejönnek a színpadról, embereket látunk, akik tényleg kíváncsiak arra, mit is műveltek. A felhők is a mennyország részei? című előadásuk nem volt olyan kerek egész, mint a Spiró-darab, de inkább csak azért, mert ott nem sikerült olyan sűrűségűre komponálni a nagy egészt, és a hangsúlyos jobb előre helyezett gyerekek, akik végig játszanak a színpadon, erősen gyengítik a csoport színpadi jelenlétét (20 percen keresztül autót tologatni már csak álszituációként lehet). Ez a csapat azonban színjátékos attitűdben, felkészültségben semennyire nem marad el a másik munkától.

Egy másik rendkívül fontos előadás a TELEKIS Diákszínpad Shakespeare-előadása volt, ami a maga 40 percével egy percig nem lankadó izgalomban tartott mindenkit. Színház volt az előadásuk, és pörgött benne minden fiú és lány. Tavalyi Moliére-előadásuk szintén kiváló színházi csapatot varázsolt elénk, ezért itt is látható – egy jó csoportvezető (Láposi Anita) keze alatt nagy biztonságban vannak a fiatal színjátszók. Ezt az előadást én megnézném nem ennyire húzott formában is, mert Varró Dániel fordítása és a 40 percre húzott történet a végére túlpörgött, kicsit önmaga paródiájává vált. A tragikum nem bontakozhatott ki ebben az egyébként nagyon vitális világban, ami súlytalanná tette a tragédiát. A Júliát játszó lány igazi tünemény volt, sajátos alkattal és hanggal, de Rómeóval való viszonya rutinszerű volt, kémia nélkül. A társulat különdíjat kapott a legintenzívebb színjátszásért.

A Comenius Zenei Műhely Impro előadása szép ívű munka volt egy zenekarról, amivel történt valami (annyit tudunk meg, hogy „nem sikerült”), és egy menedzser éppen elküldi őket arra a bizonyos melegebb vidékre, majd az életjáték szabályai szerint alakuló előadásban minden zenekari tagból kapunk egy szeletet – azt látjuk, hogy külön-külön mindegyik tehetséges, de közösségként működésképtelenek. Ez aktuális problémafelvetés lehet, az előadás azonban ennek miértjeit nem boncolgatja, inkább a játszók nélkül maradt színpadképpel, a pusztán az üres hangszerekkel belakott térben meghallgattatja velünk „slágerüket”, ami jól hangzik. Az emberben kialakul a „miért mentetek szét? Csak mert valaki azt mondta, nem értek semmit?” érzése. Az ürességet számomra inkább didaktikussá teszi az angyalszerű jelenés a végén, aki megsimítja a hangszereket, de inkább deus ex machina-jelleggel bukkan elő, és lírai magasságba próbálja emelni az előadást, ami ezáltal veszít nyerseségéből.

Kleiber Ágnes két rendezését láthattuk egy meseparódia, illetve egy Hacsek és Sajó-villámjelenet formájában. Ami elsődlegesen érezhető a munkák során, hogy a csapat nagyon jól érzi magát abban, amit csinál, és úton vannak, keresnek, mindeközben önfeledten szórakoznak. Ez egyben a legfőbb erénye is munkáiknak. Ami érdekes színházi kérdés lehet, az az arány kérdésének felvetése a váltások kapcsán. Ezt a fesztivál legtöbb darabjában lehetett érezni – sokszor nehézkes, döcögőssé teszi az előadást a „jelenetváltás”, akár sötéttel, akár térátrendezéssel valósul meg, akár zenei betét vezet át egyik képből a másikba. A „váltás” nem egyszerű. A sötét sokszor mankó. Kényelmes megoldást kínál. Pedig, ah nem engedjük magunknak a „színpadi sötét” kényelmes luxusát, akkor más megoldások keresése folyamatos jelenlétre, ötletelésre ösztönzi a rendezőt és a játszót. Olyan ez, mint az eszközhasználat: tegyünk be egy széket, arra le lehet ülni – csináljunk sötétet, az alatt ki lehet menni. Néha sok a sötét, néha túl sokáig szól az átvezető zene, néha csak egy kört megyünk a színpadon, de azt lassan tesszük, hogy... miért is? Teljen a műsoridő? Sokat segít a játszók intenzitásának, ha pörgésre kényszerítik őket. Erre érdemes volna odafigyelni.

Ugyanezen gondolkodtam Csertő Erika két csoportjának (Tóparti Gimnázium és Szakközépiskola) két előadásával kapcsolatban – mennyire szét tudja zúzni egy-egy rossz váltás, hosszú öltözködés az előadás ritmusát. A Karinthy-szövegekből építkező munkájuk annak ellenére, hogy diákokról szól és örök érvényű iskolai problémákat feszeget, az előadásban közreműködő fiatalok nem igazán érezték magukénak a helyzeteket – feszélyezettek voltak, és ki-kikandikáltak az előadásból, megerősítésre várva, tanárnőjük heves nézőtéri gesztikulálásait (játék közbeni instrukcióit???) figyelve. Bizonytalanságuknak többféle oka lehet, de elsősorban a színpadi tér törvényszerűségeinek nem-ismerete (irányok, kegyes csalások a néző érdekében) adja a pontatlanságot. Pedig nem annyira bonyolult – bal elől, jobb elől, hátul, középen, ne fordíts hátat (hacsak nem direktben van), ne takarj ki másokat, stb. Vagyis annak megismerése, hogy a színház a nézőnek születik, és ez egyben külső nézőpontúsággal jár (megtanulni más szemével látni a teret és magunkat). Egyszerű gyakorlatok – formáljatok a térben közösen betűket, írd le a neved a színpadon sétával, szaladj balra-jobbra, stb., mindezt úgy, hogy a rendező felől értjük az irányokat! Egy-egy ilyen játék mozgás-alapon szerveződik, testi tapasztalattá is válik, vagyis automatikusan építi a tudatos mozgást.

