Drámaműhely - A Teleszterion Színházi Műhely színházi programjainak szellemi műhelye

PÉCS, PÉCS, PÉCS!

Szubjektíven a Dél-Dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozóról

2013. március 14-17 között három csoportunkkal vettünk részt a találkozón, ahová előre megfontolt szándékkal érkeztünk, magam részéről azért, mert Tóth Zoltánnal (az Escargo Hajója „alapvetően mindenért felelős” tagja) való megismerkedésem a 2012-es RDT-n Győrben nagy megdöbbenést okozott, miszerint „Jé, egészen máshogy közelítünk a színház felé, és mégis ugyanolyan végeredményre jutunk”. No nem arról van szó, hogy nincsenek ízlésbeli különbségeink, vagy hogy ugyanazt a formanyelvet működtetjük. Olyan ez inkább, mint amikor Barba elindul színházi antropológiai útján, és rájön, hogy vannak alapelvek, melyek kultúrától függetlenül ugyanolyanok világszínházi viszonylatban. Hogy ennek nálunk milyen konkrétumai vannak, még nem tudom, de a kialakulóban lévő szakmai kapcsolat idővel talán majd rávilágít ezekre. Mindenesetre most úgy döntöttünk, átkérjük magunkat Dél-Dunántúlra, és így is közelebb kerülhetünk egymás munkáihoz.

Nem csalódtunk.

Diákjaink (és én is, illetve kolléganőm, Herczeg Diána is) rengeteget tanultunk az előadásaikból, és a szakmai zsűri (Jászay Tamás, Perényi Balázs, Regős János) meglátásaiból. És mindezek mellett remekül éreztük magunkat, és éppen úgy indultunk haza, ahogyan egy nyári sátortábor után megy haza az ember – tele érzelmekkel, tömény megtörténtséggel, és azzal, hogy újra vissza akarunk menni. Pedig itt éppen tomboló tél volt.

Szalai Ádám szervező, csoportvezető, fesztiválmindenes

Alább szeretnék néhány gondolatot, kritikát megosztani az általam látott előadásokról, meg úgy általában, a színházról és a színjátszásról. És ezt, mivel iszonyatosan jól éreztem magam, szubjektíven teszem. És nem minőségi sorrendben. Mert hogyan is lehetne olyat...

Számomra az egyik legüdítőbb élményt a Janus SR – Eck nevű formáció Balkán című produkciója jelentette. Szerkesztésmódja, frissessége, humora nagyon-nagyon közel áll hozzám, és megmondom őszintén, irigykedtem is kicsit az előadás miatt. Jó ívű előadás volt, minden ízében mai underground-érzést közvetített, és színházi hatásmechanikáját tekintve is nagyon érdekes „pofánverés” volt. Az előadás szándékai szerint egy nem annyira régi (vagy kiemelt híre miatt időtlenebb) eseményre reflektál – a West-Balkánban történt tragédiára. Sok olyan „reflexiót” láttam, ahol egy tragikus történésre szomorú feldolgozás, vagy egyfajta „propaganda-jelleg” válaszol, miért is? Megemlékezés vagy prevenciós célzat által vezérelve. Itt valami gyökeresen más történik. A felvetett problémára, annak tragikussága ellenére a humor, az irónia válaszol, és ebben a válaszban eltűnik az „alapanyag”. Éppen ezért működik. Mert az előadás alatt egy percig sem gondolkodom azon, hogy „ez bizony tragédia”. És azon sem, mi történt a valóságban. Elemel, és megnevettet. Esetlen figurákon, kallódó karaktereken keresztül meséli el, amit akar, és nem akarja, hogy „komolyan vegyem”, éppen ezért véresen komollyá válik. Mindezt úgy, mintha a youtube-on böngésznék – nincsenek folyamatok, csak felvillanó hangulatok, de azok profi tolmácsolásban. A veszély tényleg az, hogy a diákszínjátszó tud-e úgy humoros maradni, hogy közben nem akar humoros lenni. A két stand-up-comedy figura pedig igazi mai Hacsek és Sajó.

Balkán

Hasonlóan fantasztikus élményben volt részem a Sramó Gábor és Tóth Zoltán rendezésében született Originál Láger kapcsán. Ez az előadás is megérne pár kört, én most csak a legfontosabbakat futom le. Háy János szövegeivel dolgozott a csoport, és végig az járt a fejemben, miért nincs egyetlen hiteltelen mondat sem az előadásban. Merthogy a magyar filmek, amikor nagyon realisták, vagy az életet utánzók akarnak lenni, akkor egyetlen hiteles mondatot sem produkálnak. A hétköznapi élet szituációit színpadra vivő diákelőadásokban még nem találkoztam ennyire hiteles, igaz szövegmondással. Bár, itt meg kell jegyezni, hogy volt egy lány az előadásban, aki a káromkodások hevében káromkodva káromkodott, vagyis rápakolt a szavak „káromkodó-jellegére” (nyomatékkal és grimaszokkal), ezért azok inkább taszítóvá, vagy „hú, de nagyon ki mered mondani”-jellegűvé lettek. Az előadás többször ismétli ugyanazt a dramaturgiai megoldást, éppen ezért egy idő után kicsit fárasztó lesz, vagy már csak megmosolyogja az ember ugyanazt az elemet.

