A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Színházi előadás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Színházi előadás. Összes bejegyzés megjelenítése

Beszámoló XVI. Mondial du Théâtre Nemzetközi Amatőr Színházi Világfesztiválról, (XVIth Mondial du Théâtre World Festival of Amateur Theatre) melyen a Teleszterion Színházi Műhely a Médeia című előadásával vehetett részt

Az előzetesen megfogalmazott szakmai célkitűzés megvalósulása

A Teleszterion Színházi Műhely a Magyar Színjátékos Szövetség szakmai segítségével, a Nemzeti
Kulturális Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma anyagi támogatásával részt vehetett a 2017. évi
Mondial du Théatre-on, Monacóban.

A Mondial du Théatre az amatőr színházi szféra legrangosabb, világszerte elismert eseménye.
A fesztiválon idén több mint 24 országból, több mint 800 fellépő képviselte hazáját. A Teleszterion
Színházi Műhely Magyarországot képviselve nem csak egy előadást vitt a fesztiválra, hanem – ha csak erre a pár napra is –  de Magyarország kulturális követévé vált. Társulatunk Médeia című előadása, méltó volt erre a  fontos feladatra.

A Teleszterion Színházi Műhely tagjai 2017. augusztus 20-án hagyták el Magyarországot, és a monacói Salle des Variétés színpadán léptek fel augusztus 21-én és 22-én. Ezt követően augusztus 24-én délután indultak haza.

A Médeia című előadásunk nagy sikert aratott. A szakmai megbeszélésen és személyes
beszélgetéseink során is csupa pozitív és elismerő  reflexiót kaptunk munkánkra. Kiemelten érdeklődött a szakmai közeg a színházi formanyelv iránt, amelyet képvisel társulatunk. Jó visszajelzést kapott
csapatunk a koncentrált és összeszedett játékra, az erős színészi alakításokra. Emellett kiemelték a
rendezés eredetiségét, a fény- és hangtechnika összhangját az előadásban.

A fesztivál fontos szakmai célkitűzése volt a minél több alkalom és lehetőség biztosítása a szabad és
kötetlen eszmecserére. Ezek az alkalmak az összes résztvevő társulat szakmai fejlődését
segítették.  Ezen felül a fesztivál workshopokat és szakmai konferenciákat szervezett minden résztvevő
társulat számára, ahol a világ minden tájáról érkező trénerek, rendezők és társulatvezetők irányításával
komoly szakmai munka folyt, mind a színészképzés terén, mind a különböző nemzetek eltérő
színházi filozófiáinak és történelmének megismerése kapcsán. A szakmai konferencián Komáromi
Sándor a társulatunk művészeti vetője is bemutathatta prezentációját a magyarországi amatőr
színházi szféra jelenlegi helyzetéről, illetve az elmúlt években történt átalakulásokról. Emellett beszámolt a szféra előtt álló feladatokról, amelyek a kulturális alapellátás elképzeléseivel alakítanak ki együttműködést.

Az említett műhelymunkák vezetői voltak többek között: Francesco Facciolli (Olaszország), Vladimir Chikishev (Oroszország), Jennie Dunne és Keith Homer (Egyesült-Királyság).
Monaco városa és a Cote d’Azur polgárai is részesei lehettek ennek a nemzetközi szakmai találkozónak, ugyanis a résztvevő csapatok a város polgárai számára külön produkcióval készültek, mellyel
bemutatták országuk kulturális sajátosságait és nemzeti színjátszásuk különlegességeit.

Nyitott, közvetlen kommunikáció és érdeklődő hangulat vette körül a fesztiválozókat a rendezvényen, amit nem esett nehezére képviselni a Teleszterion Színházi Műhelynek sem, hiszen ezt a fajta élet- és művészetszeretetet képviseli a társulatunk is.

Összefoglalva, elmondható, hogy a Mondial du Théatre fesztiválon való részvétellel az előzetes szakmai célkitűzését meg tudta valósítani Teleszterion Színházi Műhely. A szakmai
tapasztalatokat megfelelően és építő jelleggel tudja integrálni a jövőbeni projektjei elkészítésében.
Társulatunk célja, hogy a kint megismert technikákat és formákat az itthoni alkotóközösségeknek is megmutathassa. A 2017/2018-as színházi évadra a Monacóban
kapott impulzusok hatására, a Teleszterion Színházi Műhely saját tevékenysége is megemelődhet,
illetve a különböző hazai szakmai fesztiválok nyújtotta találkozási lehetőségeknek köszönhetően számtalan más magyar csoport számára is adott lesz a szakmai fejlődés és továbblépés lehetősége.


Néhány személyes reflexió a társulat tagjaitól:

“Nagy megtiszteltetés volt ez nekünk, az egész csapat nevében kijelenthetem.  Az első, a
legemlékezetesebb pillanatok listájára felkerülő élmény, rögtön az a vendégfogadás, ami
megérkezésünkkor várt bennünket. Üdvözlésünkre a magyar zászlót lengették a csapatokat fogadó épület előtt. Egyedüli magyar csapatként képviselni Magyarországot a világ előtt, a magyar zászló színei alatt, felejthetetlen élmény volt. Érthető volt tehát a csapat meghatottsága az ilyen pillanatokban.”