gyerekek játszanak A felhők is a mennyország részei? című előadásban

Leszkovszki Anna a tavalyi Ember tragédiája-adaptáció után nem adta alább a lécet, Godot-ra vártak a lányai, semmivel sem kevesebb humorral, mint korábbi munkájukban. Anna játszói rendkívül természetesek, önmagukat adják, pozitívan civilek a színpadon (és csak néha csúsznak át „civil civilségbe”), amit azért nagy öröm látni, mert arra jó példa, hogyan kell használni a diákszínjátszókat úgy, hogy az elsősorban róluk és nekik szóljon. A Godot mindenesetre még nagy falat, mint a rendezőtől megtudtuk, nem is nagyon tudtak közös próbákat egyeztetni, hiszen a lányok közül nem mindenki tartózkodik már Sárbogárdon. Ez az elsődleges oka annak, hogy előadásuk kiváló pillanatokat hoz ugyan, de egészként nem formálódik egységes előadássá. Sok a tisztázatlan szituáció, legfőképpen az alapszituáció, és az sem kétséges, hogy a szereplők játékstílusa különbözik, bár ez akár koncepció is lehet, ha ez markánsabban megmutatkozik. Lucky figurája itt a végtelenségig megnyomorított, öntudatlan, törékeny ember képét hozza, a figurát játszó lány finom, visszafogott színészi eszközeinek, semmibe küldött, mégis fókuszban tartott tekintetének köszönhetően.

A Puxínpad tagjai – már tavaly kiderült számomra – igen tehetséges fiatalok. Jó képzéseik, tréningjeik lehetnek, és éppen ezért szívesen látnánk őket kvalitásuknak megfelelő munkában. Például? Zokni nélküli előadásban. Diákszínjátszók gyakran játszanak zokniban (gondolom az egységes jelmez hiányában). Az Adrian Mole óta tudjuk, hogy a zokninak közösségkovácsoló ereje van, de nem a színpadon. Ezek a fiatalok kiváló mozgáskultúrával rendelkeznek. Mégis, amikor nekiindulnak a balettszőnyegen, koordinálhatatlanul csúszkálnak, és ez óhatatlanul is esetlenséget és esetlegességet kölcsönöz fizikai jelenlétüknek. A legerősebb, stúdiószínházi keretek között is vállalható, mondhatni profi jelenlétet ebben a csapatban érzékeltem leginkább, a választott darab és forma viszont keveset hozott az egyéni színekből. Nem is kell, hogy ez legyen a cél, hiszen az bizonyos, hogy rendkívül erős a csapat kohéziója, és ebben a csoportvezetőnek van a legnagyobb érdeme. És persze annak, hogy ezek a diákok magabiztosan hisznek abban, amit csinálnak. Jó őket látni.

Láttunk a fesztiválon diák által írt színdarabot (Téboly-doktor), vérprofi „jól megcsinált színdarabot” krimi formájában (Comenius Színkör), mai diákokon kicsit „lötyögő” népszínmű-formát (a Színparódiák csoporttól a Szabolcs Vezér Gimnáziumból), igazi abszurdot Magyar Annamária rendezésében, iskolai paródiát (Broadway-szökevények), valamint villámtréfát tehetséges fiatalok tolmácsolásában (Hild Színpad).

Ilyen alkalmakkor mindig megerősödik bennem a következő generációba vetett hitem, és az, hogy nem csak érdemes, muszáj is megerősíteni az amatőr és diákszínházi vonalat, mert frissen, naprakészen és releváns módon közöl azonnali anamnézist arról, hol is tartunk most a világban, vagy Magyarországon. Arról nem is beszélve, hogy az eszközök és körülmények hiányának, valamint a színházi manírtól való mentességnek köszönhetően sokszor több igazi, kreatív színpadi megoldás születik ezekben a munkákban, mint... de nem vállalom a megkövezést. Még nem.

A szervezéssel kapcsolatban annyi észrevételem volna, hogy érdemes lenne arra buzdítani (vagy motiválni) az iskolákat, hogy NÉZZÉK MEG EGYMÁS MUNKÁIT, mert verseny ide-verseny oda, tanulni kell egymástól, ismerkedni kell, és színházról lévén szó, néző is szükségeltetik az előadásokhoz!!! Néhány produkció méltatlanul kevés ember előtt zajlott. Most is azt láttam, minden munkának jobbat tenne a kisebb tér - sokszor nagyszínpadra születnek kamaratérre tervezett eszközökkel előadások, amik visszavesznek a produkciók élvezeti értékéből. Vagy ez kényszer volna? Nem hiszem. A szervezők kérést teljesítenek, egy jó fesztiválnak ez előfeltétele. Az alkotó pedig ne adja alább - harcolja ki azt, amire az előadásnak szüksége van!

A fotók a FEOL, illetve a szervezők Facebook-oldaláról lettek levadászva!

Szösszenet a közösségi létről

Szösszenet a közösségi létről

Hogy mit is jelent színjátszó csoportba járni?

Számomra közösségbe tartozást jelent. Egy olyan közösségi létet, amelyben mindenki fejlődni szeretne, tanulni, és amikor már bizonyos dolgokat magunkévá tettünk, elsajátítottunk, megmutatjuk ezeket egy alkotás formájában. Közös alkotásként.

Ez az út nem mindig könnyű. Gyakran kell félelmünket, zavarunkat, kisebb-nagyobb gátlásainkat leküzdeni. Néha egymással is meg kell küzdenünk, megtanuljuk, hogyan fogadjuk el a másikat, hogyan alkalmazkodjunk hozzá, de tovább megyek, azt is megtanuljuk, hogyan fogadjuk el magunkat. Megismerjük olyan gátlásainkat, amikről eddig nem is tudtuk, hogy léteznek, és arra törekszünk közösen, együttes erővel, hogy ezek a felesleges gátak ne korlátozzanak minket ezentúl semmiben, vagy csak kevésbé tegyék.

Megtanulunk felszabadultnak lenni, megtanulunk újra játszani, felszabadultan játszani. Megtanulunk sokféleképpen nyilatkozni, nem csak szavakkal, a testünkkel is, a tekintetünkkel is, érzésekkel, érzetekkel is.

Megtanuljuk hogyan kell a másikra figyelni, hogyan kell csak hallgatni őt és megérteni. Megtanulunk vitázni, megtanuljuk meggyőzni a másikat, megtanuljuk emberhez méltón kezelni a konfliktusokat. Konfliktusok mindig voltak, vannak és lesznek, de megtanulunk nem megsértődni azokon.

Megtanulunk nevetni a másikon, és megtanuljuk, hogy mikor ne nevessünk a másikon. Megtanuljuk azt az érzést, hogy nem akarjuk kinevetni a másikat csak azért, mert ejtett egy hibát. Megtanuljuk, hogy mikor nem hiba a hiba.