Rendkívül sokoldalú a társaság, éppolyan jó a groteszk és ironikus formavilágban, mint a zenében, vagy a finom színészi eszközök alkalmazásában. Jó osztály, szinte egységesen tehetséges emberekkel. Talán ebben rejlik egy veszélyforrás, ami persze jó műhelymunkákkal, a fiatalok nyitottságának megtartásával biztosan kiküszöbölhető. Ez pedig nem más, mint az, hogy művésznek lenni és művészkedni nem ugyanazt jelentik. Az előzőt az alázat és a brooki értelemben vett folyamatos fejlődni akarás jellemzi, utóbbit az allűrök és modorosság magunkévá tétele, valamint a panelek rutinszerű használata. A csapat tagjai most még egyéni színekkel rendelkeznek, nálam jobban senki nem lehet kíváncsi egy következő előadásukra!

Originál Láger

A Galéria 5.0 dombóvári csoport előadása zseniális színészi nyitányt mutat fel. A főszereplő fiú játéka, ahogyan megzavarják őt a nézőtérről érkező hétköznapi zajok (mobil, chipses zacskó, későn jövők), egy teatralitásában önreflexív játék lehetőségét villantja fel, a későbiek során azonban ez az íz elveszik, és töredékes szerkesztésmóddal kerülnek elő különböző élethelyzetek, konfliktusok, hangulatok. Ezekben sok remek ötlet van, a szerkesztés azonban kicsit szétszórva hagyja ezeket az elemeket, én sokszor nem hallottam a szövegeket, főleg a nagy monológokat, melyeknek az értelmezés szempontjából kiemelt fontosságot kellett volna tulajdonítanom. Amikor azonban érthetők a játszók, akkor jó ritmusérzékről, összeszokottságról tesznek tanúbizonyságot, akkor is, ha egyszer láttam egy játszót elnevetni magát. De még ez is belefért, mert erősen érzékelhető volt a végeredményen Farkas Attila csoport-pedagógiai munkájának eredménye – jó csapatot kovácsolt.

Hamletmaschine

Az Andris és a Csajok csoport szerkesztésmódjában éreztem egy kis „döcögést”. Néha egy-egy jelenetre nehézkesen úszott rá egy következő, jelentős ritmustörést okozva az előadásnak. Nehéz egy improvizált szöveget megtartani első elhangzásakor tapasztalható frissességében, és ezt ezen az előadáson is éreztem néhol.

Engel Mária darabjáról (Jelenetek) a hóhelyzet miatti káosznak és szállásfoglalási nehézségeinknek köszönhetően sajnos ki kellett jönnöm, de amit láttam, az olyan érzetet keltett bennem, mintha egy régebbi világ ütközött volna a fiatalok útkeresésével. Számomra kicsit lötyögött az előadás a szereplőkön, de tudom szeretni az ilyen szerkesztésű (pláne a film világára hajazó) előadásokat. Talán kicsit több bátorság és „pofátlanabb humor” a másolt modorosság helyett frissebbé tehette volna az előadást.

A Szamócák csoport Éva tragédiája című darabja nagyon kellemes élményem volt. Igazi vidám együttlétet, a próbákon megélt sok marháskodást sejtetett a produkció. Eszembe juttatta Leszkovszki Anna (Petőfi Kvartett, Sárbogárd) tavalyi rendezését, mely hasonlóan csak lányokkal dolgozta fel Madách művét. Rengeteg jó ötletet és szerethető humorú megszólalást vonultatott végig az előadás, bár a kintről beadott férfihangok nagyon bántották a dobhártyámat. Érdemes a csoportnak több fizikai tréninget csinálnia, hogy oldódjanak testhasználatban és magabiztosabbá tegyék megszólalásaikat, színpadi jelenlétüket. A legegyszerűbb koncentrációs gyakorlatok is nagy eredményt hoznak ezen a téren. Például: nézz ki egy pontot, mutass rá, indulj meg feléje, aztán menet közben szúrj ki egy másik pontot, mutass arra, és indulj meg feléje. Vagy „told át a tekinteteddel a széket a termen”. Vagy a klasszikus gyakorlat – ökölbe szorított kezemben egy pénzdarab, magam elé tartva. Amikor kinyitom a kezem, a pénz zuhanni kezd, te pedig, aki velem szemben állsz, el kell, hogy kapd. Stb.