“Monaco egy tengerparti ékszerdoboz, rengeteg fantasztikus épülettel és látványossággal. Amint csak tehettük igyekeztünk mindent megcsodálni, de a mi fő feladatunk ebben a 4 szűk napban, hogy
Euripidész: Médeia című drámáját bemutassuk a Teleszterion Színházi Műhely adaptációjában, Komáromi Sándor rendezésében. Valamint, hogy a világ minél több csapatával folytassunk párbeszédet színházról,
alkotásról, módszerekről, a különböző országok színházi kultúrájáról. Félek, nem tudnám pontosan,
hiánytalanul felsorolni azokat a nemzeteket, akik képviselték magukat a fesztiválon egy-egy
előadással, hiszen a találkozó tíz napos volt. Tíz nap alatt pedig elképesztő sok társulat érkezett a világ
minden tájáról. Abban a négy napban, amit ott töltöttünk, jó ismeretséget kötöttünk a
Nagy-Britanniából, Chiléből, Amerikából, Franciaországból, Oroszországból, Csehországból érkező
társulatokkal. Megnézhettük az argentín, a dán, az ausztrál, a brit, a chilei és az orosz színházi előadásokat.”

“A nyitottság és közvetlen kommunikáció Monaco protokolláris vendégeire is maximálisan igaz. Minden jelenlévő csapat vezetője, - tőlünk Komáromi Sándor -  hivatalos volt több olyan alkalomra, ahol nyílt beszélgetésre volt lehetőség Monaco vezetésével és a fesztivál védnökeivel. Ezeken a beszélgetéseken is kiderült, hogy mások számára is vidámságot és magas szakmai értéket képviselünk.”

“A fesztivál ideje alatt különböző workshopon adódott lehetőség egymástól tanulni, színházi
gondolatokat és technikákat megismerni. A Teleszterion csapatából ketten részt vettünk Vladimir Chikishev
orosz művészeti vezető és producer workshopján. Ő igazgatja a Piano Színházat és épített ki egy
önkifejezést fejlesztő képzést süket gyerekek számára. Mi is a testnyelvi kommunikációról és a szavak nélküli
önkifejezésről kaphattunk rengeteg értékes élményt és szerezhettünk tapasztalatot majd három órában.
A workshop után a brit csapat egyik tagja külön megkeresett bennünket és elmondta, hogy úgy érzi sok mindent tanult tőlünk, magyar csapattól. Az ő meglátásai szerint rendkívül nyitott és közvetlen módon fogalmazunk a színházi folyamatokban. Bátorságunk és kreativitásunk rajtuk is sokat lendített. Örül, hogy
megismerkedhetett a mentalitásunkkal.  Mi pedig annak örülünk, hogy sikerült átadni valamit abból, amit mi a színházról és az alkotófolyamatokról, valamint az emberi hozzáállásról gondolunk.”

“A Teleszterion Színházi Műhely nevében szeretnék nagy köszönetet mondani az Emberi Erőforrások Minisztériumának és az NKA-nak, hogy támogatásukkal lehetőségünk volt ezen a rangos világfesztiválon képviselni Magyarországot.”




Weöres műsor 2013

Tavaly novemberben rendezőként és játszóként vettem ki a részem a Ramazuri Bábszínház produkciójából, mely Weöres Sándor gyermek- és felnőttverseit vette alapul. A szövegkönyv összeállításakor azon morfondíroztam, hogyan lesz ebből az éjsötét, misztikus titkokat és gyermekmondókákat egybesűrítő anyagból egységes előadás. S talán nem is lett. Az elkészült előadás szövegében és hangulatában is a - Weörestől távol csöppet sem álló - filozófikus merengés és az önfeledt játékosság határmezsgyéjén egyensúlyoz. Talán épp emiatt, a gyerekek és a felnőttek egyaránt élvezték.
Íme néhány fotó az egyik fellépésről:

















Kása Ferenc

Bajnokok reggelije monodráma

Kása Ferenc új monodrámája Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije című regényéből Székesfehérváron kerül bemutatásra első ízben 2014.január 23-án, 18:00-kor.

Helyszín: Új Magyar Képtár, Székesfehérvár, Megyeház u. 17.
A belépő: 500 Ft.

Az előadás megtekintése 14 éven aluliaknak nem ajánlott.

Nagy László Emlékére

Iszkázon jártunk, a Nagy László szülőházát is magáénak tudó községben. Remek környezetben, igazán ihletet adó és szép hangulatokat mozgató község, és maga a ház is. Meg az emberek is, akik működtetik. Bővebben:
http://www.mire.hu/hu/museums

Tehát, kaptunk egy meghívást, hogy készítsünk egy kb.20 perces verses műsort Nagy László verseiből. Egyszer már jártunk ott,és az is nagyon izgalmas volt, most már ismerve a hely hangulatát, úgy készültünk a műsorral, hogy a házhoz mindenképpen passzoljon. Azt hiszem ezt sikerült is elérnünk. A szövegeket Feri tette egy szépen ívelt sorrendbe,majd együtt ötleteltünk Diával, Zsófival.

Íme a szövegkönyv:

Lepel alatt írógéppel, vadul gépel, írja a szöveget! Lányok jönnek dudorászva! Izgatottan olvassa a szöveget, interakció!

