10-kor elkezdődnek az előadások. Gyönyörű színházi pillanat, ahogy a megvilágított selyemlepedőkkel játszanak. Előadás után, hanyatt-homlok rohanás a WC-re, mert állítólag, ha nem érsz oda kezdésre, az ajtónál álló néni nem enged be. Rekord idő alatt intézzük el ügyes-bajos dolgainkat...de ez sem bizonyul elég gyorsnak. A Wc ajtóból kilépve még látni egy egyre kisebbedő fénysávot...egy szempillantás alatt odaérünk, de a néni mogorva, és megrendíthetetlen arccal közli velünk, hogy ide mi bizony már nem tesszük be a lábunk, max az előadás végén. Bárcsak más dolgokban is ilyen elvhűek lennének a Fölnőttek...
Nincs mit tenni, kiülünk az épület elé. A cigi persze a táskában maradt. A táska meg a teremben. De nem unatkozunk, mindig vannak lézengő gyerekek...
Aztán a többi 6 előadást zsínórban egymás után végignézzük. Feszül már a hólyag, de nem esünk még egyszer abba a hibába, hogy könnyítsünk magunkon, mert tudjuk, hogy esélyünk sincs visszaérni időben. Vannak nagyon szép, aranyos, lélekemelő pillanatok, de akad olyan is, ami nézőként zavarba hoz...
Az utolsó előadás végére, már mindenkinek zsong a feje a sok impulzustól. És akkor most kezdhetjük a gyerekekkel a játékot. Másfél órán keresztül kidobózunk vagy fogócskázunk. A fogónak mi is rengeteg fajtáját ismerjük, de a gyerekeknek egyrészt mindig eszükbe jut egy újjab, másrészt a csoportok folyamatosan váltják egymást az ebédnél. Így negyedóránként 30 gyerek újúlt erővel veti magát a színfogó gyönyöreibe. Háromnegyed háromkor már mindenkinek lóg a nyelve, be van durranva a vádlija, és a hangja is kezd reszelőssé válni. Aztán jön a megváltás az egyik szervező személyében, aki beinvitál mindenkit a Találkozó délutáni előadásaira. Az újjonann érkezők beözönlenek a terembe, mi pedig gyorsan elfogyasztjuk a szelet pizzánkat. Utána usgyi be, mi is elfoglaljuk helyeinket. Újabb 6 előadás...egyszuszra.
Amikor vége az utolsónak, kétségbeesett pillantások egymásra, és valami csoda várása, hogy a gyerekek a fogócska helyett a csöndkirályt követelik majd, vagy legalább esik az eső... Az ajtón kilépve verőfényes napsütés, és kb 60 fogócskalázban égő kölyök fogad minket. Egy gyors cigi, aztán összenézés, nagy levegő, határon túli határátlépés, és csukafejessel bele a fogócska kiapadhatatlan variációiba! Vannak próbálkozások impluzus-játékra, meg névtanulósdira, de ezeket hamar megunják, és a cápa fogót követelik. Nincs mit tenni, ha ők fogócskázni szeretnének, akkor fogócskázunk! A szín, cápa, párosfogó mellett a másik két legnagyobb siker a zombi illetve a láncfogó. A zombifogónak köszönhetően kimoshatatlan fűfoltokkal és fájó torokkal, a láncfogó jóvoltából pedig 2 centivel hosszabb karokkal gazdagodunk.
De megéri! Minden megéri azokért a lelkes sikkantásokért, kacajokért, mosolygós szempárokért amiket az önfeledt játék hoz ki belőlük!
