A következő címkéjű bejegyzések mutatása: DRÁMÁZUNK. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: DRÁMÁZUNK. Összes bejegyzés megjelenítése

Csurgó - az inspiratív környezet megkönnyíti a színházi munkát

Hétfő óta, azaz július hatodika óta tart a VIII. Csokonai Egyetemi Színjátszó Tábor, ahol az egyik szakmai közreműködő Komáromi Sándor, a Teleszterion Színházi Műhely művészeti vezetője, rendezője.

Méltán kijelenthetjük, hogy Csurgón, a Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnáziumnak ( http://www.csvmrg.hu/ ) varázslatos hangulata van...így van ez akkor is, ha egyszerű látogatói vagyunk az intézménynek, de ha még dolgunk is akad ott, és esetleg több napig tartózkodunk ott...és esetleg még...az ott tartózkodás oka a színház körül forog...nos, akkor aztán megtaláltuk a megfelelő helyet és időt arra, hogy alkossunk! Közösségben vagy egyénileg dolgozunk, a környezet és a közeg támogatni fog bennünket!

A Teleszterion Színházi Műhely legutóbb tanévzáráskor pihent meg két napra a Református Gimnáziumban, akkor Komáromi Sándor egy pécsi színjátszó csoportja mutatta be előadását a diákoknak, és a társulat éppen Komlóra tartott, fesztiválra. Mondanom sem kell, hogy már akkor is tapasztaltuk, itt érdemes lenne alkotni!
Komáromi Sándornak most van erre alkalma, rendezőként, szakmai közreműködőként.



A táborban 18 év feletti, egyetemisták vehetnek részt. Vannak már évek óta visszajáró diákok, és vannak, akik most jelentkeztek először a táborba. De a munkára hangolódást, a közös színházi gondolkodást ez nem nehezítette, sőt, tapasztalatok szerint az csak jó, ha a csoport évről évre frissül.
Ezért figyelnek a szervezők arra is, hogy a szakmai közreműködők se ugyanazok a személyek legyenek minden évben. Sándor először vesz részt a táborban, bár az elmúlt évek alatt a szervezőkkel több fesztiválon is megismerhették egymás munkáját, láthatták egymás szakmai fejlődését.

A tábor hangulatáról néhány kép:










További élmény és szakmai beszámolók érkeznek még a blogra:)

Nagy László Emlékére

Iszkázon jártunk, a Nagy László szülőházát is magáénak tudó községben. Remek környezetben, igazán ihletet adó és szép hangulatokat mozgató község, és maga a ház is. Meg az emberek is, akik működtetik. Bővebben:
http://www.mire.hu/hu/museums

Tehát, kaptunk egy meghívást, hogy készítsünk egy kb.20 perces verses műsort Nagy László verseiből. Egyszer már jártunk ott,és az is nagyon izgalmas volt, most már ismerve a hely hangulatát, úgy készültünk a műsorral, hogy a házhoz mindenképpen passzoljon. Azt hiszem ezt sikerült is elérnünk. A szövegeket Feri tette egy szépen ívelt sorrendbe,majd együtt ötleteltünk Diával, Zsófival.

Íme a szövegkönyv:

Lepel alatt írógéppel, vadul gépel, írja a szöveget! Lányok jönnek dudorászva! Izgatottan olvassa a szöveget, interakció!

Holtig a hűségtől

Nem véletlenül lettem költő, s nem is könnyen. Visszatekintve életemre már látom, hogy több erő működött ellenemre, mint javamra. S hogy ma is írok még verset, egyetlen oka van: nem tehetek mást, ez a létformám. Ragaszkodom hozzá. Nem véletlenül hagytam el a Képzőművészeti Főiskolát sem. Mert úgy láttam, versben viszonylag érvényesebben fejezem ki magamat, mint vonalban, formában, színben. Úgy láttam, hogy a vers mozgékonyabb, hogy teret és érzést és történelmet néhány mozdulattal is megörökíthet. Ilyen gondolattal szegődtem a vershez végérvényesen. Akkor, 1948-ban, a történelmi sorsfordulón és olyan hittel, hogy a hétszáz éves magyar költészet álmai valósulnak meg a társadalomban. Történelmi és földrajzi kényszer határozta meg a múltban is költészetünket. Ha ars poeticámról kell vallanom, hadd mondjam el legelőbb, hogy a nehéz örökséget, amit elődeink hagytak ránk, magam is vállalni merem. Nem törődve az anakronizmus vádjával. De ugyanakkor borzongok azoktól, akiknek szája untalan nyűvi a legfenségesebb szavakat, hogy a nép és haza és emberiség. Költőnek lenni manapság sem jelent mást, mint erkölcsi tartást. A stílus, a világképépítés ugyanilyen fontosak, de csak ebből a tartásból eredhetnek. Nem hiszem, hogy lényegemben megváltoznék, így költészetem megváltozását se várja senki. Ez nem jelenti azt, hogy megnyugodtam volna, hogy elégedett vagyok magammal. A költőnek folytonos gondja a megújulás, különben – ahogy mondják – ismételgeti önmagát. Hogy ne említsek mást, éppen elég gondom a törekvés a pontos kifejezésre, a fölösleges elhagyására, a költői közhelyek irtására, törekvés folyton olyanra, ami még nem volt. Ugyanakkor a kíméletlen fegyelem pusztítja a termékenység perceit, s ritkábban születik vers. Éppen ezért, ha fohászkodnom szabad, nem óhajtok magamnak mást, mint a szinte lehetetlent: mai tudásomhoz az ifjúság rugalmasságát.

Elindul az ének, ahogy a Szarvasfiban, megmarad a dülöngélés.

Az én szívem

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem
durva-gaz erdőben,
virág vagyok, attól félek:
csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem
fényben, égdörgésben,
ecetért kell elcserélni
minden édességem.