Holtig a hűségtől

Nem véletlenül lettem költő, s nem is könnyen. Visszatekintve életemre már látom, hogy több erő működött ellenemre, mint javamra. S hogy ma is írok még verset, egyetlen oka van: nem tehetek mást, ez a létformám. Ragaszkodom hozzá. Nem véletlenül hagytam el a Képzőművészeti Főiskolát sem. Mert úgy láttam, versben viszonylag érvényesebben fejezem ki magamat, mint vonalban, formában, színben. Úgy láttam, hogy a vers mozgékonyabb, hogy teret és érzést és történelmet néhány mozdulattal is megörökíthet. Ilyen gondolattal szegődtem a vershez végérvényesen. Akkor, 1948-ban, a történelmi sorsfordulón és olyan hittel, hogy a hétszáz éves magyar költészet álmai valósulnak meg a társadalomban. Történelmi és földrajzi kényszer határozta meg a múltban is költészetünket. Ha ars poeticámról kell vallanom, hadd mondjam el legelőbb, hogy a nehéz örökséget, amit elődeink hagytak ránk, magam is vállalni merem. Nem törődve az anakronizmus vádjával. De ugyanakkor borzongok azoktól, akiknek szája untalan nyűvi a legfenségesebb szavakat, hogy a nép és haza és emberiség. Költőnek lenni manapság sem jelent mást, mint erkölcsi tartást. A stílus, a világképépítés ugyanilyen fontosak, de csak ebből a tartásból eredhetnek. Nem hiszem, hogy lényegemben megváltoznék, így költészetem megváltozását se várja senki. Ez nem jelenti azt, hogy megnyugodtam volna, hogy elégedett vagyok magammal. A költőnek folytonos gondja a megújulás, különben – ahogy mondják – ismételgeti önmagát. Hogy ne említsek mást, éppen elég gondom a törekvés a pontos kifejezésre, a fölösleges elhagyására, a költői közhelyek irtására, törekvés folyton olyanra, ami még nem volt. Ugyanakkor a kíméletlen fegyelem pusztítja a termékenység perceit, s ritkábban születik vers. Éppen ezért, ha fohászkodnom szabad, nem óhajtok magamnak mást, mint a szinte lehetetlent: mai tudásomhoz az ifjúság rugalmasságát.

Elindul az ének, ahogy a Szarvasfiban, megmarad a dülöngélés.

Az én szívem

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem
durva-gaz erdőben,
virág vagyok, attól félek:
csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem
fényben, égdörgésben,
ecetért kell elcserélni
minden édességem.

Julcsi összecsavart leplet tart már az elejétől kezdve, mintha bele lenne bugyolálva a kiscsikó. neki kezdi el mondani a verset. Én a dal alatt kicsikót csinálok Diából, Zsófiból. Julcsival is játszunk csikóként a vers alatt:

Kiscsikó-sirató

Fehér volt az anyád, te meg fekete,
anyádat elásták, de te nem tudtad,
lefeküdtem melléd, simogattalak,
sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
puha volt a füled, mint a kisnyulé,
nyakadon a csengő piros szalagon,
de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,
szívedet hallgattam, alig dobogott,
tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
tollpihén a lelked alig remegett,
sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
nem kellett már neked a dudlis üveg,
inkább földhöz verted halántékodat,
tejfoggal haraptad piros nyelvedet,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
bőrödet lehúzták, szárítják napon,
sírodat megásták a meggyfák alá,
gyönge a te csontod, mint a babáké,
a hajnali harmat széjjel őröli,
bőrödből csinálnak fekete sipkát,
drága bőrtarisznyát borosüvegnek,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
ott ficánkolsz te a csillagok között,
onnan megrugdosod az én szivemet,
minden reményünket befödi a hó,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

Almaosztás kezdődik.

Ha döng a föld

Már tudtam én, ha döng a föld:
szívemhez anyám közelít,
oda emel, hol felkereng
tej és akácméz illata,
a gyolcs sikongó kapuit
sarkig kitárja, mosolyog,
s rámszabadítván kútjait
a Mindenségben altat el.

S láttam később: a dögnehéz
zsákot mint pólyát úgy viszi,
és csípején forognak el
sötét öntöttvas éjszakák,
cukorrépából télidőn
gyémántos kazlat ő gyalul,
ő sétál fehéringesen
a mennyköves mezőkön át.

És képzeletem tudta már:
a Csodálatos Anya ő,
szivárványkörben ott rezeg
örökzöld tölgyfakoronán,
dobtáras acélfegyverek
hiába veszik célba őt,
mert a golyókat vértelen
elnyeli, mint a délibáb.

Meséből ő a Fehér ló,
növendék fia vagyok én,
törvényt és könyvet hord elém
gyöngytüzű állkapcsai közt,
s hátára forraszt, úgy röpít
az égi kökényfák alatt,
hogy a tövisnek hajamat
csupán fésülni engedi.

Európa, íme, itt vagyok,
te félelmemnek fókusza,
gyönyör és tőr itt számosabb,
mint a barbárok síkjain,
mezítlen itt sikoltozok
sípcsontjaid közt, gótika,
Le Corbusier, inaim
betonküllőkre csavarod.

De zene zendül, nagy zene,
túl alkonyom vérpadjain,
az örök halál falait
anyám sörénye átveri,
s tudom: ha újra döng a föld,
szívemhez anyám közelít,
s akár ha tengert hallanék:
a Mindenség nekem beszél.

Zsófi almazabálás, kikapta a dia kezéből. (ez még az előző alatt?)

Tűz

Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!

Dia lepelkihúzás, gyerekek kezébe adja.