Aztán elkezd sötétedni, a zsűri is meghozta döntését, eredményhirdetés. A gyerkőcök bevonulnak, mi is indulnánk, de egy helybeli kislány bociszemekkel néz ránk, hogy ő még szeretne játszani. Ha pedig akár csak egyetlen egy kicsi is játszani szeretne, akkor játszunk! azért vagyunk! Tehát az egész csapat(igaz nagy nehezen) de felemeli a seggét a lépcsőről, és a kislány instrukciói szerint tojásból kikelő síró kispingvineket játszik, akiket a kislány egyesével megvígasztal. Aztán jön Mrs. Jegesné Fontosvagyok Szigorka és közli, hogy mindjárt kezdődik az eredményhirdetés, fáradjunk be. A kislány is szeretne jönni, még nem látott ilyet. Dia kézen is fogja, hogy akkor menjünk együtt. De a missz nem engedi be. Lesajnáló pillantást vet felé, és közli, hogy ő "helyi gyerek". Nah persze ezzel nem hat meg senkit, attól mi még bevinnénk, de a kislány, akármilyen csöpp is, pontosan érzékeli, hogy ő "nemidevaló", és nem látják szívesen. Ezért visszafordul, és leül a lépcsőre. Már minden hiába, elment a kedve...
Hogy lehet egy felnőtt ilyen?! És ez a nagy különbség a felnőttek és a Fölnőttek között. Egy felnőtt felelősségteljes, és nemcsak magával szemben, hanem a környezetével szemben is, a gyerekekkel szemben meg pláne. Hogy engedheti meg magának egy drámapedagógus, hogy akár egyetlen gyerekkel is így bánjon?! (csak zárójelben jegyezném meg, hogy a kislány amúgy cigány volt...)
Nah mindegy...kiforrongtuk mi is magunk, aztán vége lett az eredményhirdetésenk is, és elindultunk a buszmegállóba. Nem részletezném azt a fizikai állapotot, amiben voltunk... mégis mindenki mosolygott. Igaz, hogy a testünk game ower stádiumban állt át, de az élményanyag, amivel gazdagodtunk ott bizsergett mindenkinek a bal pitvarában.
Csodálatos nap volt! Az elmúlt hetek legcsodálatosabb napja!
A Teleszterion Színházi Műhely színházi programjainak szellemi műhelye
XVIII. WEÖRES SÁNDOR GYERMEKSZÍNJÁTSZÓ TALÁLKOZÓ
Sándor április elején levelet küld a levlsitára: "Április 19-én a pétfürdői gyermekszínjátszó fesztiválon játékos délutánt kell szerveznünk kb. 100-150 gyereknekDugjátok össze a fejeteket, és szervezzétek meg a játékokat."
Csapatmunka, rendben. Akkor találkozzunk a Sportban 2-kor, aztán kiagyaljuk mit is lehet csinálni ennyi gyerkőccel. Meg is érkeznek a csapattagok, rövid evés ivás után, komolyan nekifeszülünk az ötletelésnek. Kiderül, hogy sokkal több játékot ismerünk, mint azt gondoltuk volna. Ahogy jönnek az ötletek, úgy nő a lelkesedés, ezáltal a hangerő és a gesztikuláció is a még jelen lévő 5-6 "külsős" emberke legnagyobb örömére vagy bánatára. :) A Teleszterionnál mindig adott a jókedv, így most sincs belőle hiány, meg a kreativitás is. És persze a hülyeség. Ezért, amikor a csapatfelosztásnál már a gyerekek feldarabolásánál tartunk, egy kis erélyesség kell, hogy ismét visszatérjünk a feladathoz. 2 óra alatt megvannak a játékok, hogy ki-kivel fog együtt dolgozni, ki melyik korosztállyal foglalkozna szívesen. Ez rendben is volna. Akkor szombaton 3-kor a Bécsyben a pontosítások kedvéért.
Enikő jóvoltából kész tematikát kapunk, hogy milyen séma szerint érdemes a kölykökkel foglalkozni. Bemelegítő játékok, aztán névtanulósdi, aztán.... Végeztünk, vasárnap hajnali fél 8-kor találkozunk a buszpályaudvaron!