Julcsi összecsavart leplet tart már az elejétől kezdve, mintha bele lenne bugyolálva a kiscsikó. neki kezdi el mondani a verset. Én a dal alatt kicsikót csinálok Diából, Zsófiból. Julcsival is játszunk csikóként a vers alatt:

Kiscsikó-sirató

Fehér volt az anyád, te meg fekete,
anyádat elásták, de te nem tudtad,
lefeküdtem melléd, simogattalak,
sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
puha volt a füled, mint a kisnyulé,
nyakadon a csengő piros szalagon,
de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,
szívedet hallgattam, alig dobogott,
tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
tollpihén a lelked alig remegett,
sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
nem kellett már neked a dudlis üveg,
inkább földhöz verted halántékodat,
tejfoggal haraptad piros nyelvedet,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
bőrödet lehúzták, szárítják napon,
sírodat megásták a meggyfák alá,
gyönge a te csontod, mint a babáké,
a hajnali harmat széjjel őröli,
bőrödből csinálnak fekete sipkát,
drága bőrtarisznyát borosüvegnek,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
ott ficánkolsz te a csillagok között,
onnan megrugdosod az én szivemet,
minden reményünket befödi a hó,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

Almaosztás kezdődik.

Ha döng a föld

Már tudtam én, ha döng a föld:
szívemhez anyám közelít,
oda emel, hol felkereng
tej és akácméz illata,
a gyolcs sikongó kapuit
sarkig kitárja, mosolyog,
s rámszabadítván kútjait
a Mindenségben altat el.

S láttam később: a dögnehéz
zsákot mint pólyát úgy viszi,
és csípején forognak el
sötét öntöttvas éjszakák,
cukorrépából télidőn
gyémántos kazlat ő gyalul,
ő sétál fehéringesen
a mennyköves mezőkön át.

És képzeletem tudta már:
a Csodálatos Anya ő,
szivárványkörben ott rezeg
örökzöld tölgyfakoronán,
dobtáras acélfegyverek
hiába veszik célba őt,
mert a golyókat vértelen
elnyeli, mint a délibáb.

Meséből ő a Fehér ló,
növendék fia vagyok én,
törvényt és könyvet hord elém
gyöngytüzű állkapcsai közt,
s hátára forraszt, úgy röpít
az égi kökényfák alatt,
hogy a tövisnek hajamat
csupán fésülni engedi.

Európa, íme, itt vagyok,
te félelmemnek fókusza,
gyönyör és tőr itt számosabb,
mint a barbárok síkjain,
mezítlen itt sikoltozok
sípcsontjaid közt, gótika,
Le Corbusier, inaim
betonküllőkre csavarod.

De zene zendül, nagy zene,
túl alkonyom vérpadjain,
az örök halál falait
anyám sörénye átveri,
s tudom: ha újra döng a föld,
szívemhez anyám közelít,
s akár ha tengert hallanék:
a Mindenség nekem beszél.

Zsófi almazabálás, kikapta a dia kezéből. (ez még az előző alatt?)

Tűz

Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!

Dia lepelkihúzás, gyerekek kezébe adja.

Lánglakodalom

Az égbolt sikolt: rátokszakadok,
a föld meginog: széthasadozok,
jajgat a kő is: közelítenek
csikorgó csontu páncélistenek.
Az asszony szája lázzal cserepes,
ölbeli gyerek didiket keres,
rívó leányok, megritkult család
lesik topogva a nap hajnalát.

Egy pillanatra béke lett,
orosz katona kér aludt-tejet.

Most vastüdejü gonosz angyalok
szárnyától az ég sajog, ragyog,
borulj a földre, ne less repülőt,
zúdít a földre foszforos esőt.
Barát-e, ellenség-e ő?
Ki bűne ez a mennyegző?
Ripeg-ropog a lánglakodalom
a háztetőkön, sárga kazlakon.
A lángok ujja égre esküdött,
most kulcsolódik két házsor fölött!
Az utcán én vagyok csak vakmerő,
a férfiakkal tele a mező,
ott óbégatnak hogy: idesanyám!
Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,
s a lécketrecben ég a kiscsikó,
jászol tüzébe vicsorít a ló,
lángok közé a tehén borjazik,
szénfeketére ökrök sülnek itt –
Lángok közül te árva vakmerő,
mi menthető volt, az se menthető.

Kereső játék a leplek között. Mi elhatárolódunk a Zsófi segítségnyújtási kísérletétől. a következő vers alatt.

Vérugató tündér

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.

Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.

Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár -- kérdem magamban.

Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.

Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.

Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.

Favirág habzik s te letűntél,
világos vért ugat egy tündér.

Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.

Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.

Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.

A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.

Alkohol nincs ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.

Mintha egy szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium s virágod.

Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

Csak elmész, elzengnek a szárnyak
s marad a vérhomály utánad.

Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.

A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a semmibe a tested.

Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!

Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!

Nappalom éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt ígéred!

Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!

Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Lepelfejtésbe kezd a Julcsi. Utána tükörjáték hármunk között.?

Öregasszonyok

Neszező lúdcsapatból,
hófehér tollú hadból
kilencet kiszemeltek,
megtépni ölbe vettek.
A nyughatatlan ujjak
repesnek, el-elbújnak,

vedlik a toll a mellről,
a láb- és szárnytövekről,
néha a vér kiserken.
picinyke piros gyöngyszem,
de éppen elégséges
az emlékébresztéshez.

Nem kél az emlék másról,
nem szól a szó se másról,
csak minden virradatkor
megcibált szöghajakról,
a fájdalomról, vérről,
elrepült kendőcskéről,
százludas asszonyságról,
pásztorlány búbajáról.

Megáll az ujj rezegve,
mintha csak emlékezne,
a szorító kar ernyed,
a szárnynak helyet enged,
kicsap a szárny fehéren,
pihetoll száll a szélben,
fuvóka szélben elvész,
akár a régi emlék.

Kezük igazul újra,
megindulnak az ujjak,
gyűlik a toll a zsákba,
piheg a puhasága,
hallgatnak, úgy ügyelnek,
lehelni alig mernek,
pehely se vesszen kárba,
legyen belőle párna,

párna a menyasszonynak,
pólya a pólyásoknak,
vánkosa mindazoknak,
kik mindig fáradoznak,
nyugtató okos fejnek,
ha elcsigázva szenved,
hogy túl az édes álmon,
okosat kitaláljon,
csodát a világrendben,
hogy meghalni ne kelljen.

Kimegyünk, Diát egyedül hagyjuk.