Lánglakodalom

Az égbolt sikolt: rátokszakadok,
a föld meginog: széthasadozok,
jajgat a kő is: közelítenek
csikorgó csontu páncélistenek.
Az asszony szája lázzal cserepes,
ölbeli gyerek didiket keres,
rívó leányok, megritkult család
lesik topogva a nap hajnalát.

Egy pillanatra béke lett,
orosz katona kér aludt-tejet.

Most vastüdejü gonosz angyalok
szárnyától az ég sajog, ragyog,
borulj a földre, ne less repülőt,
zúdít a földre foszforos esőt.
Barát-e, ellenség-e ő?
Ki bűne ez a mennyegző?
Ripeg-ropog a lánglakodalom
a háztetőkön, sárga kazlakon.
A lángok ujja égre esküdött,
most kulcsolódik két házsor fölött!
Az utcán én vagyok csak vakmerő,
a férfiakkal tele a mező,
ott óbégatnak hogy: idesanyám!
Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,
s a lécketrecben ég a kiscsikó,
jászol tüzébe vicsorít a ló,
lángok közé a tehén borjazik,
szénfeketére ökrök sülnek itt –
Lángok közül te árva vakmerő,
mi menthető volt, az se menthető.

Kereső játék a leplek között. Mi elhatárolódunk a Zsófi segítségnyújtási kísérletétől. a következő vers alatt.

Vérugató tündér

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.

Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.

Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár -- kérdem magamban.

Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.

Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.

Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.

Favirág habzik s te letűntél,
világos vért ugat egy tündér.

Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.

Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.

Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.

A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.

Alkohol nincs ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.

Mintha egy szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium s virágod.

Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

Csak elmész, elzengnek a szárnyak
s marad a vérhomály utánad.

Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.

A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a semmibe a tested.

Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!

Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!

Nappalom éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt ígéred!

Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!

Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Lepelfejtésbe kezd a Julcsi. Utána tükörjáték hármunk között.?

Öregasszonyok

Neszező lúdcsapatból,
hófehér tollú hadból
kilencet kiszemeltek,
megtépni ölbe vettek.
A nyughatatlan ujjak
repesnek, el-elbújnak,

vedlik a toll a mellről,
a láb- és szárnytövekről,
néha a vér kiserken.
picinyke piros gyöngyszem,
de éppen elégséges
az emlékébresztéshez.

Nem kél az emlék másról,
nem szól a szó se másról,
csak minden virradatkor
megcibált szöghajakról,
a fájdalomról, vérről,
elrepült kendőcskéről,
százludas asszonyságról,
pásztorlány búbajáról.

Megáll az ujj rezegve,
mintha csak emlékezne,
a szorító kar ernyed,
a szárnynak helyet enged,
kicsap a szárny fehéren,
pihetoll száll a szélben,
fuvóka szélben elvész,
akár a régi emlék.

Kezük igazul újra,
megindulnak az ujjak,
gyűlik a toll a zsákba,
piheg a puhasága,
hallgatnak, úgy ügyelnek,
lehelni alig mernek,
pehely se vesszen kárba,
legyen belőle párna,

párna a menyasszonynak,
pólya a pólyásoknak,
vánkosa mindazoknak,
kik mindig fáradoznak,
nyugtató okos fejnek,
ha elcsigázva szenved,
hogy túl az édes álmon,
okosat kitaláljon,
csodát a világrendben,
hogy meghalni ne kelljen.

Kimegyünk, Diát egyedül hagyjuk.

Szárnyak zenéje

Dobognak, tündöklenek,
érnek a teremtmények.
Ősz fele fordult arccal
pirulnak tudatlan lázban,
még nyár van.

Idesodródtam,
aranyba, hőbe,
ide az áldott mezőbe.
Semmi bajom,
csak más a tekintetem,
s néha a szívem fölé
téved kezem.
Nem érdekes.
Tüzes a föld, levegő,
éden s pokol az ingem.
Idegeimben
zeneszó jár.
Tudom, hogy törvény szerint
betölti sorsát minden.
Gyötrelmes és gyönyörű
ez a nyár.

Csupa sujtás az ég,
dicsőség-sugarat hány
özönnel a nap,
szurony-él minden irány,
madár is belevakul.
De alul
állkapcsát szörnyen kitárva
nyeli a homokbánya a hőt.
Nyelve: a csillámos út
szélesedik,
tüzesen a fűre tolúlt.
Eperfa bódul,
szemereg barna vére,
elvarasul.
Árva fa, árva bokor
ön-árnyékába bújna,
gyötrődik zajtalanul.

Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földet,
szűköl a táj,
de terem.

Rozs, búza, árpa,
levágva megindul,
kukorica izgul,
sajog a tarló virága,
millió méh fuvaroz,
az ég, meg a méz arany-háza
zajos.
Almafa piros koloncot
nevel, a szilvafa kéket,
páncélosodnak a magvak,
ha nedvek apadnak.
A gének találnak fészket.
Megőrzi magát az élet.
Ropogás, bongás,
küllők kerepelése –
nem a lemondás érik,
lerogyni nem szabad élve.
Gép tüzesül,
forrón futnak a szijjak –
a ló homlokán eresen
lüktet a csillag.
Szakad az ember veséje,
de az űrt álma belengi,
muszáj dicsőnek lenni,
nincs kegyelem.
Ez itt a szárnyak zenéje,
ne feledd.
Soha nem feledem.

Kint hangzik el, tűzbogarak.