Megtanulunk tájékozódni és gondolkodni a világban, valamint reflektálni arra.

Annyi, de annyi mindent tanulunk közösen, és még csak észre sem vesszük, hogy megtanultuk. Egyszerűen csak a miénk lesz ez a sok tudás, és beépül a hétköznapjainkba is.

Olykor keményen dolgozunk együtt egy előadáson. Ekkor megtanuljuk mit jelent, amikor felelősséggel tartozunk magunk munkájáért, a másik munkájáért, magáért a munkáért.

Amikor azzal szembesülök, hogy néhány ember elfelejti ezt a rengeteg közös élményt, és együtt tanulást, és csak úgy se szó se beszéd otthagyja a csoportot egy próbafolyamat kellős közepén, esetleg gonoszkodva nyilatkozik róla másoknak, szomorú leszek.

Szomorú leszek, mert úgy tűnik, a bizalom nagyon nehezen épül. Az önmagunkban bízás ugyanúgy, mint ahogy a másikban bízás. Az, ha valamit már nem akarunk, mert nem érezzük magunkat jól benne, nem értünk egyet vele, vagy akármiért is, de kellemetlenné válik számunkra, nem szégyen. A leválás sem valami rossz és elítélendő dolog. Egy-egy folyamat velejárója is lehet.

Ha ezt kommunikáljuk a csoport felé, senkiben nem hagy rossz szájízt. Ha a csoport úgy létezik, ahogy egy csoportnak léteznie kell, nem akar akarata ellenére marasztalni senkit. Nem zár el semmitől és senkitől. Nem parancsol. Nem kötelez erőszakkal!

Azt viszont elvárhatja, hogy munkáját továbbra is tiszteletben tartsák, mert minden tagja energiát fektet abba a munkába, ami célul lett kitűzve.

Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy olyan jó lenne ha meg tudnánk tartani kitartásunkat és őszinteségünket bármiről is legyen szó.  Én hiszek benne, hogy ezek előrébb visznek. J

Regionális Diákszínjátszó Találkozó

Pécs

/Folytatás/

Említettem, hogy van még előadás, amit volt szerencsém látni a találkozón. Ezekről szeretnék írni pár sort.

EgyEtMás Vándorszínház: Száll a kakukk fészkére című előadás

Picit ijesztően hatott a műsorfüzetben, hogy két órás produkció következik, két felvonásban. Mi, lusta nézők ugyanis hozzászoktunk az átlagban 45 perces produkciókhoz. Ez az ijedtség azonban hamar elmúlt belőlem.

Pusztán már a díszlet sejtette velünk, hogy klasszikus színházi formanyelvet használ a társulat. Egy egész elmegyógyintézeti kórterem épült fel előttünk, hangosbemondó-szobával, irányítópulttal, mindennel együtt.

Nagyon pontos, precíz, egymásra épülő színészi játékot láthattunk mindenki részéről. Két órán keresztül sikerül fenntartani a feszültséget a színpadon, ami igen nehéz feladat, de ez a játék ékes bizonyítéka annak, hogy megfelelő koncentrációval, egymásra figyeléssel, nem lehetetlen.

A figurák végig hitelesek maradnak, nagyon szépen és finoman bánva egy-egy gesztussal. Senki nem tér el attól a figurától, amit az elején elkezdett felépíteni, és a fokozás eszközével, finoman adagolva, folyamatosan fejlődnek valahová ezek a karakterek. A hitelesség az összes megszólalásra is vonatkozik.

Az előadás vége bővelkedik meghökkentő elemekben, a fiatal srác öngyilkossága az irányítópultban már-már túlságosan naturalisztikusnak is mondható. Az egy picit hatásvadász megoldásnak mondható, ahogy az indián fiú letépi magáról a ruhát, de több reflexiót végighallgatva, sokaknak igenis hozzátartozott ez is a katarzis megéléséhez.

A legvégén repülnek ránk ablakszilánkok is, az indián fiú szétrobbant mindent maga körül, és ettől tűnik visszatekintve a játék naturalisztikus elemekben bővelkedő előadásnak.

Nagyon pontos, nagyon szép előadás volt, egy percet sem unatkoztam a két óra alatt.

A pécsi P.D.F Gimi: Semmi című előadása

Számomra úgy tűnt, hogy az előadás alapszituációja: egy fiatalokból álló nyomozóbizottság tájékoztatója, arról az eseményről, hogy valahol, egy csoport felépített egy halmot, amelyben mindenféle számukra fontos dolgot halmoztak fel.

Ez a szituáció, a történet elmesélésén túl, nem igazán ment tovább. Nagyon közvetlen játszók mesélik a történetet, de a felszínen maradva. Nem találtam, vagy csak némely esetben (gitáros lány ujjának elveszítése) viszonyt a fontos dolgok és az azokat halomba adók között. Pedig azt hiszem ebben a helyzetben elengedhetetlen volna mélyebben megvizsgálni azt, mit jelenthet egy fiatal lánynak odadobni a szüzességét, egy másiknak kiásni halott testvérét, egy harmadiknak levágni a mutatóujját, vagy csak azt a szandált beadni a közösbe, amiről hónapokig álmodoztunk. Vagy csak azt a helyzetet körüljárni, hogy mi mindent veszítettek a történet szereplői, és mi mindent kaptak egyúttal. Vagy csak egyszerűen arról gondolkodni, hogy miért!

Másrészről viszont az is igaz, hogy hátborzongató az a közömbösség, amivel a fiatalok hozzáállnak a némely esetben borzalmas tetteikhez. A közömbös lét problémáját pedig rettentő aktuálisnak érzem.

A színpadon mindenki Pierre Anton volt, ezáltal mi is a nézőtéren. Úgy gondolom érvényes gondolat ez, hiszen olykor-olykor mindannyian elmerengünk azon, vajon van-e és ha van, akkor mi értelme az életünknek. Ez a gondolat tehát érződik a játékból és nagyon fontosnak tartom.

Mégis jelentéktelennek tűnik a színpadon, hogy ki az a Pierre Anton és miért mondd ilyeneket az osztálytársainak, hogy „semminek semmi értelme ezen a világon”, miért dobálja őket szilvával minden reggel, stb…

Nem voltak egyéni színek az előadásban, nem ismertem fel különböző egyéneket a játékból, de valószínű ez a viszonynélküliségből adódik.