Gyönyörű napsütéses reggel...kár, hogy minenkinek be vannak gyógyulva a szemei...ugye, ugye az a fránya Quimbykoncert.... de a lelkesedés meg van! Jajjdejó lesz egész nap 150 gyerekkel játszani! :)
Megérkezés után terepszemle. Azaz csak lenne, mert egy csapat 8-10 éves kislány, egyből kiszúr minket. Hát, jó, mi azért vagyunk itt, hogy játszunk, akkor legyen körkidobó! Nagyon hamar rákkattan a többi gyerkőc is. Így történt, hogy délelőtt fél 10-kor már minden megfáradt egyetemista (sok sok határt átlépve) a tűző napon a zöld fűben egymást túlkiabálva, és bíztatva a kicsiket, felfokozott érzelmi állapotban ugrándozott.
folyt.köv. :)
Csapatmunka, rendben. Akkor találkozzunk a Sportban 2-kor, aztán kiagyaljuk mit is lehet csinálni ennyi gyerkőccel. Meg is érkeznek a csapattagok, rövid evés ivás után, komolyan nekifeszülünk az ötletelésnek. Kiderül, hogy sokkal több játékot ismerünk, mint azt gondoltuk volna. Ahogy jönnek az ötletek, úgy nő a lelkesedés, ezáltal a hangerő és a gesztikuláció is a még jelen lévő 5-6 "külsős" emberke legnagyobb örömére vagy bánatára. :) A Teleszterionnál mindig adott a jókedv, így most sincs belőle hiány, meg a kreativitás is. És persze a hülyeség. Ezért, amikor a csapatfelosztásnál már a gyerekek feldarabolásánál tartunk, egy kis erélyesség kell, hogy ismét visszatérjünk a feladathoz. 2 óra alatt megvannak a játékok, hogy ki-kivel fog együtt dolgozni, ki melyik korosztállyal foglalkozna szívesen. Ez rendben is volna. Akkor szombaton 3-kor a Bécsyben a pontosítások kedvéért.
Enikő jóvoltából kész tematikát kapunk, hogy milyen séma szerint érdemes a kölykökkel foglalkozni. Bemelegítő játékok, aztán névtanulósdi, aztán.... Végeztünk, vasárnap hajnali fél 8-kor találkozunk a buszpályaudvaron!
Gyönyörű napsütéses reggel...kár, hogy minenkinek be vannak gyógyulva a szemei...ugye, ugye az a fránya Quimbykoncert.... de a lelkesedés meg van! Jajjdejó lesz egész nap 150 gyerekkel játszani! :)
Megérkezés után terepszemle. Azaz csak lenne, mert egy csapat 8-10 éves kislány, egyből kiszúr minket. Hát, jó, mi azért vagyunk itt, hogy játszunk, akkor legyen körkidobó! Nagyon hamar rákkattan a többi gyerkőc is. Így történt, hogy délelőtt fél 10-kor már minden megfáradt egyetemista (sok sok határt átlépve) a tűző napon a zöld fűben egymást túlkiabálva, és bíztatva a kicsiket, felfokozott érzelmi állapotban ugrándozott.
folyt.köv. :)
Pétfürdő
A mai nap legnagyobb tanulsága: a gyerekek sose fáradnak el, és amikor neked már a nyelved lóg, ők még századszorra is követelik a fogócska különböző fajtáit!
:)
:)
Szépjóreggelt!
Tegnap kicsit elkalandoztam,de ma pótlom az elmaradást.
Amikor megkaptuk azt a feladatot, hogy el kell menni általános -és középiskolákba, és meg kell kérdezni a gyerkőcöket, hogy mit szoktak játszani, majd mesét is kell nekik olvasni, én eléggé be voltam rezelve. Az egyik ismerősöm tanítóképzőre jár, és csupa rémsztorit mesélt a gyerekekről, hogy milyen "vadak", neveletlenek, sőt gyakran még agresszívek is. Hát ezekkel a dolgokkal meg én nem nagyon tudok mit kezdeni. Szóval biztos voltam benne, hogy a gyerkőcök szétfognak tépni mind testileg mind lelkileg. Azért próbáltam összeszedni a bátorságom, és vacogó térdeimet, egy jól irányzott csapással sikerült is stabilizálni. :) Ahogy beléptem az iskolába, rájöttem, hogy valamit kifelejtettem a számításból. Itt nem csak gyerekek vannak,hanem tanárok is...erre nem készültem, és hogy hogynem az első ember akibe belebotlottam, az igazgató nő volt. Mivel nem értek egyet a beszédben a klisék használatával, ezért megpróbáltam úgy kommunikálni felé a mondandómat, hogy ne csak a szavaimra figyeljen, hanem a gesztusrendszeremre is, és nézzen a szemembe. Sikerült! :) Az eredmény: lelkes érdeklődés a dobozszínház iránt, valamint két osztályhoz való beengedés azonnal.