Szárnyak zenéje

Dobognak, tündöklenek,
érnek a teremtmények.
Ősz fele fordult arccal
pirulnak tudatlan lázban,
még nyár van.

Idesodródtam,
aranyba, hőbe,
ide az áldott mezőbe.
Semmi bajom,
csak más a tekintetem,
s néha a szívem fölé
téved kezem.
Nem érdekes.
Tüzes a föld, levegő,
éden s pokol az ingem.
Idegeimben
zeneszó jár.
Tudom, hogy törvény szerint
betölti sorsát minden.
Gyötrelmes és gyönyörű
ez a nyár.

Csupa sujtás az ég,
dicsőség-sugarat hány
özönnel a nap,
szurony-él minden irány,
madár is belevakul.
De alul
állkapcsát szörnyen kitárva
nyeli a homokbánya a hőt.
Nyelve: a csillámos út
szélesedik,
tüzesen a fűre tolúlt.
Eperfa bódul,
szemereg barna vére,
elvarasul.
Árva fa, árva bokor
ön-árnyékába bújna,
gyötrődik zajtalanul.

Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földet,
szűköl a táj,
de terem.

Rozs, búza, árpa,
levágva megindul,
kukorica izgul,
sajog a tarló virága,
millió méh fuvaroz,
az ég, meg a méz arany-háza
zajos.
Almafa piros koloncot
nevel, a szilvafa kéket,
páncélosodnak a magvak,
ha nedvek apadnak.
A gének találnak fészket.
Megőrzi magát az élet.
Ropogás, bongás,
küllők kerepelése –
nem a lemondás érik,
lerogyni nem szabad élve.
Gép tüzesül,
forrón futnak a szijjak –
a ló homlokán eresen
lüktet a csillag.
Szakad az ember veséje,
de az űrt álma belengi,
muszáj dicsőnek lenni,
nincs kegyelem.
Ez itt a szárnyak zenéje,
ne feledd.
Soha nem feledem.

Kint hangzik el, tűzbogarak.

Ne hagyj a csontokon állnom

Ne hagyj a csontokon állnom,
te ragadj vállon,
vonszolj szobádba,
engem keresztfát
fektess az ágyra,
el innen, el
fénybe,
mesébe,
forralt borhoz,
térdemről csupa-dér
csokrokat oldozz,
nyakamról koszorút,
gyászszalagos hámot,
roskaszd le rólam
fekete zászló-ruhámat,
húzz-vonj szobádba
holtak madarától,
ezüstbetű-hemzsegésből,
jég-gyöngy-szaharából,
átváltoztass,
életre mozgass,
idomíts a létezéshez,
törhetetlen értelméhez,
szádban a mézhez,
piros almádhoz,
küszöbödön rikogatva,
romboltatást, romlást
kiátkozz,
láng, te szerelmes,
fűtsd át a lelkem,
tündér,
tündér,
segíts kitelelnem!


Néhány kép, amelyeket Kutai Enikő készített:

Benkó Zsófia Anna, Kása Ferenc, Oláh Júlia, Herczeg Diána A műsor előtt.

Zsófia szaval.

A műsor közepe -táján felkerültek a leplek. Keresztül kasul a térben.

Az öregasszonyok c.vers alatt lekerültek. Megnyugvás.


Még a műsor előtt Herczeg Diána egy órás drámajáték foglalkozást tartott a gyerekeknek.

Szép nap volt, ihletett állapotban , feltöltve érkeztünk haza. Annak ellenére, hogy az eső csak esett és esett és esett. Valóban itt van az ősz:)

Évzáró (2011) / Évkezdő (2012)

A Teleszterion Színházi Műhely - vagyis annak két tagja, Herczeg Dia és jómagam - felolvasó esttel zárta az évet december 9-én, este 18:00-kor Székesfehérváron, a Zsolt Utcai Könyvtárban. Czinki Ferenc, fehérvári zsurnaliszta és életművész társaságában beültünk egy kávéra a Halesz kocsmába (alapítva 1912-ben), hogy összeolvassuk a közelgő karácsony hangulatához passzoló novellákat.
Az írások jók voltak, felolvasni őket pedig nehéz. Valószínű, hogy minél többet tud meg az ember a színház működéséről, annál nagyobbra értékeli azokat a művészeket, akik képesek jól helyt állni egy olyan minimális gesztikulációval működő műfajban, mint a felolvasás. Gondoljunk csak bele, hány rossz felolvasóesten vettünk már részt azért, mert a felolvasók elmulasztották a próbát, az elmélyülést, az érzelmi és értelmi viszony kialakítását a szöveggel.
Hát persze, hogy előfordul ez a mulasztás, hiszen a dolog nehéz. Koncentrációt, időt és energiát igényel. Ahhoz hogy valaki jó felolvasó lehessen, minden apró pórusában életre kell kelnie a szövegnek. És ez nem megy csak úgy, hogy fölcsapok itt egy könyvet és ügyesen - de inkább csak tűrhetően - artikulálva fölolvasok. Próbálni kell.
És ezzel most nem mondtam semmi különlegeset, a dolog - hogy az ember önállóan próbálni kezdjen - mégis rettentően nehéz, és a tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor nem is történik meg. Az elhivatottságot valami iránt sokan sokféleképpen magyarázzák, recept azonban nincs. Vagy eljut az ember arra a pontra, hogy a robotmeló tízperces cigiszünetében monológot gyakorol az esti előadásra, vagy nem. Ahhoz, hogy megtalálja a motivációit, mindenkinek egyénenként kell kérdéseket és válaszokat megfogalmazni - jelen esetben a színházról -, fontossági sorrendeket felállítani, hogy ne álljon meg egy helyben, haladjon előre a maga útján. A színház is - mint bármelyik művészet - azáltal válik élővé, hogy a művész megpróbál benne válaszolni az őt foglalkoztató kérdésekre.
És itt hadd emeljek ki ezek közül a kérdések közül egyet, amivel meggyőződésem szerint minden alkotó gyakran szembekerül: Miért csinálom én ezt az egészet? Miért játszom márciusban 50-szer a Zabhegyezőt gimnazistáknak, miért alszom néha tornatermekben, hogy reggel 8-kor indulhasson a műsor a gyerekeknek, miért töltöm az egész augusztusomat előadáspróbákkal és miért próbálok hétvégente?
Első körben talán csak annyi a fontos, hogy legyen válasz. Mert ha nincs, akkor hosszú távon biztosan csalódni fogunk magunkban, vagy másokban. Volt ilyen csalódásban is részem 2011-ben, de azért visszatekintve ez eltörpül a tornatermekben alvás, a heti 15 előadás, vagy az augusztusi műhelybemutatók bizsergető érzése mellett. Hogy jó úton haladunk, afelől nincs kétségem, és azt is hiszem, hogy bármennyire nehéz, attól még nem kell letérnünk az útról. Nehéz időkben pont az úton maradás adhat tartást, kedvet, lendületet az embereknek, legyen szó nézőkről vagy játszókról.
Végezetül engedtessék meg, hogy az első bekezdésben említett felolvasó esten általam olvasott novellával kívánjak Boldog Új Évet minden Kedves Blogolvasónak! Innen letölthető, elolvasható. 