Éva tragédiája

Megosztó, de számomra sok szép színházi pillanatot adó produkció volt a Hamletmaschine (Müszi-MaSchine Eck). Cseri Hannát ebben az előadásban láttam másodszor, de már szinte biztos vagyok benne, hogy bármiben fogom látni, nehéz lesz nem őt figyelnem játék közben. Gyönyörű hang, furcsa, belülről jövő (jó értelemben vett) őrültség, és mindig (még elrévedés közben is) fókuszban maradó tekintet – remélem, egy hosszú művészi pályafutás kezdete ez. Az előadás sok hatáselemmel dolgozik, naturális, realista és absztrakt elemek keverednek benne, igazából nem jut el sehonnan sehová, de nekem éppen ez volt benne az izgalmas. Mintha Hamlet barátommal hajóztam volna Norvégia felé, csak a végén megtámadtak volna a kalózok – rézfúvósok alakjában. A nylon mögött (VIGYÁZAT, SPOILER!!!) három perc alatt felépülő nézőtér a 40(?)-50(?)-60(?) színjátszóval nagy megdöbbenést okozott a lepel lerántása után. Na, ezt még Puzsér Róbert is 10-essel jutalmazná!

Cseri Hanna a Hamletmaschine-ban

Tölgyfa Gergely Tavasz-a szép produkció volt, de számomra inkább csak szép maradt. Yann Tiersen zenéi olyannyira hatásvadászok, hogy nem mindig lehet vele egyenrangúvá válni, ahhoz a zenei érzetből táplálkozó intenzívebb érzetjáték szükséges, és ezt a táncosok sem mindig tudták hozni. A produkcióról eszembe jutott egy örök hasonlatom. Ha egy izompacsirta fellép a színpadra, és megemel egy teli sörösrekeszt, az nem elég a gonosz nézónek, aki határátlépésért megy a színházba (mert a hétköznapi életben nem lép át határokat). Egy izompacsirtától elvárjuk a mázsás súlyok emelgetését. A produkció fiatal táncosaitól elvárta a szemem az erősebb, intenzívebb jelenlétet, de ez csak néhány pillanatban adatott meg, a dinamikusabb részeknél. Az biztos, hogy a pre-expresszív állapot feltérképezése hátra van a diákoknál.

Komjáthy Gabriella Keserű mesék a szívről című előadása nagy falatra vállalkozott – két Molnár Ferenc dráma esszenciáit fűzte egybe. A csoportpedagógiai eredményesség vitathatatlan, hiszen a társulatot látva az ember arra gondol, az életben náluk szó sincs keserű meséről – mindig együtt látni őket, nagy odafigyeléssel vannak egymás iránt, és sokat mosolyognak. Talán a választott darabok helyett, ha annak mintájára (allegóriájára vagy azokból kiinduló asszociációira) dolgoznak ki egy jelenetfüzért, a diákok is otthonosabban mozogtak volna a játékban. Így sok elmondott szöveg és kevés megéltség jutott részül.

Aztán a végére hagyok egy nagy PLACCS-ot. Bagossy László-Tóth Zoltán-Komlóczi Zoltán rendezése után szétplaccsanva éreztem magam, persze jót nevetek ezen is, mert Komlóczi Zoli személyisége egy igazán laza, poénra mindig nyitott, de érző embert rejt magába, és ez kárpótolt mindenért. Az előadás számomra érthetetlen volt, történések mozzanatait kaptam csak el, mert tele volt üresjáratokkal.
ÜRESJÁRAT = pl. 1., a színész nagyon érez belül, de ennek semmi fizikális jele nincs 2., a színész jól érzi magát a jelenetben, ezért hatszor olyan hosszan csinál mindent 3., nem érnek új vizuális vagy akkusztikai ingerek, sem a cselekmény nem mozdul előre.

Az aktuálpolitikai viszonyokra adott reflexiók pedig kifejezetten erőltetetten hatottak.

Mégis, amikor az előadás felveti a groteszk formavilág lehetőségét (mint az agresszív elnököt játszó lány játékában), akkor velőig hatolóvá válik, és amikor kórussá válik a tömeg, megborzongok a jelenlétüktől.

Összességében ennyit szerettem volna írni a látott produkciókról. A zsűri teljesen reálisan értékelte a látottakat, akkor is, ha nem mindig ért velük egyet az ember. Például Perényi Balázsnak volt egy mondata egy kevésbé jól sikerült délelőtt után, ami nagyon megütötte a fülem, és kicsit bántotta is pedagógus hajlamaimat. Az hangzott el, hogy Pécs rosszul termel, rossz úton van a színjátszás. Nagyon nem osztottam ezt a véleményét, de elfogadtam, hogy így is érezhet az ember néhány gyengébb produkció után. És azt is tudom, hogy a keménységet csak akkor engedi meg magának az ember, ha olyasvalamivel áll szemben, amit nagyon szeretne szeretni. És ha nem tud, akkor iszonyatosan kritikussá válik.

És talán megfontolás tárgya lehetne a külön a diákoknak és külön a csoportvezetőknek tartott szakmai beszélgetés, mert akkor a csoportvezetők is elemibb beszélgetéseket folytathatnának, és az őket érintő problémakörökkel nem kellene azonosulni a diáknak, aki ebben a korban magára veszi azt is, amit két utcával arrébb a szomszéd falu füvéről mondanak.

Senák

Színházi élményözön a diákszínjátszóktól!