Becsuktam magam mögött az Igazgatói iroda ajtaját, és mosolyogtam; kicsit úgy éreztem, hogy megnyertem egy csatát a Fölnőttekkel szemben. Aztán ebben a boldog állapotban indultam meg a 7.-es osztályterem felé. Amikor az ajtóba értem persze megint kellett egy kicsit győzködnöm magam, hogy ott benn gyerekek vannak,és nem a mumus, de aztán nagy levegő, és belépés. És....és hatalmas csalódás....pozitívan. Van egy olyan mondás, hogy az ember nem csalódhat másban, csak a saját elvárásaiban. Ez pozitívirányban is igaz. ezek a gyerekek, akik annyira már nem kicsik, okosak voltak, érettek, de látszott, rajtuk, hogy még gyerekek is tudnak maradni. A mesét pedig imádták. És rajzoltak is, mégpedig lelkesen. Egyetlen lapot kaptam úgy vissza, hogy majdnem félbe volt tépve. a fiún láttam már az első pillanatban, hogy ő itt a Lázadó Nemtörődöm. De amint azt látta, hogy mindenki rajzol körülötte, én pedig mosolygok rá, fogta a megtépázott papírt, és ő is firkantott valamit. Aztán óra után, a folyosón megkérdezgettem a másik 7-es osztályból a fiúkat lányokat, hogy mit szoktak játszani. Az első reakció a zavart vihogás, aztán egymásra nézegetés, pirulás, de végül csak kibökik a választ. És ha látják rajtad, hogy ez tényleg érdekel, csak egy kicsit hülyéskednek, nem ökörködik el teljesen.
Ezek után a kicsikhez, 2-okhoz már könnyű szívvel mentem. Rajtuk érződött a legjobban, hogy egyből befogadtak. Nem tanárnéni voltam, hanem inkább valaki, aki végre mesét olvas. Számomra világossá vált, és a beszélgetésekből ki is derült, hogy a gyerekek igenis igénylik a meséket. Méghozzá az olvasott meséket! A rajzfilm lehet szórakoztató, de meg sem közelíti azt az élményt, amit a fantázián keresztül a mese képes nyújtani. Tátott szájjal hallgatták.
Aztán serényen nekiálltak rajzolni. Imádtam őket. Miközben ők rajzoltak, én a padok közöttjárkáltam, és elcseverésztem velük. És itt jött a második legfontosabb tapasztalat: a gyerekek, és már a kisgyerekek is, nagyon igénylik a figyelmet, hogy elmondhassák a bennük megszülető gondolatokat, az élményanyagukat kifejezésre jutatthassák. És nagyon hálásak tudnak lenni, ha valaki egrészt érdeklődik ezekiránt, másrészt nem csak meghallgatja, hanem tényleg kíváncsisággal fordul feléjük. Megkérdeztem egy nagyon szégyenlős kisfiút is, hogy ő mit szokott játszani. Először szépen lassan mondogatta,de közben folyamatosan a szemembe nézett. kicsit olyan érzésem isvolt, mintha most azt latolgatná, hogy megbízhat-e bennem, vagy én is a Fölnőttek népes (áruló) táborához tartozom. Aztán szépen bepörgött. Nemcsak azt mondta el, hogy mit szokott játszani, hanem azt is, hogy a biciklije a nagymamájánál a garázs melyik szegletében található, és hogy csak kéthetente tud lemenni, mert a mama messze lakik, de... :)
Összefoglalva nagyon pozitív tapasztalataim voltak, mind a tanárokkal, mind a gyerekekel kapcsolatban.