Nincs tétje az előadásnak, nem tudom mi célból adták elő a játszók. Talán azért látom így, mert nincs kidomborítva az a vezérvonal, ami mentén a csoport gondolkodni kezdett a műről.

Annak viszont nagyon örültem, hogy egyértelműen látszott a csoporton, hogy cseppet sem értenek egyet a „semminek sincs értelme” gondolattal, és ennek hangot is adnak az előadás végén, épp ennek a tézisnek a megfordításával: „Mindennek van értelme, és igenis mindent ki kell próbálni!”

Nagyon laza és felszabadult játszókat láttam a színpadon, akik örültek, hogy ott vannak a nézők, örültek, hogy színpadon lehetnek, és örömmel meséltek nekünk. Úgy gondolom, ha valaminek van, akkor ennek igenis nagyon sok értelme van! J

Regionális Diákszínjátszó Találkozó

Pécs

            Három középiskolás csoporttal ( Színjátszma, Thea Türr, PSG Színkör) indultunk Pécsre, március 14-én, hogy 4 napon keresztül csak színházzal foglalkozzunk.

Az időjárás igazán mindent megtett azért, hogy megnehezítse az odajutásunkat, de nem is baj, hiszen minden, amiért küzdenünk kell, jobban esik a végén.

 Mi nem adtuk fel! Minden hóviharban megtett lépésért hősi oklevelet ígértem a diákoknak. Ezekkel még tartozom nekik! J

Könnyen lehet, hogy beszámolóm erről a találkozóról kevésbé lesz szakmai jellegű, mint személyes hangvételű. Mentségemre szolgáljon, hogy annyi különböző érzelmi viharon estem át ez alatt a négy nap alatt az előadásoknak köszönhetően, hogy nehezen tudnám elkerülni a szubjektivitást. Nehéz lenne, hiszen ezen a fesztiválon nézőként voltam jelen, és mint rendes, kedves, aktív néző, örömmel hagytam magam átvezetni állapotokból állapotokba.

Nem ígérem, hogy időbeli sorrendben haladok majd végig a látott előadásokon, és nem is tudok mindegyikről beszámolni, hiszen kísérőként is érkezvén a találkozóra, néhány előadásról le kellett hogy maradjak.

Müszi- MaSchine-Eck: Hamletgép című előadása.

Annak ellenére, hogy az előadás telis tele volt nagyon jó ötletekkel, és izgalmas megoldásokkal, a nagyon erős játszókról nem is beszélve, a hatás nem igazán ért el hozzám.

Egyetértek ugyanis a szakmai beszélgetésen elhangzottakkal, miszerint ebben az előadásban több ponton is tisztázatlan műfaji, formai keveredések voltak felfedezhetők. Amelyek miatt a játék esetleges maradt számomra és zavaros. A performance műfaj áll a legközelebb a játékstílushoz, mégis nem pontos elkülönítések mentén, karakterek építése is zajlott előttem. Amelyek viszont ott lettek hagyva félkész állapotban és nem történt velük aztán semmi. A civilség és a színpadi karakterek keverése nem feltétlenül kell, hogy zűrzavart keltsen a színpadon, de az volt az érzésem, hogy maguk a játszók sem értik minden ponton, hogy mit miért csinálnak. Az egyik többször használt elem viszont elérte nálam a kizökkentés és a meglepetés hatását, ez az elem, a komplett fúvószenekar beemelése. Ők következetesen jelentek meg, mindig a maguk civilségében, a szűk hely miatti civil zavarukban és ügyetlenségükben. (Hatalmas tubával valóban nehéz lehet indulót fújni alig félméternyi helyen.) Nagyon sokat kuncogtam rajtuk. Talán a bennem támadt zavar miatt nem ért el nálam hatást, a most nagyon aktuálisnak mondható tűntetés jelenet sem.

A játszók nagyon erős színpadi jelenléte azonban semmiképp nem vitatható. Felkészült és magabiztos színjátszók benyomását keltették. Jó volt nézni őket. Kiváltképp Hanna monológját egy palackról a legelején. Nagyon szép hangjával, nagyon pontosan felépített játék volt.

Ja, és a nylon mögött történő dolgok engem nagyon megleptek. Mindenre számítottam, csak arra nem. Remélem ezzel felkeltettem mások kíváncsiságát is! J

 A zavar ellenére, összességében azt mondom, jól éreztem magam ezen az előadáson.

Dombóvári Galéria 5.0 nevű csapat Gimnasztika című előadása

Nagyon sajnáltam, és sajnálom még most is, hogy bár a nézőtéren ültem, lemaradtam az egész előadásról. A negyedik sorban találtam helyet, és odáig már nem jutott el a játszók egyetlen fontos hangfoszlánya sem. Néhány mondatot hallottam csupán, amiből nem tudtam összetenni semmit a játékból. A nyitó jelenet, amit viszont jól láttam és hallottam is, nagyon szórakoztató volt. A nézőtérről érkező, beépített játszók által keltett zavaró hanghatásokat (telefon megcsörrenés, chipses zacskó csörgése stb…) nagyon hitelesen reagálta le a színpadon a szerepet játszó fiú, minden túljátszás és illusztratív rápakolás nélkül.

 Aztán számomra már csak foszlányok maradtak. Mindenképp tanulságként fogalmazható meg, hogy valóban igaz az a rendezők által sokat emlegetett dolog, hogy sok-sok néző veszthető el a figurák hallhatatlansága miatt. Egy idő után már elfáradtam, hogy erős füleléssel elkapjak néhány információt.

Szamócák csoport: Éva tragédiája

Nagyon szerettem a játszókat és az előadást. Tele volt nagyon sok izgalmas ötlettel az előadás, és azt is nagyon szerettem, hogy a lányok nem hagyták magukat, fiú hiányában hoztak egy textil Ádámot magukkal. Talán ha a játszókban több magabiztosság van, és koncentráltabb színpadi jelenlét, akkor erősebbek lehettek volna a jelenetek.

Az jutott eszembe az előadás kapcsán, hogy milyen hasznos lenne minden diáknak így tanulnia az iskolában. Madách Ember tragédiáját mivel lehetne közelebb hozni a tizenévesekhez, ha nem ezzel a módszerrel. Frissek lesznek a színek, megtöltődnek élettel, és játék lesz belőle.