Az elmúlt héten három diákszínjátszó csoport komplex előadását láthattam és egy csapat diákot, akik létrehoztak egy március 15.-i műsort, amely megállná a helyét bármelyik városi rendezvényen.
Lássuk apránként.

Március 10. Vasárnap: két diákszínjátszó csoport idei fesztivál darabját nézhettük meg, mielőtt Pécsre vitték, a regionális diákszínjátszó fesztiválra. A Log Out című előadást a PSG Színjátszó Kör mutatta be, és Komáromi Sándor drámaóráinak keretében készült. Utalok ezzel arra, hogy heti egy próba, tanteremben. De teljesen ledöbbentem.

A témaválasztás a közös improvizációk és a tréningek során előkerült problémakörök eredménye. A közösséghez tartozás, az egyén elmagányosodása. Volt benne facebook chat, facebook adatlap mozaikok, családi konfliktus, szerelem, stresszes fiatalok...de lényegében egy központi magja volt számomra, az az utolsó jelenet, amikor a főszereplő srác végül pisztolyt ránt, és a többiek, akik az osztálytársait játsszák kimerevednek mindenféle görcsös pozíciókban, majd teljes sötétség a színpadon, és egy vékony bár karakteres hang elkezdi mesélni az iskolai lövöldözést. És akkor összeállt bennem, hogy az előadásban tényleg mennyi aktuális hír és aktuális érzelmi állapot sorakozott fel, és hogy a fiatalok talán ezekben az években küzdenek a legtöbbet az út és célkereséssel.

Technikailag szép teljesítmény, szép koreográfiák, pontos tér és darabismeret, jó humor és kellő átgondoltság látszott a darabon. Beszédtechnikailag sokat kell fejlődniük a diákoknak, de semmi más "negatív"kritika nem jut eszembe. Mondjuk ez egy általános probléma, a beszédfejlesztés egy életen át tart:) Dicséretes munka, főleg, hogy ez a második éve, hogy színjátszást tanulnak a Sanyi keze alatt, a Magyarpolányi Művészeti Iskola keretein belül.

Ugyanezen a délután kaptam a másik sokkoló élményt, a Thea Türr színjátszó csoport előadásában Senák címmel. Íme a plakát, melyet az előzőhöz hasonlóan Veres Péter szerkesztett:

Ez az előadás konkrét szövegen alapult, Háy János Senák című művén. A Wikipédia szerint a mű: "Istendrámák két részben, illetve kétrészes színmű, melynek a Nemzeti Színházban volt az ősbemutatója- a darab a hatvanas évek szerveződő téeszvilágába, budapesti agitátorok és vidéki ellenállók közé kalauzolja az olvasót" Ebből annyi domborodott ki az előadásban, hogy ellenség és család. Hogy van egy külső erő, ami a családot, a szeretet meleg fészkét szét akarta tiporni. És ha családot, mint a legkisebb társadalmi csoportot szétrobbantja, akkor nincs társadalom. És ez fáj. És ha végignézem az előadást, olyan érzés kerít hatalmába, hogy félre a politikát, tanuljunk emberek emberséget, olvassunk Háy Jánost és úgy egyébként irodalmat és járjunk színházba és mindebből TANULJUNK végre...mert sikerült ezeknek a tizenéves diákoknak az, ami ma nagy hiány: őszintén nyilatkozni egy világról, ami egy rossz példa. És zokogva nézem az előadást, és örülök, hogy nem abban az időben éltem, és arra vágyom, hogy szabad maradhassak és a családommal csak úgy éljek. Hirtelen nem kell több, csak ennyi. A téma erőssége és a szövegek nehézsége nem okozott gondot a színjátszóknak, és hát le a kalappal.

A harmadik előadás kedden zúdult rám. Egy Lear király. Az előadás címe, Fenyér. Előadta: Színjátszma drámacsoport.Plakát: ugyancsak Veres Péter alkotása:

Még jó, mert a hármat egymás után, nos, azt végképp nem bírtam volna ki, mert hát tele tele lesz az ember gondolatokkal és szó szerint meg kell emészteni. Ki kell beszélni. Nos, a harmadik előadást az ajkai fiatalokkal készítette Sanyi, vegyes csapat, vannak akik már négy -öt éve járnak Sanyihoz vannak egészen újak is. De mindez az összehangolt munkán és a pontos darab-íven egyáltalán nem látszik. A dramaturgiai munka pont annyi információt juttat el a nézőhöz az eredeti műből, ami éppen kell egy történet ívéhez. Tele van improvizált szövegekkel, ami működik. Amikor először megszólalt egy eredeti szöveg,féltem, hátha a két szövegtípus nem fog megférni egymás mellett, de teljesen értelmezett módon van használva a káromkodástól kezdve az összes improvizált szövegen át a Shakespeare idézetekig minden. A színjátszók fizikai és szellemi jelenléte érezhető a térben, és nem hagyja unatkozni a nézőt.
Megható és hogy is mondjam, nyers előadás. és igen, Tescós szatyorral közlekedik Lear, és nem botránkozok meg, és nem érzem azt, hogy "jajj de alter akar lenni". Egyszerűen jár kel a szatyrokkal, egyszerűen lezseren és lezseren megtörten. A smink és a tekintetek amiket hordoz oly annyira sajnálni és szánni valóvá teszi az egész figurát, hogy amikor a végén még énekelni is kezd az egész tragédiát siratva, hát könnyek szöknek az ember szemébe.