Ne hagyj a csontokon állnom

Ne hagyj a csontokon állnom,
te ragadj vállon,
vonszolj szobádba,
engem keresztfát
fektess az ágyra,
el innen, el
fénybe,
mesébe,
forralt borhoz,
térdemről csupa-dér
csokrokat oldozz,
nyakamról koszorút,
gyászszalagos hámot,
roskaszd le rólam
fekete zászló-ruhámat,
húzz-vonj szobádba
holtak madarától,
ezüstbetű-hemzsegésből,
jég-gyöngy-szaharából,
átváltoztass,
életre mozgass,
idomíts a létezéshez,
törhetetlen értelméhez,
szádban a mézhez,
piros almádhoz,
küszöbödön rikogatva,
romboltatást, romlást
kiátkozz,
láng, te szerelmes,
fűtsd át a lelkem,
tündér,
tündér,
segíts kitelelnem!


Néhány kép, amelyeket Kutai Enikő készített:

Benkó Zsófia Anna, Kása Ferenc, Oláh Júlia, Herczeg Diána A műsor előtt.

Zsófia szaval.

A műsor közepe -táján felkerültek a leplek. Keresztül kasul a térben.

Az öregasszonyok c.vers alatt lekerültek. Megnyugvás.


Még a műsor előtt Herczeg Diána egy órás drámajáték foglalkozást tartott a gyerekeknek.

Szép nap volt, ihletett állapotban , feltöltve érkeztünk haza. Annak ellenére, hogy az eső csak esett és esett és esett. Valóban itt van az ősz:)

Száll a Roland Opus fészkére

Néhány gondolatot fogok most megosztani két előadásról, amiket a szeptember végi Fest Feszten volt szerencsém megnézni Budán, a MU Színházban. Elsőre talán nem tűnik föl, de ezek a produkciók kapcsolódnak egymáshoz, ha másban nem, hát abban, hogy komoly és nyomasztó kérdésekkel világítanak be az egyén (vagy az első esetében inkább csoport) és az őt körül vevő külvilág ellentétének bugyraiba. Mindkettőt ajánlani tudom!

Apa, mikrochip vezérli az életem!

A lendvai Egy & Más vándorszínház előadásáról

Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye velőtrázó társadalmi kórkép, mely a perifériára szorultak (elmegyógyintézeti betegek) szemszögéből vizsgálja az embertelen kontrolhatalom és az annak irányítása alá vont csoport összeférhetetlenségét. Maga a cselekmény már önmagában is nyomasztó dolgot enged feltételezni: a kontrol megdönthetősége (akár orwelli értelemben), és a forradalmi eszmék létjogosultsága kérdőjeleződik meg McMurphyék tragédiájában, de a szerző még ennél is tovább megy, és tudományos fantasztikumba hajló belső gondolatmeneteivel (melyek spirituális jelentést kapnak azáltal, hogy Bromdem, az indián közvetíti őket) a technológiai fejlődést is a „Nagy Testvér” szolgálatába állítja. Innentől fogva pedig kérdés sem férhet hozzá, hogy a Száll a kakukk fészkére örökérvényű mestermű, ugyanúgy aktuális lesz 50 év múlva, mint ahogyan az volt keletkezése – a beatkorszak – idején.
Úgy vettem észre, a Feszt Fest nyitóelőadásának kiinduló helyzetét – melyben megismertük az elmegyógyintézet lakóit – mi, a nézők sem tudtuk nem a saját életünkre vonatkoztatni. Persze ebben a játszók is segítségünkre voltak: úgy néznek ki ránk az előadás több pontján is, mintha gyógyíthatatlan betegek lennénk a diliházban. Egyszerű és hatásos gesztussal teremtődött meg tehát a néző bevonódása (vagy elzárkózása) ebbe a nyomasztó börtönbe, melynek lakói önkéntesen vállalták a rabságot.
A minőség kőszínházi. És ez éppen annyira dicséret, amennyire negatív kritika is. Mess Attila rendezése ugyanis teljes mértékben a lélektani realista vonalat követi, amely olyan szintű kontrolláltságot (szövegben és beszédben), és átélést (belső intenzitást) követel meg a játszóktól, amit professzionális – értsd: ebből élő – színészektől is csak nagyon ritkán kapunk meg. Jelentem, a léc rezeg, de még éppen fönn marad. Mess játszóinak meg-megvillanó tehetsége és pozitív energiái elfeledtetik velünk a sok technikai hibát, rossz hangsúlyt, túlzó játékot. Együtt drukkolunk Bromdemnek, hogy kitörjön börtönéből, ami végül meg is valósul, a helyzet feszültségéhez mérhető nagy csörömpölés, a rácsos ablak szimbolikus értékű szétverése közepette.
Erről jut eszembe, a díszlet egyszerűen remek és ez is – mint annyi más elem – Milos Forman nagysikerű filmadaptációjára rímel. Nem is szégyen kölcsönvenni pár hatást minden idők egyik legjobb filmjéből!