Müszi-Placcs-Eck: Placcs című előadás

Zavarban voltam a nézőtéren, miközben néztem az előadást. Elsősorban azért, mert nagyon sok szöveg hangzott el a játszók szájából, miközben megtörténtséget nagyon ritkán éreztem. Hosszú volt az előadás azért is, mert néhány esetben háromszor annyi ideig húzódott egy-egy jelenet, mint amennyit türelemmel elbírok viselni. Illetve nagyon magabiztos és erős játszókat láttam a színpadon, nagyon sokat beszélni, és sokat érezni, ám ezek mellett testi megformáltságot, testeket alig.

Ami a legfontosabb viszont, hogy magányosnak is éreztem magam. Úgy éreztem, hogy hívatlanul érkeztem a nézőtérre. Azért gondoltam ezt, mert az előadás némely pontján úgy láttam, hogy egy szűk csapat belső poénjaiból táplálkozó nyelvet hallok és látok, amit én természetesen nem érthetek, hiába erőlködök.

Kivétel ezek alól a pillanatok alól, amikor a csapat kórusban énekel, mert azok az énekek számomra elemi erővel törtek fel, és én is köztük éreztem magam.

Az őrült elnök morgása és fel-alá járása is izgalmat keltett bennem, lehet, hogy azért, mert hirtelen dinamikát kapott a test is, hang is, ezáltal a játszó jelenléte is. Azt élvezet volt nézni is.

Egy biztos, úgy szeretnék olyan szépen énekelni, mint ők! J

Janus SR-Eck: Balkán című előadása

Nagy öröm volt nekem, hogy a West-Balkánban történt tragikus eseményekre nem egy katasztrófa-helyzet után kialakuló megemlékezés jellegű reflexió született.

Olykor könnyesre nevettem magam, olykor elszégyelltem magam, a végeredmény pedig, egy nagy pofon nekem.

Irigylésre méltó, ahogy a játszók végig, maximálisan hitelesen mozognak a hirtelen váltó szituációkban. Egyetlen túljátszott karaktert sem láttam, egyetlen mesterkélt megszólalást sem hallottam. Fiatalok voltak, frissek, dinamikusak, mindenből pont tökéletes arányban.

Nem tudom pontosan, hogy milyen tréningeken vesznek részt, annyi bizonyos, hogy valami nagyon jó módszert alkalmaznak a hitelesség és az igaziság megőrzésére.

Nagyon rosszulesett, amikor ki kellett mennem a teremből, és ott hagytam a lányt. Kísértet volt ő nekem, aki csak áll és vár, ki tudja még mennyi ideig, várja, hogy hátha egyszer elmagyarázza neki valaki, hogy történhetett ez meg. Ha megérti, akkor könnyebb lesz? Azt sem hiszem.

A végén én már éreztem a tragédiát, de hagyták, hogy én jussak el idáig ha akarok, nem az előadás táplálta belém. Az előadás alatt egyetlen percig sem éreztem, hogy itt tragédia születik. Könnyesre nevettem magam, ezáltal elemelt a problémától. Működött.

Szóval rettentő közel került hozzám ez az előadás, és töménytelen gondolatot ébresztett bennem. A - „borzalmasan kevés itt a levegő”- mondat azóta is eszembe jut néha, és kiráz a hideg. Eltaláltak engem.

Itt most egy időre befejezem beszámolómat, de nem végleg! Van még egy-két előadás, amiről szeretnék még írni pár sort. Szóval hamarosan találkozunk! J

PÉCS, PÉCS, PÉCS!

Szubjektíven a Dél-Dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozóról

2013. március 14-17 között három csoportunkkal vettünk részt a találkozón, ahová előre megfontolt szándékkal érkeztünk, magam részéről azért, mert Tóth Zoltánnal (az Escargo Hajója „alapvetően mindenért felelős” tagja) való megismerkedésem a 2012-es RDT-n Győrben nagy megdöbbenést okozott, miszerint „Jé, egészen máshogy közelítünk a színház felé, és mégis ugyanolyan végeredményre jutunk”. No nem arról van szó, hogy nincsenek ízlésbeli különbségeink, vagy hogy ugyanazt a formanyelvet működtetjük. Olyan ez inkább, mint amikor Barba elindul színházi antropológiai útján, és rájön, hogy vannak alapelvek, melyek kultúrától függetlenül ugyanolyanok világszínházi viszonylatban. Hogy ennek nálunk milyen konkrétumai vannak, még nem tudom, de a kialakulóban lévő szakmai kapcsolat idővel talán majd rávilágít ezekre. Mindenesetre most úgy döntöttünk, átkérjük magunkat Dél-Dunántúlra, és így is közelebb kerülhetünk egymás munkáihoz.

Nem csalódtunk.

Diákjaink (és én is, illetve kolléganőm, Herczeg Diána is) rengeteget tanultunk az előadásaikból, és a szakmai zsűri (Jászay Tamás, Perényi Balázs, Regős János) meglátásaiból. És mindezek mellett remekül éreztük magunkat, és éppen úgy indultunk haza, ahogyan egy nyári sátortábor után megy haza az ember – tele érzelmekkel, tömény megtörténtséggel, és azzal, hogy újra vissza akarunk menni. Pedig itt éppen tomboló tél volt.

Szalai Ádám szervező, csoportvezető, fesztiválmindenes

Alább szeretnék néhány gondolatot, kritikát megosztani az általam látott előadásokról, meg úgy általában, a színházról és a színjátszásról. És ezt, mivel iszonyatosan jól éreztem magam, szubjektíven teszem. És nem minőségi sorrendben. Mert hogyan is lehetne olyat...