Kása Ferenc

A jövőről (Herczeg Diána írása)

A minapi csoportfoglalkozáson véletlenül nekitámaszkodtam a villanykapcsolónak…Onnantól kezdve vaksötétben játszottunk. Kérdezem a gyerekektől, hogy mit jelentsen nekünk ez a tér, mi legyen ez a sötét. Azt mondták, legyen a jövő…hmmm milyen jó gondolat. Sötétben igyekeztünk eljutni A-ból B-be, próbáltuk megkeresni egymást, összegyűjtötték egymást, tűz köré kuporodtak, aztán mindenkinek vissza kellett találnia kiinduló pontjához, különböző hangokkal, zajokkal segítették egymást közlekedni. Tapogatóztak, hiszen semmi nem volt biztos. Volt ugyanis egy külső tényező (én), aki mindig akadályokat helyezett eléjük, hogy ne legyen olyan könnyű. Így már valóban olyan, mint a jövő. Azt mondta az egyik kislány, ez nagyon félelmetes volt, de nagyon izgalmas is egyben. Hát olyan ez, mint a jövő.

Őket nagyon foglalkoztatja ez a dolog. Olyan félelmeik vannak a jövővel kapcsolatban, ami fele részben nem is az övék…a felnőtteké! Nem kellene még azon izgulni, hogy miből teremtenek tökéletes egzisztenciát. Mert hát az minimum saját kertes házat, autót, legmodernebb számítógépet (ha lehet ne csak egyet, mert az komoly vitákat eredményezne), szép ruhákat jelent. Legalábbis egyikőjüknek ezt mondta az anyukája. Ó, jajj!

Ja, és új tantervet is sikerült kidolgozniuk, miszerint történelmet csak időgéppel szeretnének tanulni, hogy élmény legyen, ne pusztán adat áradat. De ha nincs is időgép, jó volna minden csatát, békekötést, puccsot eljátszani…Szituációba hozni. Azt mondják úgy jobban megragadna. Ők beiktatnának az órarendbe mágia órát, ufó nyelvórát, Jedi képző órát és egyéb ilyen izgalmas fakultációkat

Gondolatok a Csigaházról:)



Mint az elmúlt hetekben szinte minden Zabhegyező előadás után, ma is sok okos és meglepő gondolat hangzott el Holden-nek a kacsákhoz való viszonyáról. Az előadások után a gyerekek drámafoglalkozáson vesznek részt. A foglalkozás alkalmával lehetőségük nyílik azt a kérdéskört is kibontani, hogy Holden miért foglalkozik azzal, hogy télen hová tűnnek a kacsák, ha befagy a tó? Az előadás hangsúlyosan felveti a problémát és ad válaszlehetőségeket is. Ma is több igen érdekes választ adtak a gyerekek. Többek között elhangzott, hogy Holden és a kacsák között párhuzam van, hiszen Holden sem tudja mi lesz vele, ha "befagy a tó" vagyis ha nehéz időszak érkezik az életébe. Vagy, hogy Allie miatt , a kisöccse miatt, akit korán elveszített, mivel nem nem tudja, hogy az aki meghal, hová tűnik. Tehát egyfajta fel nem dolgozott trauma következtében zavarodott össze Holden, és a kacsás kérdésen át próbálja megérteni a világ dolgait. Olyan megoldás is született, hogy a kacsák kérdéssel szeretne kommunikálni, mert úgy érzi, ez egy sokkal fontosabb dolog, mint a mindennapos rutin dolgok, hiszen ez olyan akár egy filozófia.
Sokat tanulunk nap mint nap a srácoktól, mert minden csoport más egy kicsit, mint ahogy az előadás is mindig más minden alkalommal!A foglalkozások egyben visszajelzések az előadásra is, és a közönség állapotára is.
Érdekes színházat csinálni rajzteremben, tornaszobában, konferenciateremben, aulában vagy akár tornacsarnokban. Hát ilyen helyeken fordulunk meg, a gyerekek saját közegébe visszük az előadást, és ez nekik is élmény lehet és nekünk, játszóknak is, hiszen a tér szerepe ugyanolyan fontos, mint bármelyik játszóé.
Már csak két hét van vissza a pályázat teljesítéséig, de remélem ugyanolyan színesen és aktívan fog telni, mint az elmúlt néhány hét.:)

Teleszterion Csigaház - házhoz ment a színház

A Teleszterion Színházi Műhely eddigi legnagyobb, legizgalmasabb színházi vállalkozása a Teleszterion Csigaház, amelynek lényege, hogy néhány fa-keretből és drapériákból tetszőleges méretben bárhol felállíthatunk egy amolyan színházi „dobozt”, amely kb. 30-40 fő befogadására alkalmas teret tud biztosítani. Ezen a rendszeren belül olyan előadások mutatkoznak be, melyek kevés eszközzel, elsősorban a színészi munkára alapozva aknázzák ki a színházi hatásmechanizmus kínálta lehetőségeket, a test fizikalitását megtéve az emóciók elsődleges hordozójává.

Színházi terünket a partnerintézménnyel kötött megállapodás alapján „házhoz szállítjuk”, és egy vagy több napot töltünk el ott, változatos színházi/drámapedagógiai programokat kínálva az iskola tanulóinak. Ez azért fontos, mert az iskola mentesül a külön színházi út szervezésének nehézségei alól, valamint lefedheti a kötelező drámapedagógiai foglalkozások jelentős részét.