Mindezek után másnap szerencsém volt végignézni -ugyancsak ajkai diákok szereplésével és Herczeg Diána rendezésében - a Kötelék című ünnepi műsort március 15. alkalmából. És nem is ünnepi műsornak, hanem Ünnepi Előadásnak szeretném nevezni. Ha mindenütt ilyen emelkedett módon emlékeznénk, azt hiszem a forradalmi hangulat sosem halványulna el a magyar emberben. Plakát:(ugyancsak Veres Peti alkotása:)

Gratulálok minden kedves színjátszónak, és a rendezőknek, mert most aztán megújultam tavaszi energiákkal, mert ennyi szép percet egyszerre ritkán kap az emberfia...hát jól el kell raktároznom:))))

IRÁNY!!!

Diákszínjátszóink Pécsre készülnek!

A Magyarpolányi Alapfokú Művészeti Iskola színjátszó csoportjait Pécsre, az ott 2013. 03. 14-17. között megrendezendő Regionális Diákszínjátszó Találkozóra utaztatjuk! Három előadásunk, a Lear király alapján készült FENYÉR, a Háy János novellája alapján született SENÁK, illetve a saját improvizációkból szerkesztett LOG OUT című előadások lesznek láthatók.

A PROGRAM ITT VADÁSZHATÓ

Fiatal tagjaink készülő blogján némi információ is olvasható,

EHHEZ IDE KELL KATTINTANI!

GONDOLATOK A KULTÚRA ÜGYÉRŐL 3.

Teleszterion-tábor, Balatonalmádi, 2011

„A színház azért jött létre, hogy megváltoztassa az embert!”

„... Ha a társadalom normálisan épülne fel, akkor egy csapásra megszűnne minden bűn, minthogy nem lesz miért lázadni, és egy szempilantás alatt igaz ember lesz mindenki. Az emberi természettel nem számolnak. (…) Szerintük nem a történelmi módon fejlődő, a maga eleven útját végigjáró emberiség hozza majd önmaga létre a normális társadalmat, hanem éppen ellenkezőleg, egy társadalmi rendszer, melly valamely matematikus koponyájából pattan majd ki, rendezi el nyomban az emberiséget, és minden élő folyamatot megelőzve, bármilyen eleven történelmi út nélkül egy szempillantás alatt bűntelenné tesz mindenkit. (…) Ezért sem szeretik ennyire az élet eleven folyamatát: nem kell nekik az élő lélek! Az élő lélek életet követel, az élő lélek nem hallgat a mechanikára, az élő lélek gyanús, az élő lélek retrográd.”

(Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés)

(Jelen írás egy hosszabb tanulmány és készülő könyv részleteiből tevődik össze.)

Korábbi írásaimban utaltam arra, hogy elengedhetetlennek látom felismerni a kultúrában rejlő lehetőséget párbeszédes viszonyok kialakítására. Miért? Mert a kultúra nem lehet múzeumba, vitrin mögé zárt érték. A kultúrának folyamatosnak, élőnek kell lennie, mert aktív társadalom hívja azt életre, és általában tudatosan.

A művészi alkotás ebben az értelemben akkor is, ha valamilyen funkciót tölt be teszem azt egy szertartás során, mindenképpen tudatos tevékenység.

Többek között erről is tanúskodik a barlangrajzok világa, hiszen tudjuk, hogy ezek az alkotások mindig a barlangrendszerek mélyebb, bentebb lévő helyiségeiben találhatók, ahová az alkotónak festéket és fényforrást egyaránt vinni kellett, hogy elkészülhessenek. Össze kellett tehát szervezni a műveletet.

Sok evidens következtetést lehet felsorolni ezek kapcsán az alkotások kapcsán, itt most két dolgot említünk csak meg.

Az egyik az, hogy már ezek az alkotások is elsősorban arra hivatottak, hogy kifejezésre juttassák az ember tapasztalatát az őt körülvevő világról. Kutatók vitatkoznak a rajzok funkcióit illetően, de mindegyik álláspontban közös ez a kifejezésre való törekvés. Ha vallási szertartás részei, akkor megelőlegzik a vadászat sikerét, ha utólag készülnek, akkor elmesélik a vad elejtésének körülményeit. De mindenképpen az a szándék, hogy a valós eseményt leképezze egy másik, tehát az eredetihez képest absztrakt valóságra.

A másik fontos következtetést az ún. Három Fivér Barlangjában található híres varázslóalak i. e. 15.000-ből való ábrázolásából vonja le Székely György. Aki ezt alkotta, az tudatosan leválasztotta magát az őt körülvevő állatvilágról. A „jelmez” felöltésének gesztusa a másikká válás aktusa, ami azon túl, hogy segíti az azonosulást, azt is kifejezi, hogy a jelmez felöltője nem azonos a másikkal, vagyis kifejezésre juttatja ember mivoltát.