Arra buzdítanék mindenkit, aki olvassa ezt a blogot, hogy beszélgessen néha kisgyerekekkel. Ha nincs kicsi rokon, akkor az utcán, játszótéren, boltban....Az a tiszta tekintet, ami az ő szemükben ül, már nagyon kevés felnőtt szeméből ragyog vissza....
Tegnap kicsit elkalandoztam,de ma pótlom az elmaradást.
Amikor megkaptuk azt a feladatot, hogy el kell menni általános -és középiskolákba, és meg kell kérdezni a gyerkőcöket, hogy mit szoktak játszani, majd mesét is kell nekik olvasni, én eléggé be voltam rezelve. Az egyik ismerősöm tanítóképzőre jár, és csupa rémsztorit mesélt a gyerekekről, hogy milyen "vadak", neveletlenek, sőt gyakran még agresszívek is. Hát ezekkel a dolgokkal meg én nem nagyon tudok mit kezdeni. Szóval biztos voltam benne, hogy a gyerkőcök szétfognak tépni mind testileg mind lelkileg. Azért próbáltam összeszedni a bátorságom, és vacogó térdeimet, egy jól irányzott csapással sikerült is stabilizálni. :) Ahogy beléptem az iskolába, rájöttem, hogy valamit kifelejtettem a számításból. Itt nem csak gyerekek vannak,hanem tanárok is...erre nem készültem, és hogy hogynem az első ember akibe belebotlottam, az igazgató nő volt. Mivel nem értek egyet a beszédben a klisék használatával, ezért megpróbáltam úgy kommunikálni felé a mondandómat, hogy ne csak a szavaimra figyeljen, hanem a gesztusrendszeremre is, és nézzen a szemembe. Sikerült! :) Az eredmény: lelkes érdeklődés a dobozszínház iránt, valamint két osztályhoz való beengedés azonnal.
Becsuktam magam mögött az Igazgatói iroda ajtaját, és mosolyogtam; kicsit úgy éreztem, hogy megnyertem egy csatát a Fölnőttekkel szemben. Aztán ebben a boldog állapotban indultam meg a 7.-es osztályterem felé. Amikor az ajtóba értem persze megint kellett egy kicsit győzködnöm magam, hogy ott benn gyerekek vannak,és nem a mumus, de aztán nagy levegő, és belépés. És....és hatalmas csalódás....pozitívan. Van egy olyan mondás, hogy az ember nem csalódhat másban, csak a saját elvárásaiban. Ez pozitívirányban is igaz. ezek a gyerekek, akik annyira már nem kicsik, okosak voltak, érettek, de látszott, rajtuk, hogy még gyerekek is tudnak maradni. A mesét pedig imádták. És rajzoltak is, mégpedig lelkesen. Egyetlen lapot kaptam úgy vissza, hogy majdnem félbe volt tépve. a fiún láttam már az első pillanatban, hogy ő itt a Lázadó Nemtörődöm. De amint azt látta, hogy mindenki rajzol körülötte, én pedig mosolygok rá, fogta a megtépázott papírt, és ő is firkantott valamit. Aztán óra után, a folyosón megkérdezgettem a másik 7-es osztályból a fiúkat lányokat, hogy mit szoktak játszani. Az első reakció a zavart vihogás, aztán egymásra nézegetés, pirulás, de végül csak kibökik a választ. És ha látják rajtad, hogy ez tényleg érdekel, csak egy kicsit hülyéskednek, nem ökörködik el teljesen.
Ezek után a kicsikhez, 2-okhoz már könnyű szívvel mentem. Rajtuk érződött a legjobban, hogy egyből befogadtak. Nem tanárnéni voltam, hanem inkább valaki, aki végre mesét olvas. Számomra világossá vált, és a beszélgetésekből ki is derült, hogy a gyerekek igenis igénylik a meséket. Méghozzá az olvasott meséket! A rajzfilm lehet szórakoztató, de meg sem közelíti azt az élményt, amit a fantázián keresztül a mese képes nyújtani. Tátott szájjal hallgatták.