Elsőként Ben Rice meséjét, a Babó és Bigyó című, nagyszerű történetet dolgoztuk fel. Minden előadást egy nagyobb lélegzetvételű, spontán beszélgetés követ, amely során a történet és annak színházi megformáltsága kapcsán a gyerekek beszélhetnek érzéseikről, saját élményeikről, vagy akár az őket érdeklő (sokszor saját) problémákról.

Programunk első bemutatkozása Magyarpolányban volt, az ottani művészeti iskola szervezésében. Ezt rögtön egy nagy misszió követte – a pápai Jókai Mór Művelődési Központ Tudás-Szín-Tér elnevezésű proramsorozatának részeként pápai és pápa-környéki iskolákba utaztattuk előadásunkat. A csapat tagjaival (Benkó Zsófia Anna, Csabai Csongor, Franczia Dániel, Herczeg Diána, Jung István, Kása Ferenc, Komáromi Sándor, Oláh Júlia és Resitcky Orsolya) 25 nap alatt mintegy 1800 gyereknek játszottuk az előadást, tornateremben, aulában, vagy nagyobb térben felépítve azt a különleges világot, amelyben valódi, emberközeli színház születhet.

Játszottunk drámás osztálynak, speciális képességű tanulóknak, vagy volt példa arra is, hogy magatartászavaros gyerekeket ültettek be a foglalkozásra. A kis térnek köszönhetően a gyerekek kivétel nélkül mindenhol sokkal intenzívebb élményként írták le ezt a fajta színházi foglalkozást, mint a nagyszínházi produkciókat. Nagyon sokszor hasonlítottak bennünket a 3D-s moziélményhez, ami szintén a „közelebb hozott világ” hatékonyabb érzékiségéről árulkodik.

Ennek legfontosabb eszköze a Csigaház elsődleges varázsa – a különleges tér. Abból indultunk ki, hogy a térnek szakralitása van. Atmoszférát, hangulatot teremt, és ehhez sajátos viszonyulásunk van. Ebben az előadásban a doboz belseje olyan világot tár elénk, amelyet egy gyerek is felépíthet magának. Játékok, furcsa színű konzervdobozok, leplek, rajzok, toldott-foldott díszletelemek, mindenféle kacatok – valódi kincsesbánya ez, mintha a főhős fantáziavilága elevenedne meg előttünk. A gyerekek ebben a térben kifejezetten otthonosan léteznek az előadás alatt, aminek köszönhetően nem csak a színház dominál, hanem rögtön megszólítottá válik a privát szféra is.

Az előadás nem kimondottan cselekmény-szinten ábrázolja a történetet. A formanyelv kialakításakor a főszereplő kamasz fiú, Ashmol képzeletének világából építkeztünk. A felnőtt szereplők éppen ezért nem mindig reális figurák, inkább amolyan „fura fazonok”, akiknek egy-egy furcsa tulajdonsága felnagyítva jelenik meg, sőt, alakjuk meghatározó motívumává növi ki magát. Ezeket az alakokat a gyerekek teljesen természetes attitűddel kezelik – állításuk szerint valóban olyanok, amilyenek. Ashmol alakján keresztül elfogadják az absztrakt világot, hiszen az sokszor többet mond el a dolgok lényegéről, mint azok reális felszíne.

Annak ellenére, hogy a történetbe bevezetődik a halál témaköre is, a beszélgetések során a család összetartásának fontosságáról, a hitről, valamint az álmok pénzen-nem-megválthatóságáról esik szó leginkább. Találkoztunk olyan csoporttal, amelyik nem csinálna erkölcsi problémát egy hazugságból, de olyannal is, amelyik jogosnak tartja a saját terület megvédését, legyen bármi is annak eszköze. Azonban némi vita után a gyerekek saját maguk jutnak el odáig, hogy megvétózzák ezen elvek igazságosnak vélt voltát. Az egyik legszebb pillanat ebben a két hónapban az volt, amikor egy kisegítő iskolában a gyerekek megingathatatlanul ragaszkodtak ahhoz, hogy a családnál fontosabb dolog nincs, és hogy a valakihez való tartozás nem mérhető az anyagi világ javaival.

A Teleszterion Színházi Műhely tagjai embertpróbáló körülmények között teljesítik a feladatukat – tornatermekben, olykor a díszletek között éjszakázva pihenik ki az adott nap fáradalmait, hogy a következő reggelen más faluban, új helyszínen mutathassák be programjukat. A játszók maguk díszleteznek, és az oktatási programot is ők vezetik le. Az iskolák szívesen fogadják ezt a különleges színházi projektet, és utólagosan azt is reflektálják, hogy nagyon sok olyan dolog derül ki a gyerekekről, amit hagyományos oktatási keretek között nem mindig, vagy nem mindenkiből lehet előhívni. A Teleszterion Csigaház a Teleszterion Kulturális Egyesület, az NCA és az OKM támogatásával működik, és a pályázatoknak köszönhetően országszerte egyre több helyre juthat el.

járda-dráma

Napsütéses szép napot minden Kedves Olvasónknak!
az interjúról kellene írnom, de most két mondat visszhangzik folyamatosan a fejemben. az utcán elcsípett párbeszédelemek nagyon is jól tükrözik a magyar valóságot... épp, -mint rendes egyetemistához illik :) - óráról tartottam hazafelé. előttem egy 50-es nő és egy kb 9 éves kisfiú ballagtak. a nő szájából a következő mondatok hangzottak el: "Miért nem adtad oda Zsoltinak azt a rohadt kulcsot?! Most majd ott fog faszulni a kapu előtt." A válasz egy szimpla "elfelejtettem" volt. Ledöbbentem, hogy lehet egy kisgyerekkel így beszélni, de aztán a válaszból, ahogy a hangjában se félelem, se döbbenet, se szégyen nem volt, arra gondoltam, hogy ez csak nekem hangzik durván. ő már valósznűleg megszokta. Ezen persze mégjobban ledöbbentem. Miért nem figyelnek a felnőttek a gyerekekre....pedig mennyi mindent lehet tőlük tanulni...jah persze, mert a felnőttek Fölnőttek. Velük pedig nagyon nehéz....