Roland Opus különös

A Soltis Lajos Színház Téveszmék, avagy Roland Opus halálának különös körülményei című előadásáról

Nagy Péter debütáló rendezése tulajdonképpen abszurd krimi, egy oknyomozó riporter morbid kalandja egy afrikai altatódallal, amivel embert lehet ölni. Szó szerint. Kár, hogy míg Chuck Palahniuk, a Harcosok Klubja szerzőjének szikrázó szellemességgel megírt szövegei dinamikusak (és ezért első hallásra nem is mindig követhetőek), addig a látott adaptáció túlságosan statikus.
Ez a statikusság nem az előadás stációszerűsége miatt zavaró (filmszerűen váltakoznak a képek, markáns kapcsolódási pontok nélkül), hanem azért, mert a színészekkel nem történik meg igazából a történet. A főhős karakterének például egyáltalán nincs íve, ugyanolyan hangon és állapotban festi meg belső világát az utolsó jelenetben, ahogy az elsőben tette. Igaz ez a többi karakterre is. Ilyen módon az előadás szereplői csupán Palahniuk szócsövei lesznek, akik előbújnak, elmondják szövegeiket, majd távoznak a fő díszletelemként használt „varázsszekrénybe”.
Ez a szekrény azért megér egy misét. Vagyis inkább az, hogy szcenikai szempontból milyen remekül működik az előadás. A fiókokból váratlanul előbukkanó figurák egyszerre ijesztőek és viccesek, mozgásuk, beszédük soha nem olyan, mint ahogy az első pillanatban várnánk, folyamatosan kizökkenünk a játék által, tobzódnak az ötletek, és ezt nagyon is jó húzásnak érzem (A Harcosok Klubja is úgy tudta nagyon szórakoztatóan tálalni az író gondolatait, hogy a rendező, David Fincher, minden rendelkezésére álló filmtechnikai eszközt bevetett az ügy érdekében). Az így megteremtődő David Lynch nevéhez méltóan groteszk atmoszféra nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a globalizáció sújtotta (mű)világtól való félelem belénk markoljon, mi pedig válaszul zavartan kinevessük. Nem éppen ez lehetett Palahniuk célja?

Kása Ferenc

Lepkegyűjtő trailer + előadás

Íme a Lepkegyűjtő monodráma előzetese, a következő előadás pedig 2013.05.11-én lesz Pécsen a Nappali Kávézóban. A facebook-eseményt erre keressétek: https://www.facebook.com/events/426051427485732/

VI. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozó - Szubjektíven

Három nap, tizenegy színházi előadás, celldömölki vendégszeretet, fesztivál. Erősen szubjektív és a teljesség igényét nélkülöző (a Prospero Színkör Hat szék című előadását saját próbám miatt kénytelen voltam kihagyni) beszámolóm olvasható alább a VI. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozóról.

