Semmit próbáltunk a múlt héten...

2012.11.10-én  szombaton ismét összegyűlt a "nagy csapat", egy két napos próba erejéig. Elég régen találkoztunk, azt hiszem, több mint egy hónapja. 18-án, vasárnap lesz egy fellépésünk Budapesten, arra készültünk. Szombaton elég nehézkesen indult be a nap, és különös módon nem volt felhőtlen a hangulat. Majdnem mindenkiből hiányzott az a plusz energiaszint, és ennek nem lett túl jó eredménye. Eléggé punnyadtak voltunk, pedig Sanyi próbált minket ösztönözni. Talán az okozott problémát, hogy nem voltak kellékek, vagy csak mindenki fáradt volt...De senki sem tudta pontosan megmondani, hogy mi a baja. Még párszor elpróbáltuk a jeleneteket, de nem jutottunk egyről a kettőre. Így hát leültünk beszélgetni, és Sanyi úgy döntött, hogy hazaküld mindenkit, hogy aludjuk ki magunkat, és másnap újult erővel folytassuk a próbát. De itt még nem ért véget a nap. Amint indultunk volna hazafelé, kiderült, hogy nincs meg Sanyi kocsikulcsa. Ő otthon, mi pedig a színházban kerestük. Eltelt egy kis idő, de hála Julcsinak (aki éppen mosni készült), meglett a kulcs. Sanyi egyik nadrágjának a zsebében volt. :) Aztán sikerült elindulni, és egy szarvasnak köszönhetően (és persze Sanyinak is) szórakoztatóan telt a hazaút.
Aztán másnap délután megérkeztünk Pápára, és egy kis összehangolódás után bele is vágtunk a Semmibe. Ez alkalommal ügyesebbek voltunk. :) Aztán a próba végén Sanyi egyenként ellátott minket jótanácsokkal és instrukciókkal. Illetve még megtárgyaltuk amit megkellett. :)
Jó volt a csapattal lenni, mert már eléggé hiányoztak a többiek, és velük mindig jól érzem magam. Már egy kicsit izgulok a vasárnap miatt, de remélem, hogy minden rendben lesz, és jól sikerül majd az előadás.

Réfi Dorina

ELSŐ GONDOLATOK A KULTÚRA ÜGYÉRŐL

Babó és Bigyó című előadásunk egy foglalkozása (80 előadás, 4000 gyerek)

Jelen szöveget az a független színházi szférának és a magyar kormánynak a tusakodása hívta bennem életre, amelyet napok óta lázasan nézek/hallgatok/olvasok. Az igazság az, hogy problémát érzek. Nem egyik és nem másik tusakodó fél részéről (még úgy sem, hogy jómagam is egy független alkotóműhelyt képviselek, és ki tudja, talán már nem sokáig). Egészen messziről, vagy inkább mélyről táplálkozó problémákat érzek. Ez pedig a mentalitásunk, a társadalmi mentalitásunk kérdése. Az a baj, hogy minden az említett szférák között zajló hasonló vita nem más, mint egy éppen aktuálisan zajló meccs. Márpedig a kultúra ügye NEM egy aktuális meccs. És nem is aktuális pénzekkel és döntésekkel injekciózandó lázas állapot. A kultúra ügye számomra a következő generációkra való áthagyományozódás kérdésköre. Lesz-e mit, lesz-e kinek. Éppen ezért gondolataimat nem az aktuális probléma körüljárásával kezdem. Sokkal messzebbről. És mivel színházzal és ifjúsággal egyaránt foglalkozom – a magam szférájának szemszögéből.

BEVEZETŐ

Érdemi párbeszédek hiányában minden társadalom halálra, vagyis a nagy egésztől való elszigetelődésre van ítélve. Márpedig ebben az országban, a kulturális szférától kezdve bármely más ágazatig NINCS valódi párbeszéd, de kapaszkodjunk meg: SOHA nem is volt! Hadd kezdjem ennek az írásnak a kibontását ezzel a provokatív (avagy pusztány nyersen tényszerű) megállapítással. A párbeszéd ugyanis feltételezi két, egymás szemében egyenrangú fél (mert még az ellenfél is az) egymást érvekkel építő jelenlétét egy közös szituációban. Az elmúlt évek történései (minimum húsz év távlatáról beszélek, ezért kéretik nem politikai felhanggal illetni) a magyar társadalom pokoljárását jelentette a legtöbb szférában. Erről, és messzebb mutató problémákról szeretnék írni.

Mára Magyarországon (is) az egyéni szférába beférkőzött a félelem, a bizonytalanság és a bizalmatlanság.