Mindazonáltal ez az alak ki is emelte magát a mindennapi létből, szó szerint valaki másnak a bőrébe bújt.

Hogy azzá is vált-e (ugye ez esetben a sámánizmus egyik alappilléréről beszélünk), vagy csak utánozta az állatot, az ebből a szempontból mindegy, a lényeg az alakváltás, amely a megtapasztalás terepének mindenképpen a testet teszi meg.

Másikká válni, önmagamból kilépni – mindezek feltételei a saját Én átstrukturálásának, tehát a változásnak.

„Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.”

(József Attila)

Miért van szükség a Másikra ebben a folyamatban? A megértés (önmagunk megértése), és a megélés (önmagunk megélése) belső struktúránkban, az Énünkben történik. De soha nem önmagunk által, hanem mindig a viszonyított pont, a kivetítés, a külvilágban való megjelenés által. A jakobsoni és lotmani kommunikációs modellt alapul véve elmondhatjuk, hogy a Feladó és a Vevő között zajlik egy Én-Te kommunikáció, ahol az üzenet a Vevő felé irányultságában nyeri el elsődlegesen értelmét. De minden ilyen kommunikáció egyben Én-Én kommunikáció is, hiszen a mondott-cselekedett dolgok egy konkretizált, kivetített belvilágot is jelentenek, ami az Én számára feldolgozható, megismerhető, feltérképezhető folyamatot jelöl. Ebben a helyzetben az Én kívül esik saját cselekvésének (ami lehet szóbeli és tettbeli cselekvés egyaránt) köréből, excentrikus helyzetbe hozza magát, és lehetőséget kap arra, hogy „olvasóként”, vagy „nézőként” vegyen részt saját történéseiben. Ez a helyzet az értelmezéshez kell. Mondhatjuk úgy is, hogy a tapasztalás és a tapasztalat folyamata válik el egymástól.

Általában, ha megbotlunk, az esés pillanatában még nem értelmezzük adott helyzetünket. Majd amikor felegyenesedünk, akkor kapunk erre lehetőséget. Megnézzük, miben botlottunk el, körbenézünk, látta-e ezt valaki, és kimondjuk a végső predikátumot: ügyetlen vagyok, ilyen lesz az egész napom, kellemetlen helyzetbe hoztam magam, nem kellett volna ezt a cipőt felvennem, stb. Mindez azonban a megtörténés, tehát a tapasztalás után rögzül tapasztalatként. Azt is leszűrhetjük ebből, hogy reflexiók nélkül nincs tapasztalás. Az élet nem csupán történések sorozata. Ha nincsenek benne reflexiós folyamatok, az ember az üres edény állapotába kerül.

Az önmagunk felé irányuló kommunikáció megléte a kommunikációs helyzetben ontológiai szükségszerűség, de az, hogy felismerjük-e meglévőségét, már nem az. Ez egyén-, vagy néha helyzetfüggő. Az, hogy milyen távolság kell adott esemény reflektálásához, sokmindentől függhet. Bizonyára sok olyan esemény van mindenki életében, ami túl későn, vagy egyáltalán nem lesz igazi vallomássá, de olyan is akad, amelyben hamis dolgokat teszünk magunkévá.

A Másik mindig jelen kell legyen a kommunikációban, különben nem jön létre ez a belső struktúrákban végbemenő változás, vagyis az ember ugyanaz marad, ami addig volt, márpedig a statikusság az Éden privilégiuma, ilyen állapot a bűnnel terhelt, az önálló tett segítségével megmozdított világban nem létezhet. Az embernek változnia kell. És hogy mi segítheti a jó, illetve a rossz irányba ezt a változást, azt egyetlen korban sem volt egyszerű megfogalmazni.

A Tanár és a Diák viszonya az útmutatás terén

Az előző szakaszban kifejtett problémakör alapján megállapítható, hogy amennyiben a gyerek nem kommunikál, akkor nem változik. A gyereknek alapvető szükséglete a kommunikáció, a különböző szempontú megközelítések vizsgálata, mert minden kommunikációs folyamata identitáskeresés. Korunk technicizált, mediatizált világában rengeteg az egyoldalú kommunikáció, vagyis a pusztán Én-Én kommunikációt szorgalmazó megnyilatkozás. Az utcán halmozódó plakátok sora, a tankönyvekben sorjázó megtanulnivaló adatok, a televízió kínálatdömpingje, az internet könnyen elérhető sokfélesége nem csak információfelhalmozódást eredményez, hanem létre is hoz egy olyan állapotot, ahol csak befelé áramlás zajlik, mert a Feladó nem vár reflexiót a Vevőtől. A Vevő pedig csak értelmez, interpretál. Egy ilyen kommunikációs társadalomban szükségszerűen előtérbe kerül a befogadó, aki intellektusa révén dolgoz fel információt, de ritka, hogy ezt valódi, tapasztalt tudássá mélyíti.