A vendéglátó színház stúdiósainak Vagy amit akartok… című előadása le sem tagadhatja, hogy vizsgadarabnak készült, de ezt a legkevésbé sem rónám föl neki. Shakespeare szövegekből és ezek lényegétől csöppet sem távol álló hollywoodi filmrészletekből megszületett kollázs tárul a szemünk elé, melyben az alkotók alázattal és jó energiákat mozgatva, remek játékkedvvel mártóznak meg. Benkő Ágnes rendezése egy pillanatra sem feledkezik meg a játszókról és amellett, hogy folyamatosan kihívások elé állítja őket (pl. akapella betétek, gyors hangulati váltások), sikeresen domborítja ki a fiatalok színészi erényeit. A komikus elemek (melyekhez többek között olyan hatásos szövegeket használnak fel, mint a Csányi-féle Szentivánéji álom „mesteremberek” jelenete), tudnak leginkább átütő erejűvé válni. Apró hiányérzet maradt bennem azonban a tragikus szövegrészek megszólalásakor. Érdekes, hogy amíg a drámaszövegből kiragadott vicc, könnyedén vicc tud maradni egy viszonylag idegen kontextusban, addig a nagymonológok kevésbé élnek meg. A Hamlet sorai éppúgy értelmezve hangzanak el, mégis hiányzik belőlük a súly. Ha a játszó érzi a szöveg fontosságát, de nem biztos abban, miért fontos a számára, igyekszik generálni a feszültséget. Ilyenkor a színész törekvése ellenére csupán értelmezni tudjuk a látottakat, a színpadi hatás pedig háttérbe szorul. A feladat nehézségét tekintve teljesen érthető, hogy az előadás kissé lelassul, a vibrálás alábbhagy ezeken a pontokon, én mégis azt javasolnám a csapatnak, igyekezzenek még több szemszögből megvizsgálni a rendkívül sokrétű, „veretes” sorokat, majd markánsan kijelölni egy lehetséges utat a megszólaltatásukra.
A megnyitónak is helyet adó Művelődési Központ után a fesztivál egy jóval intimebb térben, a Soltis Kamaraszínházban folytatódott. Az erőteljes színházi bevonódás, amely a Vagy amit akartok… előadás oldottságából fakadt, hamar spirituális szintre lépett Várszegi Tibor egyszemélyes előadásának köszönhetően. A játszó mindenekelőtt – nagyon helyesen – röviden bemutatja az előadás második főszereplőjét, a gondosan faragott, anyaföldben és minden valószínűség szerint lótrágyában („attól olyan szép sárga”) érlelt pásztorbotot. A bot férfi princípium, támasz és irányzék, itt azonban leginkább társ, lelki és fizikai értelemben egyaránt. Megdöbbentően pontos és érzéki mozdulatszínházat látunk, melynek minden bizonnyal komoly csillagmitológiai és néphagyományokon nyugvó alapjai vannak, de az intellektuális értelmezést a legkevésbé sem kívánja meg. A használati tárgy szülte előadás legzsigeribb pillanatai félelmet, derűt, szerelmet, magányosságot sugároznak felénk egy megkérdőjelezhetetlenül önazonos művész közvetítésében. Ölelhetnék és élni akarás. Ez a két dolog kavargott bennem A bot című előadásról kitántorogva.
Az előzőtől merően eltérő színházi formanyelvet használ a Képzelni lehet 2.0 című monodráma, Koltai Judit előadásában. A Holdvilág Kamaraszínház darabját talán úgy jellemezném, hogy ez az, ami az egyszeri embernek eszébe jut az „önálló est” kifejezés hallatán. Bárzongorista, régi sanzonok, közhelyes idézetek, és valahol egy igen vastag fátyolfüggöny mögött felsejlő belvilág, amit érzésem szerint közel sem mindenkinek van kedve megismerni. Pláne ha a korosodó színész nem egyszer gyermekszerepben, vagy fájdalmasan sztereotip férfi karakterek bőrében tolmácsol olyan szövegeket, melyek minden valamirevaló általános iskolás szavalóverseny kötelező kellékei. Groteszk hatás teremtődik meg, sajnos kicsit sem szándékosan. Amikor a kis Nemecsek lázálmait követően elindult a „36 fokos lázban égek mindig”, akaratlanul is mosoly képződött néhányunk arcán. A fesztivál során többször vizsgált, sőt, sarokponttá lett önazonosságot itt csak nyomokban tudtam felfedezni.
Ezt követően igazán bosszantó élményben volt részem. A Fekete rúzs és… című verses est (Holdvilág Kamaraszínház) maga volt számomra a tömény dilettantizmus, s félő, hogy teljesen szándékosan volt az. Talán ha megpróbálom kiegészíteni a címet, jobban sikerül megfogalmazni, miért: Fekete rúzs és unott zombi-gengszterek, Fekete rúzs és félvállról vett jelenlét, Fekete rúzs és szerkesztetlenség. A szinopszisban olvasható kabaré elemeknek éppúgy nem sikerült a nyomára bukkannom, mint a szándék szerinti fekete humornak. A csapat színházi hozzáállását jól mutatja, hogy egy ponton látványosan „meggyújtják” a kezükben lévő elektromos cigarettát, mintha ettől a hamis gesztustól valódi cigarettává lépne elő. Sajnálom, hisz attól, hogy valaki napszemüveges, fehérre maszkírozott élőhalott maffiózó, még lehetne a színpadon hiteles vagy akár csak vicces. Az alapkoncepció így leírva például mindenképpen az.
A fesztivál második napja Márkos Ervin unitárius lelkész előadásával vette kezdetét, aki Kőhalomról érkezett Celldömölkre. Egy korábbi tévéinterjúban arról beszél, hogy a magyar nyelv és betűvetés életben tartása külhonban egyrészt az iskola, másrészt a templomok feladata. Ahogy ő fogalmaz: „Hát… Itt már iskola nincsen.” A jó kedélyű előadó népdalokból, mesékből és saját élményeiből formálódott előadása az erdélyi magyarságtudat fájdalmasan szép árnyalatait vetíti elénk. Ezt az önálló estet el lehetne juttatni oda, hogy a néző zokogjon a végén, a játszó azonban nem megy ennyire mélyre, megelégszik a néhol komikus, néhol szívmelengetően pajzán történetek és keserédes népdalok autentikus megidézésével. A tragikus élc hiányzik Márkos hangjából és ezt már csak a felesleges aktuálpolitikai párhuzamok elkerülése végett is szerencsés döntésnek érzem. Az előadás mégis, sőt éppen ezért a szívünkre hat, mindvégig érződik benne a művész feltétlen szeretete az elhangzó szövegek és a bizonytalan jövőjű erdélyi magyarság felé. Nem csoda, hogy órákig dúdolgattam még magamban az előadásnak is címet adó népdalt: Erdély bé vagyon kerítve.
Szintén Romániából, Erdőszentgyörgyből érkeztek a Bodor Péter színkör ifjú színjátszói, Horváth Péter Amphitrüón 2000 című drámája nyomán készült előadásukkal. Az alapanyag egy szatirikus átirat, mely tele van kijátszásra váró poénokkal. Önmagában egy közepes viccen túl nem jelent többet a mobiltelefon megjelenése az antik közegben, vagy annak hangsúlyozása, hogy az athéni istenek bizony manapság helikopterrel járnak. A játszók tehetségesek, lelkesek és nyilvánvalóan színházi útjuk elején járnak, civil életükben azonban sokkal energikusabbnak képzelem el őket, mint amit a színpadon láttam. A poénok csak ritkán tudnak igazán ülni, éppen akkor, amikor – feltételezésem szerint – az előjátszást hűen követni igyekvő színészek ösztönösen szülnek meg nagyszerű gesztusokat, tökéletesen odaillő intonációkat. A közös megbeszélésen előkerült a hanyag eszközhasználat problémája (ezért valóban nem hálás a néző), én külön felhívnám a figyelmet arra, mennyire fontos a fizikai és pszichikai állapotok határozott megtarása a színpadon: ha mint játszó, részegen oldalgok be a színre, megengedhetetlen, hogy fél perc múlva már józanul társalogjak a jelenetben, pár pillanattal később pedig minden ok nélkül ismét pityókásan dülöngélve hagyjam el a színpadot.
Értelmi sérült embereket mozgat a zsirai Alternatív Képszínház Az elhagyott madár című előadása, méghozzá remekül. Olyannyira, hogy az egész fesztivál legintenzívebb színészi jelenléte ennek a gazdag vizualitással működő előadásnak a befejezéséhez köthető. Érzésem szerint az alkotók kiválóan használják a színház közösségteremtő erejét. Ha bárkiben felmerült volna a kérdés, igen, ezek az emberek alkalmasak arra, hogy színházat csináljanak, fogékonyak, érzékenyek és ösztönösek. A rendező, Fábián Gábor – itt pedagógus is egyben – úgy érte el a műfaj által megkövetelt színpadi fegyelmet, hogy játszói láthatóan élvezik amit csinálnak, örömet okoz nekik a színpadra lépés. De ennél még tovább is megy. Az elhagyott madár ugyanis amellett, hogy esztétikus, letisztult koreográfiákat működtet, torokszorító történetet mesél el az elfogadásról.
Az utolsó általam látott produkció a nézők egyöntetű véleménye szerint is méltó megkoronázása volt a fesztiválnak. Benkő Ágnes Menedék/Asylium címet viselő mozgásszínházi előadása vibráló feszültséggel alapoz meg a záró képben beteljesülő elemi tragédiának. A Soltis Lajos Színház kiváló művészeinek minden rezdülése emberi sorsokat villant fel előttünk. Kiemelkedő színészi teljesítmények egész sora, átgondolt díszlethasználat, lehengerlő fizikalitás és könnyek. Engem zavarni szokott a tapsrendnél könnyező színész, jobban esik, ha a nézőtéri fények kigyúlásával megtörténik a szerepből való kilépés és az előadás véget ér, itt azonban olyan intenzív és mélyen gyökerező érzelmek törnek felszínre, amelyek feldolgozása egyszerűen nem tud egyik pillanatról a másikra megtörténni. A Hajba Beatrix arcán elkenődő szemfesték így nem a feldolgozatlanság, hanem a nyílt, tiszta megéltség jelévé vált számomra.