INTERJÚK GYEREKEKKEL


A Teleszterion Színházi Műhely tagjai az elmúlt hetekben városi és vidéki iskolákban jártak, interjúkat készítettek gyerekekkel arról, mi mindent játszanak. Kisiskolások és középiskolások egyaránt vannak a megkérdezettek között, a tagok egyéni beszámolóikat hamarosan közzéteszik a blogon. Előzetesben csak néhány gondolatot közölnék, amelyek érdekességet jelentettek számunkra ezekből a tapasztalatokból.


- A játék fogalma és a szabadidős tevékenységek, vagy kedvtelésből végzett feladatok fogalma nagyon gyakran összemosódik. Az minősül tehát játéknak, amit a kötelező feladatokon túl csinál a gyerek.
- Középiskolában a játék sokszor a sporttal fonódik össze, néha azzal a leendő tevékenységgel, amit a diák majd csinálni szeretne (pl. riporter akar lenni és kérdez). Sokszor itt is a kint, a szabad levegőn végzett, a mozgáshoz kötődő dolgok a dominánsabbak.
- Felnőttel, szülővel való játék nem jött elő. Kistestvérrel való játék néha. A szülőkkel történő játék vajon miért nem „divat”, illetve miért nem domináns a játék-fogalomban?
- A számítógépes játékokkal kapcsolatban van egyfajta szégyenérzet. A szülők, a nagyok rossznak tekintik, korlátozzák, tehát nem minősül igazán önfeledt tevékenységnek. A számítógépes játék mint szeretett elfoglaltság elsőként domináns, de ha elgondolkodnak, a gyerekek inkább a klasszikus játékot határozzák meg „kedvenc”-ként. Érdekes dolog, hogy a virtuális világban zajló tevékenység mintha inkább beidegződés-szerű élményanyagot hagyna maga után, reflex-szerűsége emelődik ki.

A TELESZTERION SZÍNHÁZI MŰHELY TAGJAI ÁPRILIS 06-ÁN SZÁMOLNAK BE NÉPMESÉKHEZ KÖTŐDŐ FELADATAIKRÓL, MELYNEK LÉNYEGE AZ VOLT, HOGY SZABADON VÁLASZTOTT NÉPMESÉT KELLETT FELOLVASNI KÜLÖNBÖZŐ KOROSZTÁLYÚ OSZTÁLYOKBAN, ÉS RAJZOLTATNI KELLETT A GYEREKEKET. ARRA VAGYUNK KÍVÁNCSIAK, MILYEN FORMÁBAN JELENNEK MEG ŐSSZIMBÓLUMAINK A MODERN VILÁGBAN.

AÉJIGARK


Dr. Lőrinc Jenő egyik tanulmányában olvastunk erről az eszkimó-szokásról. (Forrás: DPM 3. sz. (1992/1.), 6-11. old.)
- Amikor az eszkimók: felnőttek, nők és gyermekek, a hóförgeteg miatt hosszú időre össze vannak zárva az igluban, nem szórakoztatják őket eléggé a szokásos kis játékok... Öntudatlanul is szükségét érzik, hogy a szél gyötrő hatásától szabaduljanak (ami olykor megőrjíti és öngyilkosságba hajszolja őket)... A játékszer afféle golyófogó... az átfúrt csontot úgy kell eldobni, hogy ív alakot leírva pontosan a fogó hegyére pottyanjon vissza.” E szórakoztató funkció mellett az aéjigark szövege és kommentárjai, a vadász egy napjának életrekeltésével a hideg elleni védekezés kötelező szabályait vési a gyermekekbe. Még ennél is fontosabb talán, hogy a figyelem elterelésével, a játékra összpontosításával az orkán okozta veszélyekről, az éhínség réméről sikerül a játék óráira megfeledkezniük az eszkimóknak, azaz a hóförgeteg tartamára sajátos fiziológiai, pszichológiai szükségletet elégít ki: az izolációból, a szenzoros deprivációból származó unalom elhárítását. Az ilyen állapotot GRASTYÁN ENDRE is életveszélyesnek minősíti, s a szorongás elleni védekezés morbid eszközeivel (kábítószer, alkohol) szemben “egy társadalmi méretű játékatmoszféra” létrehozását javasolja.


- Múltkori foglalkozásunkon beszéltünk arról, hogy a számítógépes játékok inkább játék-pótlók.
A játék valóságpótló is lehet, ugyanúgy, ahogyan az álmok és mesék is. Mindezek azonban gyógyító hatásúak is egyben, ha valamilyen krízishelyzet adódik.
- Ha a számítógépes játék pótszer, akkor meddig engedhető pótszerként? A média kínálta vizuális élmény nagy hatással van az emberre. Azt is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy nagyobb hatással, mintha (például) kimennénk a kertbe sütkérezni. Ebben az esetben nem pusztán pótszer, hanem egyenesen felváltja a valóságot. Ellustuláshoz vezet, hiszen hagyni hogy hasson, könnyebb, mint élni (vagyis létrehozni a hatást annak érdekében, hogy aztán megélhető legyen).
A számítógépes kultúra az aéjigark-példából kiindulva drog. Nincs krízis, mégis azt választom. Az aéjigark esetében ugyanis van krízis, ami nem más, mint a valóság (vagyis az élhető világ) hiánya. (A világ – legalábbis ebben az eszkimó-példában – addig élhető, ameddig az alapvető fiziológiai szükségletek kielégítése nincs veszélyeztetett állapotban).
- A virtuális valóságra jó esetben csak akkor van szükség, ha fizikai valóságunkban, tehát élhető világunkban korlátozva vagyunk.

A JÁTÉK MINT PROBLÉMAMEGOLDÁS


A második műhelyfoglalkozás egyik alaptémája a problémamegoldás fogalmának körüljárása volt. Ezzel kapcsolatban tettünk néhány érdekes megállapítást.