Egy gyermek számára a nagy bevásárlóközpontok állandó zajok és zörejek, vizuális ingerek forrását jelenti, ahol csak felismerni, de nem megismerni kell az adott üzenetet. Nincs szükség az elmélyítésre, és nincs szükség kérdésekre sem, hiszen minden egyértelmű. Márpedig a kérdések nélküli világ válaszok nélküli világot jelent. A kérdések kommunikációs folyamatokat indítanak el, ám ehelyett a sok információ állandó kibeszélése zajlik.

A tanári kérdezés technikáját tekintve a Magyarországon megszokott magyarázó-elemző irányítás helyett gyökeresen más stratégiát javasol Thomas Gordon módszere. Ennek a technikának (TET-módszer) az abszolút lényege az, hogy a gyereknek problémafelvetésekor nem adunk magyarázatot a problémájára, hanem kommunikációra kényszerítjük önmagával. Mindezt annak érdekében tesszük, hogy ő maga találjon megoldást saját problémájára. Kommunikáció nélkül ez nem megy.

A drámapedagia alapvető elve is az, hogy a résztvevő rákényszerüljön a megfogalmazott fókusz megélésére, megtapasztalására, majd azt követően a megszerzett tapasztalat reflektálására, vagyis tapasztalattá emelésére. Mindezt játékokkal, a résztvevő érdeklődésének folyamatos fenntartásával igyekszik elérni. A módszernek köszönhetően az adott probléma feldolgozása folyamatos kérdés-válasz-reflexió viszonylatában zajlik.

A diáknak meg kell élnie, meg kell tapasztalnia a Jó és Rossz kategóriája közti különbséget, de ha ezt pusztán tiltások és szabályok viszonylatában van módja megtanulni, akkor az csak beidegződés lesz. Éppen ezért első lépésként a gyermek belvilágát kell feltárni, hogy megismerhesse önmagát. Saját útját kell végigjárnia, máskülönben idomított állapotba kerül, ami önmagából való kizökkentséget jelent, hiszen nem a személye smeggyőződése hozta létre az identitást, vagyis aktuális énjének struktúráját.

Az önfeltárás nem történhet direkt eszközökkel. Vekerdy Tamás írja, hogy ha a mesét értelmezzük, a mesében lévő tanításokat megmagyarázzuk a gyerek számára, akkor a mese is és a mese lényege, vagyis a tanítás is megsemmisül, célját vesztett állapotba kerül. Ugyanígy ha a gyereknek pusztán megmondjuk, mit és hogyan cselekdjen és érezzen, vagy elvárjuk tőle, hogy adott helyzetben így-vagy-úgy cselekedjen és érezzen, akkor a tapasztalás helyett intellektuális felügyeletet hozunk létre, ami a felszínen talán eredményeket hoz létre, de mindenképpen destruktív a gyerek belvilága számára.

A „Ne lopj!” tiltása nem hoz létre becsületes társadalmat, ha pusztán a szabály betartása a lényeg. Azt előbb vagy utóbb áthágja valaki (bűnt követ el?). Ha azonban személyes meggyőződéssé válik az, hogy a lopás nem jó cselekedet, vagy van nála jobb választás, akkor kerülni fogjuk a rosszat. Az ember általában azért követ el rosszat, mert nincs elég tudása a jó felől. Az ókori görög társadalom a zene tanításában, az esztétikai nevelésben kiváló eszközt látott arra, hogy a jóra, a bűn nélküli életre neveljen. A mérték megtapasztalása, a szép felismerése segíti az embert helyes cselekedeteinek megtalálásában.

Ahol az irodalom nem valami fantázia-szülte territórium, ott a műalkotás kommunikációs lehetőséget ad. Másikká válik annak érdekében, hogy önmagunkkal kommunikálni tudjunk. Egy versről megmondani, hogy mit jelent, éppen olyan, mint elmagyarázni a mesét. Egy színházi előadásról elmondani, mit akar üzenni, szintén hibás megközelítése a tanítás lehetőségének. A silánytól való sértett elzárkózás szintén rossz út, mert a Másik világának elutasításával jár. Krisztus maga is leült a bűnösök asztalához, nem azért, mert taktikázni kívánt velük, hanem hogy megismerje őket, világukat, hibáikat, tévedéseiket. Toleranciára és empátiára törekedett, elfogadásra. A tanár a diák világa felé, a szülőnek a gyerek világa felé toleránsnak kell lennie. Ehhez meg kell ismerni a Másik világát, és fel kell tárni annak minden mozgatórugóját, majd megmutatni más perspektívát is adott helyzetre, és hagyni, hogy a felismerés megtörténhessen.

Hadd hozzak erre egy saját példát.

Egy elsősök számára készített drámaóra egy kisiskolában a következő problémára épült. Elsős osztály, március közepe. Egy tanítónő keresett meg azzal, hogy nem csinálnék-e náluk egy drámaórát. Felhívta a figyelmemet arra, hogy van egy gyermek az osztályban, akinek ez már a harmadik iskolája, és nagyon nehéz vele, folyton verekszik, és nem hagyja békén a többieket, valószínűleg hamarosan ebből az iskolából is eltanácsolják majd.. Alapul vettem a Kismalac és a farkasok című mesét, ahol a gonosz farkas látszólag minden ok nélkül a kismalacra tör.