Mindenképp szeretném néhány mondatban felhívni a figyelmet egy olyan problémára, amivel rendszeresen szembesültem az eddig látogatott színházi fesztiválokon, ez pedig a zsűri tisztázatlan szerepe. Általános tapasztalat, hogy ha sok intelligens ember túlzottan intellektuálisan közelít meg egy olyan, intellektussal csak nehezen megragadható kérdést, mint a színház milyensége, kissé elveszik a part. Véletlenül sem akarok bántani senkit, hiszen nincs is rá okom, csupán fájdalmasan hiányoztak számomra a nyilvános párbeszédek az előadásokról, helyettük szerintem többnyire „csak” egyéni nézőpontú elemzéseket hallhattunk. A zsűri meglátásait rendkívül építő jellegűnek és fontosnak éreztem, de hatalmas hiányérzetett hagyott bennem, hogy több olyan csapat, előadó is részt vett az értékeléseken, akiktől egyetlen szó sem hangzott el, így nem sikerült közelebb férkőzni színházi világlátásukhoz, ami pedig személy szerint a leginkább érdekelt volna.
Meglátásom szerint a versenyhelyzet és az előadások egymáshoz mérése kifejezetten jó és hasznos dolog, mégis előnyös volna különválasztani a zsűri értékelését a nyilvános beszélgetésektől, így talán a színházcsinálók is bátrabban nyilatkoznak meg magukról, fogalmaznak meg fontos, őket foglalkoztató kérdéseket a színházról.

Végül köszönettel tartozom a celldömölkieknek, hiszen ódaadó házigazdák voltak! Nem csak az előadások előtti bekészülést könnyítették meg számunkra, de a szünetekben is érdeklődve, barátsággal fordultak hozzánk. A bencés kolostor épületénél pedig autentikusabb szállást elképzelni sem tudtunk magunknak ez alatt a három nap alatt.

A fenti fotókat a Soltis Lajos Színház facebook oldaláról vettem kölcsön. :)
Kása Ferenc

Csapszéki leánykák



Czinki Ferenc felkérte Barbély Gábort, Herczeg Diánát és jómagamat (Benkó Zsófia Anna), hogy segítsünk neki egy holland művekből álló listát színpadra állítani. Ebben nagyon szívesen részt vettünk. A cél az volt, hogy a közönség számára ismertebbé tegyük a hollandok versei és novellái által létrehozott lelkiállapotokat. Megálmodtunk egy világot a művek hangulatai alapján, és szép lassan körvonalazódott egy emberi sors a művek sorrendiségéből. A születéstől, kisgyermekkortól elértünk a halálig.
Amikor kezembe kaptam a listát, eléggé megijedtem, eléggé komor és nyomasztó műveket olvastam. De éppen ezért mindannyiunknak nagy kihívást jelentett. Ezt a műsort Székesfehérváron az Öregek napján olvastuk fel, majd másnap december17.-én a Parabában adtuk elő kicsit másképp. Piros rúzs, hullaszín, borbély homály, paradicsom és bacon, háttérben szóló melankolikus melódiák kereszttüzében tekinthették meg a Paraba vendégei a közös produkciónkat, mint a Teleszterion Kulturális Egyesület tagjai Czinki Ferenccel fűszerezve. Vagy mondhatnám fordítva is.
A közös munka nagyon inspiráló volt és izgalmas, a végtermék, ami született pedig várja a fellépési lehetőségeket.  

Benkó Zsófia Anna