- A problémamegoldás nem feltétlenül alapja a játéknak, de mindenképpen tanít stratégiákat. Még a Ki nevet a végén? társasjáték is, ahol a saját döntés és a véletlen egyaránt alakítója a kialakult helyzetnek.
- Ha van kitűzött cél, törekszel felé, vagyis valami felé, ami megoldást vár. Ez nem biztos, hogy probléma.
- Probléma: feladat, amit meg kell oldani. Probléma akkor adódik, ha leküzdendő akadályt érzékelek, ami a cél és közém kerül.
- Ma nagyon jellemző a probléma szó negatív jelentéstartalmának előtérbe kerülése. A mai ember mindig „problémákat” old meg. A határidőnaplóba írt események is például az időbeliség problémáját vetítik elénk. „Ide is el kell menni, ezzel is találkozni kell, azzal is kell foglalkozni.” Ilyen gondolkodásban sokszor az örömteli dolog is „feladattá” válik. Ez a problémamegoldó gondolkodás kor-függő. Mai jellemző fogalmaink a feladat és a stressz. A hétköznapi életben mindenből feladatot csinálunk. Pl. ma köd van. Ez nem probléma, ha alkalmazkodom (teszem azt nem miniszoknyát veszek fel). Ma magunknak állítunk feladatokat, mindennel kapcsolatban. Minden percben ezeket a problémákat oldjuk meg.
- Ki tudjuk-e kerülni a probléma-központú gondolkodást? Meddig definiálódik problémaként a probléma? Ami a maga öröméért, jóságáért, vagy az élvezetért jön létre, az nem probléma. El kell fogadni azt, hogy semmilyen probléma nem szüntethető meg. Például cipőt kötni meg kell tanulni annak érdekében, hogy az önálló öltözködés problémáját megoldjuk. A probléma ugyanaz marad, csak a tanulás és/vagy játék révén szert teszünk a problémamegoldás rutinjára. Ebből kifolyólag ha a probléma megszüntetésére teszünk fel mindent, az felemészt. Alkalmazkodókészség kell, és akkor a problémához való hozzáállásunk nem probléma-orientált, hanem felerősödik a Leleményesség és a Kreativitás, vagyis a JÁTÉKOSSÁG.

ELSŐ MŰHELYFOGLALKOZÁS

Drámaműhelyünk első alkalmával átbeszéltük a drámapedagógia fogalmát, lényegét és jelentőségét az oktatásban betöltött szerepe kapcsán.

Ezt követően kötetlen beszélgetés formájában néhány fontos fogalmat kezdtünk körüljárni a drámaiság lényegével kapcsolatban, melyekről az alábbi megállapításokat tettük.

A feszültség:-Valamilyen szituáció, amivel nem tudunk mit kezdeni (nem biztos, hogy negatív tartalommal bír).
-Akkor jön létre, ha valami hordozza magában a drámai lehetőséget (a „drámai” szó jelentését itt így használtuk: változásban lévő)
-Feloldásra váró konfliktus (hétköznapi értelemben és hegeli értelemben véve). Feloldás: nem feltétlenül megszabadulás a feszültségtől, valamiféle szintézist is jelenthet.
-A feszültség irányait tekintve oldódhat és fokozódhat.
-Valamely tény tudatosítása, átélése, vagy a vele való egyszerű szembesülés is hordozhat magában feszültséget.
-Nem biztos, hogy megoldódik/feloldódik, de megélése által közelebb kerülsz a problémához.
-Például a Vihar című drámában a feszültség fizikai feszültség is egyben (konkrét vihar), amely feloldódását hatalmas mennydörgés és eső jelzi. A partra vetődés során az alapprobléma nem oldódik meg, de szükségszerűen változó viszonyba kerül.

Sűrítettség
-Lényeghez közelítés.
-Sok kis feszültség jelenlétét is érezhetjük „sűrűnek”.
-A probléma kiválasztása, amire rá akarunk világítani. A sok kis problémából visszavezetünk egy legalapvetőbb, az összeset magába foglaló problémához.
-Sok lehetőség kizárása annak érdekében, hogy egyvalami koncentráltabban lehessen jelen.
-Technikája lehet például: egy 3 perces dialógus előadása két-két mozdulat segítségével, vagy sok apró testi jel egyetlen mozdulatba szervezése.
-Kiválasztás kötődik hozzá (művészi vagy intuitív választás).
-Tömör, lényegi megfogalmazása valaminek.

A továbbiakban a játék szó fogalmát jártuk körül, megpróbáltunk különbséget tenni a „valódi” és a „virtuális” játék között. Ez egyben egy játékdefinícióhoz vezető első beszélgetés is volt.

A Játék


-A játék egyrészt felkészít az életre (a játszó a valósághoz képest mikrovilágot teremt, ahol játék-szinten a valódi élet történései lesznek reprezentáció/reprodukció tárgyává).
-A játék reprodukálás abban az értelemben, hogy a valóságot képzi meg újra, más formába öntve törvényszerűségeit.
-Reprodukálás: minden motívumnak, amit a játékba beleviszünk, van egy mintája – a saját kreatív elemek sem annyira sajátok, bár lehetnek intuitívak (ha nem is a semmiből teremtés gesztusa, hanem inkább a „választás” aktusa által). Minden játszó lény ezen a bolygón (és ebben az univerzumban) él, választásai ennek függvényében ugyancsak e bolygó impulzusaiból születnek meg. Ennek köszönhetően a legabsztraktabb ötleteknek is van valami alapja, mert a megkreált dolog is ennek a bolygónak (univerzumnak) a terméke (őstudat, kollektív tudattalan).
-A játék egyben elsajátítás (bizonyos képességek, az életben szükséges cselekvések elsajátítása és valamiféle tudás megszerzése).
-A játék utánzás (olyan elvek szerint működik, mint a valóság). Szabályszerűségei az élet korlátozó tényezőiből absztrahálódnak.
-Egyes játékokban a gyerek megteheti azt, amit a valóságban nem, ezért a játék a világmegélés egy lehetséges módja.
-A játék sokszor valamilyen probléma, kérdés feldolgozása. A feldolgozás egyben tapasztalatszerzés is.
-A gyermeki játék érdek nélküli (nincs konkrétan megfogalmazott érdeke – legalábbis nem tudatos). Az örömszerzés nem feltétlenül tudatos érdek, inkább ösztönös.
-Társas legyen a játék vagy egyedüli? A gyermek egyedüli játéknál külső kontextust teremt, pl. tanárnőként beszél képzeletbeli osztályhoz, aminek következtében belső dialógus zajlik.
-A fantáziálás is játék, dialógust teremt az énnel azáltal, hogy megképzi, és interpretálja (vagy átéli, megéli) ezeket a képzelgéseket.