Az óra a következő elemekből állt:

Felolvastam nekik a mesét, majd lerajzoltattam velük a kedvenc mozzanatukat. Ezt követően egy játék következett, ahol ki kellett találni, kit rejtenek a többiek a „farkas” elől. Körbevettek egyvalakit, szorosan, eltakarták arcukat, a kint lévőnek pedig meg kellett mondania, kit rejt a kör.

Ezt követően szoborjátékok következtek, ahol az erdő állatait kellett megformálni békés, boldog időben, majd olyankor, amikor átvonult az erdőn a garázda farkasfalka. Aztán járásgyakorlatok következtek, ahol a farkasok bőrébe bújhattak a gyerekek, végül tolvajló játékot játszottunk, ahol a malac házából kellett mindenféle apró tárgyat ellponi.

A játék alatt a gyerekek megélték az áldozat szerepét is (a rejtőzésben és a szoborjátékban), valamint a garázda farkasok szerepét is. Jót és rosszat egyaránt. A játék végén a farkasok bőrében maradtunk, és törvényt ültünk egyik társunk felett, aki a mese szerint kifutott alólunk, amikor a kismalac elkiáltotta magát, hogy „forró vizet a kopaszra”. A kérdés az volt, mit csináljunk ezzel a farkassal.

Az óra legizgalmasabb része itt következett. Az osztályban a valós problémahelyzetben az áldozat szerepében lévők meglincselni, elkergetni, megverni, felakasztani akarták volna azt a farkast. Egyedül a harmadik iskoláját taposó renitens gyermek szájából hangzott el: Tanítsuk meg arra, hogyan ne féljen. Az óra itt véget ért, a tanítónő pedig elképedve reflektálta, hogy a gyerek nem rombolni akar, hanem megmaradni, csak nincs rá stratégiája.

Adott helyzetben ez a megközelítés megadja a lehetőséget a választásra, tehát döntés szempontjából szabadságot jelent. Viszont nem azt mondja, hogy ezt vagy azt nem lehet, nem szabad, hanem a „bűn”, vagyis a garázda farkasok rossz cselekedeteinek ilyetén tapasztalása révén elsegít abba az állapotba, ahol már szabadon dönthet. Ebben a helyzetben önmagáról fog vallani. A rossz tanácsokat osztogató gyerekek saját helyzetükről (áldozatok, és nem akarnak azok lenni), a jó tanácsot megfogalmazó diák pedig félelmeiről.

Amennyiben hiszünk Rousseaunak, hogy az ember eredendően jó, akkor azt kell feltételeznünk, hogy ha lehetősége van a jó megtapasztalására, nem fogja a rosszat választani. Ha mégis, akkor a bűn megtapasztalása után vissza fog térni a helyes útra. Ha nem tér vissza, akkor azt, hogy tévedéseiből megszabadítható, de ehhez neki kell lépéseket tennie. A Tékozló fiú történetéhez hasonlóan a tanár feladata az, hogy állandó lehetőségként ott legyen, ha a diák kommunikációba kezd.

Csapszéki leánykák

Czinki Ferenc felkérte Barbély Gábort, Herczeg Diánát és jómagamat (Benkó Zsófia Anna), hogy segítsünk neki egy holland művekből álló listát színpadra állítani. Ebben nagyon szívesen részt vettünk. A cél az volt, hogy a közönség számára ismertebbé tegyük a hollandok versei és novellái által létrehozott lelkiállapotokat. Megálmodtunk egy világot a művek hangulatai alapján, és szép lassan körvonalazódott egy emberi sors a művek sorrendiségéből. A születéstől, kisgyermekkortól elértünk a halálig.

Amikor kezembe kaptam a listát, eléggé megijedtem, eléggé komor és nyomasztó műveket olvastam. De éppen ezért mindannyiunknak nagy kihívást jelentett. Ezt a műsort Székesfehérváron az Öregek napján olvastuk fel, majd másnap december17.-én a Parabában adtuk elő kicsit másképp. Piros rúzs, hullaszín, borbély homály, paradicsom és bacon, háttérben szóló melankolikus melódiák kereszttüzében tekinthették meg a Paraba vendégei a közös produkciónkat, mint a Teleszterion Kulturális Egyesület tagjai Czinki Ferenccel fűszerezve. Vagy mondhatnám fordítva is.

A közös munka nagyon inspiráló volt és izgalmas, a végtermék, ami született pedig várja a fellépési lehetőségeket.

Benkó Zsófia Anna

Lepkegyűjtő premier

Elkészült első monodrámám John Fowles Lepkegyűjtő című regénye alapján, melynek premierjére szeretettel várok mindenkit. Holnap, január 16-án este 20:00-kor Székesfehérváron a Parabában megismerhetjük Ferdinand Clegg történetét, aki - hogy Czinki Ferenc barátomat idézzem - nem csak lepkéket gyűjt, hanem...