Számomra az egyik legüdítőbb élményt a Janus SR – Eck nevű formáció Balkán című produkciója jelentette. Szerkesztésmódja, frissessége, humora nagyon-nagyon közel áll hozzám, és megmondom őszintén, irigykedtem is kicsit az előadás miatt. Jó ívű előadás volt, minden ízében mai underground-érzést közvetített, és színházi hatásmechanikáját tekintve is nagyon érdekes „pofánverés” volt. Az előadás szándékai szerint egy nem annyira régi (vagy kiemelt híre miatt időtlenebb) eseményre reflektál – a West-Balkánban történt tragédiára. Sok olyan „reflexiót” láttam, ahol egy tragikus történésre szomorú feldolgozás, vagy egyfajta „propaganda-jelleg” válaszol, miért is? Megemlékezés vagy prevenciós célzat által vezérelve. Itt valami gyökeresen más történik. A felvetett problémára, annak tragikussága ellenére a humor, az irónia válaszol, és ebben a válaszban eltűnik az „alapanyag”. Éppen ezért működik. Mert az előadás alatt egy percig sem gondolkodom azon, hogy „ez bizony tragédia”. És azon sem, mi történt a valóságban. Elemel, és megnevettet. Esetlen figurákon, kallódó karaktereken keresztül meséli el, amit akar, és nem akarja, hogy „komolyan vegyem”, éppen ezért véresen komollyá válik. Mindezt úgy, mintha a youtube-on böngésznék – nincsenek folyamatok, csak felvillanó hangulatok, de azok profi tolmácsolásban. A veszély tényleg az, hogy a diákszínjátszó tud-e úgy humoros maradni, hogy közben nem akar humoros lenni. A két stand-up-comedy figura pedig igazi mai Hacsek és Sajó.

Balkán

Hasonlóan fantasztikus élményben volt részem a Sramó Gábor és Tóth Zoltán rendezésében született Originál Láger kapcsán. Ez az előadás is megérne pár kört, én most csak a legfontosabbakat futom le. Háy János szövegeivel dolgozott a csoport, és végig az járt a fejemben, miért nincs egyetlen hiteltelen mondat sem az előadásban. Merthogy a magyar filmek, amikor nagyon realisták, vagy az életet utánzók akarnak lenni, akkor egyetlen hiteles mondatot sem produkálnak. A hétköznapi élet szituációit színpadra vivő diákelőadásokban még nem találkoztam ennyire hiteles, igaz szövegmondással. Bár, itt meg kell jegyezni, hogy volt egy lány az előadásban, aki a káromkodások hevében káromkodva káromkodott, vagyis rápakolt a szavak „káromkodó-jellegére” (nyomatékkal és grimaszokkal), ezért azok inkább taszítóvá, vagy „hú, de nagyon ki mered mondani”-jellegűvé lettek. Az előadás többször ismétli ugyanazt a dramaturgiai megoldást, éppen ezért egy idő után kicsit fárasztó lesz, vagy már csak megmosolyogja az ember ugyanazt az elemet.

Rendkívül sokoldalú a társaság, éppolyan jó a groteszk és ironikus formavilágban, mint a zenében, vagy a finom színészi eszközök alkalmazásában. Jó osztály, szinte egységesen tehetséges emberekkel. Talán ebben rejlik egy veszélyforrás, ami persze jó műhelymunkákkal, a fiatalok nyitottságának megtartásával biztosan kiküszöbölhető. Ez pedig nem más, mint az, hogy művésznek lenni és művészkedni nem ugyanazt jelentik. Az előzőt az alázat és a brooki értelemben vett folyamatos fejlődni akarás jellemzi, utóbbit az allűrök és modorosság magunkévá tétele, valamint a panelek rutinszerű használata. A csapat tagjai most még egyéni színekkel rendelkeznek, nálam jobban senki nem lehet kíváncsi egy következő előadásukra!

Originál Láger

A Galéria 5.0 dombóvári csoport előadása zseniális színészi nyitányt mutat fel. A főszereplő fiú játéka, ahogyan megzavarják őt a nézőtérről érkező hétköznapi zajok (mobil, chipses zacskó, későn jövők), egy teatralitásában önreflexív játék lehetőségét villantja fel, a későbiek során azonban ez az íz elveszik, és töredékes szerkesztésmóddal kerülnek elő különböző élethelyzetek, konfliktusok, hangulatok. Ezekben sok remek ötlet van, a szerkesztés azonban kicsit szétszórva hagyja ezeket az elemeket, én sokszor nem hallottam a szövegeket, főleg a nagy monológokat, melyeknek az értelmezés szempontjából kiemelt fontosságot kellett volna tulajdonítanom. Amikor azonban érthetők a játszók, akkor jó ritmusérzékről, összeszokottságról tesznek tanúbizonyságot, akkor is, ha egyszer láttam egy játszót elnevetni magát. De még ez is belefért, mert erősen érzékelhető volt a végeredményen Farkas Attila csoport-pedagógiai munkájának eredménye – jó csapatot kovácsolt.

Hamletmaschine

Az Andris és a Csajok csoport szerkesztésmódjában éreztem egy kis „döcögést”. Néha egy-egy jelenetre nehézkesen úszott rá egy következő, jelentős ritmustörést okozva az előadásnak. Nehéz egy improvizált szöveget megtartani első elhangzásakor tapasztalható frissességében, és ezt ezen az előadáson is éreztem néhol.

Engel Mária darabjáról (Jelenetek) a hóhelyzet miatti káosznak és szállásfoglalási nehézségeinknek köszönhetően sajnos ki kellett jönnöm, de amit láttam, az olyan érzetet keltett bennem, mintha egy régebbi világ ütközött volna a fiatalok útkeresésével. Számomra kicsit lötyögött az előadás a szereplőkön, de tudom szeretni az ilyen szerkesztésű (pláne a film világára hajazó) előadásokat. Talán kicsit több bátorság és „pofátlanabb humor” a másolt modorosság helyett frissebbé tehette volna az előadást.

A Szamócák csoport Éva tragédiája című darabja nagyon kellemes élményem volt. Igazi vidám együttlétet, a próbákon megélt sok marháskodást sejtetett a produkció. Eszembe juttatta Leszkovszki Anna (Petőfi Kvartett, Sárbogárd) tavalyi rendezését, mely hasonlóan csak lányokkal dolgozta fel Madách művét. Rengeteg jó ötletet és szerethető humorú megszólalást vonultatott végig az előadás, bár a kintről beadott férfihangok nagyon bántották a dobhártyámat. Érdemes a csoportnak több fizikai tréninget csinálnia, hogy oldódjanak testhasználatban és magabiztosabbá tegyék megszólalásaikat, színpadi jelenlétüket. A legegyszerűbb koncentrációs gyakorlatok is nagy eredményt hoznak ezen a téren. Például: nézz ki egy pontot, mutass rá, indulj meg feléje, aztán menet közben szúrj ki egy másik pontot, mutass arra, és indulj meg feléje. Vagy „told át a tekinteteddel a széket a termen”. Vagy a klasszikus gyakorlat – ökölbe szorított kezemben egy pénzdarab, magam elé tartva. Amikor kinyitom a kezem, a pénz zuhanni kezd, te pedig, aki velem szemben állsz, el kell, hogy kapd. Stb.