A játék tehát minden esetben kapcsolatteremtés.
Megpróbáltuk drasztikusan leválasztani a játék fogalmáról a virtuális valóság-alapon működő időtöltést.
Mi a különbség a játék és a Számítógép-világ között?
-Egyiknek van fizikai valósága, a másiknak nincs.
-A számítógép elénk rak egy világot, amit megkreál, egy játékautóval (match-box) pedig én játszom a környezetet is.
-Miért áll fenn az a sztereotípia, hogy a számítógéppel játszó ember leszedált állapotban van? A játékot játszó testében születik egy inger és egy ingerület (ingerre adott reakció), ezután jön az észlelés majd a megélés/tapasztalás. A játék akkor játék, ha az inger ott képződik meg, ahol a tapasztalás végbemegy. A virtuális öröm előhív bizonyos ingerületeket, de nem azzal azonos területen ad tapasztalatot, vagyis áttételesen stimulál.
-A számítógépes játék a filmhez hasonló élményt ad.
-Alapjátéknál (vagyis amit mi elismerünk játékként) saját fizikai határaid beleszólnak a játékba, a virtuális világban ez nem történik meg.
-Ha virtuális játékot többedmagunkkal játszunk, az inkább sorolható a játék kategóriájába.
-Alapjátéknál a két világ (a játszó fizikai valósága és a játék fizikai valósága) egymásba fonódik. A virtuális játék esetében a két világ nem érintkezik, de mivel a fizikai kontextus mégis a test saját világában marad, és ebben a saját világban valójában nem történik meg a játék aktusa, ezért a számítógép inkább csak játékpótló.
-A számítógépes játék nem biztos hogy játék, inkább csak a szórakoztatás körébe eső jelenség.

DRÁMA VAN - AVAGY MIRŐL ÁRULKODIK A TRIVIALITÁS

Mire használjuk a dráma kifejezést az életben? Nyilvánvaló, ha két gyereket látunk, amint élményeiket (melyet az életből, filmekből, vagy könyvből merítenek) oly módon osztják meg/dolgozzák fel egymással, hogy szerepeket felvéve szituációkat játszanak, nem mondjuk azt, hogy egy drámán dolgoznak, sem pedig azt, hogy drámáznak. A színháztudomány ebben a jelenségben sokkal inkább fellelheti a maga létét, hiszen az egyén és a szerep kettős létformája, akár tudatosult, akár nem, jelen van a résztvevők számára. A puszta játéktól tehát nem lesz dráma a dráma, ellenben lehet „drámai” a tartalom, ám ezek szerint még ez sem elég ahhoz, hogy drámáról beszéljünk.
A „drámaiság” fogalmáról a Magyar Értelmező Kéziszótár a következő meghatározást adja: „a cselekmény belső feszültsége, drámai hatása”. E meghatározásban is van egy szó, mely úgy látszik, meghatározó lehet gondolkodásunkban, ez pedig nem más, mint a feszültség fogalma. A feszültség mindig valamely erő vagy energia koncentrált, megnövekedett állapotát jelenti, amely állapot lehet tudatos és nem tudatos, konkrétumok mentén és konkrétumokban nem megragadható egyaránt. „Drámai cselekményeknek vagyunk szemtanúi” – mondjuk egy meccs kialakult helyzetében, akkor is, ha nem a patthelyzet idézi elő, hanem például egy már előnyét vesztett csapat erőfeletti küzdelme a lehetetlenért. Ugyanakkor „túszdrámának” mondjuk azt a feszült állapotot, amely fogvatartó és áldozat között kialakul. „Dráma van” – sóhajtunk fel, amikor két ember egymással veszekszik, vagy amikor tüntetők rohannak az utcára, vagy ha valahol katasztrófahelyzet áll elő. Emberi drámáról is beszélünk, leginkább olyan esemény(sor) kapcsán, amely(ek) valamilyen szempontból „megindító” erejűek, mert bennük valamely törekvés nagy erővel koncentrálódik, vagy akár egy egész élettörténetet reprezentáló pillanattá sűrűsödik.
A drámapedagógia is használja a dráma szót, noha konvencióik alapanyaga nem kizárólagosan valódi vagy netán írott dráma. Az oktatásnak ez az alternatív formája a dráma megjelölést egyrészt a szó cselekvés-értelmében használja (megcselekedve, játékon keresztül megtapasztalva tanulni), másrészt viszont annak a nem feltétlenül tudatosított lehetőségnek köszönhetően, hogy tulajdonképpeni célja egy, az aktuális tárgyához kapcsolódó viszonyrendszer kialakítása, feltérképezése, a probléma körüljárása, és lehetőleg az alapviszony megváltoztatása. Ez nem rögzített formában, és ráadásul nem kiszámítható módon konkretizálódik foglalkozásaik során, és a viszonyváltozás lehetősége általában a résztvevők privát szférájában megy végbe.
Dráma szavunk és származékainak használata arra enged következtetni, hogy van néhány domináns vonása a szónak, mely nyelvhasználatbeli létét megszervezi. Az egyik legfontosabb elem a "feszültség", a másik pedig az a tényező lesz, amelyet legpontosabban Bécsy Tamás gondolataival írhatunk le, vagyis a viszonyváltozás lehetősége.

A fentebb felsorolt, triviálisnak mondható nyelvhasználatbeli példák kiválóan mutatják, hogy a hétköznapi életben a dráma szó leginkább akkor funkcionál jelzőként, ha előáll egy bizonyos helyzet, vagy állapot, amely egyben feszültséggel telített (az ironikus nyelvhasználatot leszámítva, ahol a feszültség nem a megnyilatkozás tárgyában, hanem a nyelvi játék következtében a tárgy és megnyilatkozás közötti diszkrepanciában realizálódik).

Ez a feszültség hegeli értelemben az előző és a következő állapot közt létrejövő konfliktus.