Aztán serényen nekiálltak rajzolni. Imádtam őket. Miközben ők rajzoltak, én a padok közöttjárkáltam, és elcseverésztem velük. És itt jött a második legfontosabb tapasztalat: a gyerekek, és már a kisgyerekek is, nagyon igénylik a figyelmet, hogy elmondhassák a bennük megszülető gondolatokat, az élményanyagukat kifejezésre jutatthassák. És nagyon hálásak tudnak lenni, ha valaki egrészt érdeklődik ezekiránt, másrészt nem csak meghallgatja, hanem tényleg kíváncsisággal fordul feléjük. Megkérdeztem egy nagyon szégyenlős kisfiút is, hogy ő mit szokott játszani. Először szépen lassan mondogatta,de közben folyamatosan a szemembe nézett. kicsit olyan érzésem isvolt, mintha most azt latolgatná, hogy megbízhat-e bennem, vagy én is a Fölnőttek népes (áruló) táborához tartozom. Aztán szépen bepörgött. Nemcsak azt mondta el, hogy mit szokott játszani, hanem azt is, hogy a biciklije a nagymamájánál a garázs melyik szegletében található, és hogy csak kéthetente tud lemenni, mert a mama messze lakik, de... :)
Összefoglalva nagyon pozitív tapasztalataim voltak, mind a tanárokkal, mind a gyerekekel kapcsolatban.
Arra buzdítanék mindenkit, aki olvassa ezt a blogot, hogy beszélgessen néha kisgyerekekkel. Ha nincs kicsi rokon, akkor az utcán, játszótéren, boltban....Az a tiszta tekintet, ami az ő szemükben ül, már nagyon kevés felnőtt szeméből ragyog vissza....
Nekik
Weöres Sándor: A tündér
Bóbita, Bóbita táncol
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.
Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.
Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.
Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.
járda-dráma
Napsütéses szép napot minden Kedves Olvasónknak!
az interjúról kellene írnom, de most két mondat visszhangzik folyamatosan a fejemben. az utcán elcsípett párbeszédelemek nagyon is jól tükrözik a magyar valóságot... épp, -mint rendes egyetemistához illik :) - óráról tartottam hazafelé. előttem egy 50-es nő és egy kb 9 éves kisfiú ballagtak. a nő szájából a következő mondatok hangzottak el: "Miért nem adtad oda Zsoltinak azt a rohadt kulcsot?! Most majd ott fog faszulni a kapu előtt." A válasz egy szimpla "elfelejtettem" volt. Ledöbbentem, hogy lehet egy kisgyerekkel így beszélni, de aztán a válaszból, ahogy a hangjában se félelem, se döbbenet, se szégyen nem volt, arra gondoltam, hogy ez csak nekem hangzik durván. ő már valósznűleg megszokta. Ezen persze mégjobban ledöbbentem. Miért nem figyelnek a felnőttek a gyerekekre....pedig mennyi mindent lehet tőlük tanulni...jah persze, mert a felnőttek Fölnőttek. Velük pedig nagyon nehéz....
az interjúról kellene írnom, de most két mondat visszhangzik folyamatosan a fejemben. az utcán elcsípett párbeszédelemek nagyon is jól tükrözik a magyar valóságot... épp, -mint rendes egyetemistához illik :) - óráról tartottam hazafelé. előttem egy 50-es nő és egy kb 9 éves kisfiú ballagtak. a nő szájából a következő mondatok hangzottak el: "Miért nem adtad oda Zsoltinak azt a rohadt kulcsot?! Most majd ott fog faszulni a kapu előtt." A válasz egy szimpla "elfelejtettem" volt. Ledöbbentem, hogy lehet egy kisgyerekkel így beszélni, de aztán a válaszból, ahogy a hangjában se félelem, se döbbenet, se szégyen nem volt, arra gondoltam, hogy ez csak nekem hangzik durván. ő már valósznűleg megszokta. Ezen persze mégjobban ledöbbentem. Miért nem figyelnek a felnőttek a gyerekekre....pedig mennyi mindent lehet tőlük tanulni...jah persze, mert a felnőttek Fölnőttek. Velük pedig nagyon nehéz....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)