Éva tragédiája

Megosztó, de számomra sok szép színházi pillanatot adó produkció volt a Hamletmaschine (Müszi-MaSchine Eck). Cseri Hannát ebben az előadásban láttam másodszor, de már szinte biztos vagyok benne, hogy bármiben fogom látni, nehéz lesz nem őt figyelnem játék közben. Gyönyörű hang, furcsa, belülről jövő (jó értelemben vett) őrültség, és mindig (még elrévedés közben is) fókuszban maradó tekintet – remélem, egy hosszú művészi pályafutás kezdete ez. Az előadás sok hatáselemmel dolgozik, naturális, realista és absztrakt elemek keverednek benne, igazából nem jut el sehonnan sehová, de nekem éppen ez volt benne az izgalmas. Mintha Hamlet barátommal hajóztam volna Norvégia felé, csak a végén megtámadtak volna a kalózok – rézfúvósok alakjában. A nylon mögött (VIGYÁZAT, SPOILER!!!) három perc alatt felépülő nézőtér a 40(?)-50(?)-60(?) színjátszóval nagy megdöbbenést okozott a lepel lerántása után. Na, ezt még Puzsér Róbert is 10-essel jutalmazná!

Cseri Hanna a Hamletmaschine-ban

Tölgyfa Gergely Tavasz-a szép produkció volt, de számomra inkább csak szép maradt. Yann Tiersen zenéi olyannyira hatásvadászok, hogy nem mindig lehet vele egyenrangúvá válni, ahhoz a zenei érzetből táplálkozó intenzívebb érzetjáték szükséges, és ezt a táncosok sem mindig tudták hozni. A produkcióról eszembe jutott egy örök hasonlatom. Ha egy izompacsirta fellép a színpadra, és megemel egy teli sörösrekeszt, az nem elég a gonosz nézónek, aki határátlépésért megy a színházba (mert a hétköznapi életben nem lép át határokat). Egy izompacsirtától elvárjuk a mázsás súlyok emelgetését. A produkció fiatal táncosaitól elvárta a szemem az erősebb, intenzívebb jelenlétet, de ez csak néhány pillanatban adatott meg, a dinamikusabb részeknél. Az biztos, hogy a pre-expresszív állapot feltérképezése hátra van a diákoknál.

Komjáthy Gabriella Keserű mesék a szívről című előadása nagy falatra vállalkozott – két Molnár Ferenc dráma esszenciáit fűzte egybe. A csoportpedagógiai eredményesség vitathatatlan, hiszen a társulatot látva az ember arra gondol, az életben náluk szó sincs keserű meséről – mindig együtt látni őket, nagy odafigyeléssel vannak egymás iránt, és sokat mosolyognak. Talán a választott darabok helyett, ha annak mintájára (allegóriájára vagy azokból kiinduló asszociációira) dolgoznak ki egy jelenetfüzért, a diákok is otthonosabban mozogtak volna a játékban. Így sok elmondott szöveg és kevés megéltség jutott részül.

Aztán a végére hagyok egy nagy PLACCS-ot. Bagossy László-Tóth Zoltán-Komlóczi Zoltán rendezése után szétplaccsanva éreztem magam, persze jót nevetek ezen is, mert Komlóczi Zoli személyisége egy igazán laza, poénra mindig nyitott, de érző embert rejt magába, és ez kárpótolt mindenért. Az előadás számomra érthetetlen volt, történések mozzanatait kaptam csak el, mert tele volt üresjáratokkal.
ÜRESJÁRAT = pl. 1., a színész nagyon érez belül, de ennek semmi fizikális jele nincs 2., a színész jól érzi magát a jelenetben, ezért hatszor olyan hosszan csinál mindent 3., nem érnek új vizuális vagy akkusztikai ingerek, sem a cselekmény nem mozdul előre.

Az aktuálpolitikai viszonyokra adott reflexiók pedig kifejezetten erőltetetten hatottak.

Mégis, amikor az előadás felveti a groteszk formavilág lehetőségét (mint az agresszív elnököt játszó lány játékában), akkor velőig hatolóvá válik, és amikor kórussá válik a tömeg, megborzongok a jelenlétüktől.

Összességében ennyit szerettem volna írni a látott produkciókról. A zsűri teljesen reálisan értékelte a látottakat, akkor is, ha nem mindig ért velük egyet az ember. Például Perényi Balázsnak volt egy mondata egy kevésbé jól sikerült délelőtt után, ami nagyon megütötte a fülem, és kicsit bántotta is pedagógus hajlamaimat. Az hangzott el, hogy Pécs rosszul termel, rossz úton van a színjátszás. Nagyon nem osztottam ezt a véleményét, de elfogadtam, hogy így is érezhet az ember néhány gyengébb produkció után. És azt is tudom, hogy a keménységet csak akkor engedi meg magának az ember, ha olyasvalamivel áll szemben, amit nagyon szeretne szeretni. És ha nem tud, akkor iszonyatosan kritikussá válik.

És talán megfontolás tárgya lehetne a külön a diákoknak és külön a csoportvezetőknek tartott szakmai beszélgetés, mert akkor a csoportvezetők is elemibb beszélgetéseket folytathatnának, és az őket érintő problémakörökkel nem kellene azonosulni a diáknak, aki ebben a korban magára veszi azt is, amit két utcával arrébb a szomszéd falu füvéről mondanak.

Senák

Színházi élményözön a diákszínjátszóktól!

Az elmúlt héten három diákszínjátszó csoport komplex előadását láthattam és egy csapat diákot, akik létrehoztak egy  március 15.-i műsort, amely megállná a helyét bármelyik városi rendezvényen.
Lássuk apránként.

Március 10. Vasárnap: két diákszínjátszó csoport idei fesztivál darabját nézhettük meg, mielőtt Pécsre vitték, a regionális diákszínjátszó fesztiválra. A Log Out című előadást a PSG Színjátszó Kör mutatta be, és Komáromi Sándor drámaóráinak keretében készült. Utalok ezzel arra, hogy heti egy próba, tanteremben. De teljesen ledöbbentem.

A témaválasztás a közös improvizációk és a tréningek során előkerült problémakörök eredménye. A közösséghez tartozás, az egyén elmagányosodása. Volt benne facebook chat, facebook adatlap mozaikok, családi konfliktus, szerelem, stresszes fiatalok...de lényegében egy központi magja volt számomra, az  az utolsó jelenet, amikor a főszereplő srác végül pisztolyt ránt, és a többiek, akik az osztálytársait játsszák kimerevednek mindenféle görcsös pozíciókban, majd teljes sötétség a színpadon, és egy vékony bár karakteres hang elkezdi mesélni az iskolai lövöldözést. És akkor összeállt bennem, hogy az előadásban tényleg mennyi aktuális hír és aktuális érzelmi állapot sorakozott fel, és hogy a fiatalok talán ezekben az években küzdenek a legtöbbet az út és célkereséssel. 

Technikailag szép teljesítmény, szép koreográfiák, pontos tér és darabismeret, jó humor és kellő átgondoltság látszott a  darabon. Beszédtechnikailag sokat kell fejlődniük a diákoknak, de semmi más "negatív"kritika nem jut eszembe. Mondjuk ez egy általános probléma, a beszédfejlesztés egy életen át tart:) Dicséretes munka, főleg, hogy ez a második éve, hogy színjátszást tanulnak a Sanyi keze alatt, a Magyarpolányi Művészeti Iskola keretein belül.

Ugyanezen  a délután kaptam a másik sokkoló élményt, a Thea Türr színjátszó csoport előadásában Senák címmel. Íme a plakát, melyet az előzőhöz hasonlóan Veres Péter szerkesztett:

Ez az előadás konkrét szövegen alapult, Háy János Senák című művén. A Wikipédia szerint a mű: "Istendrámák két részben, illetve kétrészes színmű, melynek a Nemzeti Színházban volt az ősbemutatója- a darab a hatvanas évek szerveződő téeszvilágába, budapesti agitátorok és vidéki ellenállók közé kalauzolja az olvasót" Ebből annyi domborodott ki az előadásban, hogy ellenség és család. Hogy van egy külső erő, ami a családot, a szeretet meleg fészkét szét akarta tiporni. És ha családot, mint a legkisebb társadalmi csoportot szétrobbantja, akkor nincs társadalom.  És ez fáj. És ha végignézem az előadást, olyan érzés kerít hatalmába, hogy félre a politikát, tanuljunk emberek emberséget, olvassunk Háy Jánost és úgy egyébként irodalmat és járjunk színházba és mindebből TANULJUNK végre...mert sikerült ezeknek a tizenéves diákoknak az, ami ma nagy hiány: őszintén nyilatkozni egy világról, ami egy rossz példa. És zokogva nézem az előadást, és örülök, hogy nem abban az időben éltem, és arra vágyom, hogy szabad maradhassak és a családommal csak úgy éljek. Hirtelen nem kell több, csak ennyi. A téma erőssége és a szövegek nehézsége nem okozott gondot a színjátszóknak, és hát le a kalappal.

A harmadik előadás kedden zúdult rám.  Egy Lear király. Az előadás címe, Fenyér. Előadta: Színjátszma drámacsoport.Plakát: ugyancsak Veres Péter alkotása:

 Még jó, mert a hármat egymás után, nos, azt végképp nem bírtam volna ki, mert hát tele tele lesz az ember gondolatokkal és szó szerint meg kell emészteni. Ki kell beszélni. Nos, a harmadik előadást az ajkai fiatalokkal készítette Sanyi, vegyes csapat, vannak akik már négy -öt éve járnak Sanyihoz vannak egészen újak is. De mindez az összehangolt munkán és a pontos darab-íven egyáltalán nem látszik. A dramaturgiai munka pont annyi információt juttat el a nézőhöz az eredeti műből, ami éppen kell egy történet ívéhez. Tele van improvizált szövegekkel, ami működik. Amikor először megszólalt egy eredeti szöveg,féltem, hátha a két szövegtípus nem fog megférni egymás mellett, de teljesen értelmezett módon van használva a káromkodástól kezdve az összes improvizált szövegen át a Shakespeare idézetekig minden. A színjátszók fizikai és szellemi jelenléte érezhető a térben, és nem hagyja unatkozni a nézőt.
Megható és hogy is mondjam, nyers előadás. és igen, Tescós szatyorral közlekedik Lear, és nem botránkozok meg, és nem érzem azt, hogy "jajj de alter akar lenni". Egyszerűen jár kel a szatyrokkal, egyszerűen lezseren és lezseren megtörten. A smink és a tekintetek amiket hordoz oly annyira sajnálni és szánni valóvá teszi az egész figurát, hogy amikor a végén még énekelni is kezd az egész tragédiát siratva, hát könnyek szöknek az ember szemébe.

Mindezek után másnap szerencsém volt végignézni -ugyancsak ajkai diákok szereplésével és Herczeg Diána rendezésében - a Kötelék című ünnepi műsort március 15. alkalmából.   És nem is ünnepi műsornak, hanem Ünnepi Előadásnak szeretném nevezni. Ha mindenütt ilyen emelkedett módon emlékeznénk, azt hiszem a forradalmi hangulat sosem halványulna el a magyar emberben. Plakát:(ugyancsak Veres Peti alkotása:)

Gratulálok minden kedves színjátszónak, és a rendezőknek, mert most aztán megújultam tavaszi energiákkal, mert ennyi szép percet egyszerre ritkán kap az emberfia...hát jól el kell raktároznom:))))

IRÁNY!!!

Diákszínjátszóink Pécsre készülnek!

A Magyarpolányi Alapfokú Művészeti Iskola színjátszó csoportjait Pécsre, az ott 2013. 03. 14-17. között megrendezendő Regionális Diákszínjátszó Találkozóra utaztatjuk! Három előadásunk, a Lear király alapján készült FENYÉR, a Háy János novellája alapján született SENÁK, illetve a saját improvizációkból szerkesztett LOG OUT című előadások lesznek láthatók.

A PROGRAM ITT VADÁSZHATÓ 

Fiatal tagjaink készülő blogján némi információ is olvasható,

EHHEZ IDE KELL KATTINTANI!