Egészen messziről indítva: a felvilágosodás kora, a civilizálódás folyamata, a világháborúk és népirtások sora alapvető emberi értékrendeket kezdenek ki, és kétségbe vonják az Ember jóra való képességét. Elbizalmatlanítanak az állammal, a vallással, az intézményekkel, de sőt, embertársainkkal szemben. Arra tanítanak hosszú távon, hogy ha egyetértesz, csatlakozhatsz (és szolgálhatsz), ha pedig nem, akkor „lecsatlakozhatsz” (és egyedül maradsz). Európa szellemi/mentalitásbeli alapjait a huszadik században nem azok az eszmék vezérlik, amelyek Európa szellemi bölcsőjének (görögség, kereszténység) sajátjai, és éppen ezért kollektív világmegélési lehetőségünk, hanem azok a generált folyamatok, amelyek egy-egy eszme elkötelezettjévé teszik az egyént (irányzatok a művészetekben, pártpolitika, szabad vallás, stb.). Ez egyben az egyén szabadságával, ugyanakkor folyamatos döntéshozó kényszerrel is jár, ami csak akkor nem teher, ha az egyén számára biztos és átlátható keretek között születik meg. Felelősségteljes, önálló döntést magabiztosan csak az az egyén képes meghozni, amelyik átlátható, számára is felfogható rendszert sejt azok mögött a dolgok mögött, amelyhez csatlakozik.

A deviáns és szélsőséges csoportok megjelenése egy társadalomban nem a társadalom elvadulását jelzi – éppen ellenkezőleg: a rend, az átlátható folyamatok iránti igény kétségbeesett kiáltásai. Ilyen szempontból egyértelműen segélykiáltásnak tekinthető egy vallási felekezet önállóságért vívott harca éppúgy, mint a „régi” magyar értékrendhez visszakanyarodni vágyók sokszor szélsőséges megnyilvánulásai, vagy a nemi identitásukat mindenképpen csoportokba tömöríteni vágyók törekvései. Minden ilyen és hasonló elszeparálódást a nagy egésszel szemben az egyén bizonytalansága és félelme hív életre, és nem biztos, hogy a tiltás, vagy az „ellentábor” létrehozása a megoldás a sokszor irányíthatatlan, öntörvényű, zárt szigetekre szakadás megelőzésére. A megoldás az egyénben keresendő. De honnan, milyen alapokról táplálható ez?

Néhány, mentalitásunkat formáló folyamatról szeretnék egy-két kiragadott példát felmutatni saját tanári tapasztalataimból, és ezeket minden ponton igyekszem összekötni a színház perspektíváival.

1.

A kisgyerekkortól Tv-babysittert alkalmazók sokszor nem is tudják, hogy a gyermekben 8-9 éves koráig alakul az a belső világrend, melyeket nem valós történések, hanem a valóságot leképező absztrakt formák (mesék, képek, zenék és mítoszok) alakítanak, és hogy későbbi személyiségünk alapját éppen ennek a belső világrendnek az elemei adják. Hogy meg tudjuk különböztetni a jó és rossz értékrendjét, hogy felül tudjunk emelkedni saját önző vágyainkon, hogy VALÓBAN felismerjük a leküzdendő ellenséget, és megtaláljuk a vele folytatott küzdelem megfelelő és igazságos eszközeit, az nem észben, hanem elsősorban lélekben, érzelmeink szintjén dől el. A magyar mesevilág kivétel nélkül mindig(!) a lélek igaz törekvéseit tanítja szimbólumok szintjén. Lerángatni az értelmezés szintjére teljesen felesleges, sőt, romboló hatással bír.

A mesét nem tanítani, hanem művelni kell(ene). Újra élő hagyománnyá kellene válnia a családi és intézményi szférában egyaránt. A közös történetmesélés, a meseszövés, a napi dolgaink narrálása mind-mind a legfontosabb önreflexiós/feldolgozó folyamatok közé tartozik, hiszen az allegóriák és metaforák, az analóg történetek világa megélt pillanatainkat emeli a tapasztalás szintjére, de mindig csak utólag, hiszen amikor a pillanatot éljük, akkor „benne vagyunk”, mert éppen történik.

A mesék és mítoszok mintákat, „lélek-lenyomatokat” hagynak bennünk, és sokszor nem is tudjuk, hogy a negyvenedik életévünkben minket érő krízist azért vészeljük át, mert megvan bennünk a „minta”, még valahonnan a kisgyermekkorból. A színház az ókori görögöknél azokra a közös „mintákra” épült, amelyeket mindenki egyformán ismert. A színház feladata nem csupán ezek életben tartása, netán testté avanzsálása volt, hanem a jelen kor törekvéseivel és jelenségeivel való aktív szembeállítása is!

A színház nem csupán formák és működési struktúrák viadala, hanem a mindenkori leggyorsabb reakció is a minket körülvevő világ (szűkebb és tágabb környezet) folyamataira. A színház ma nem mindig építhet közös világmegélési alapokra, hiszen a kulturális áramlás a különböző információs csatornáknak köszönhetően rendkívül sokféle, eklektikus, sokszor válogatás nélküli, tehát fragmentált világot eredményez, amelyben a Youtube-világ milliós nézettségű videói éppúgy benne lesznek, mint a gombnyomásra a szobába invitálható idegen kultúrák termékei, vagy a filmvilág és külföldi irodalom művészi és giccses, többrétű és kevés értelmezési dimenzióval bíró alkotásai.

Egy életben maradni kívánó színház nem építhet erőszakosan és kizárólagosan a „magyar kultúra” alapjaira, mert el kell fogadnunk, hogy mások is nevelik gyermekeinket. Ismét csak azt tudom mondani, hogy a tiltás és ledominálás (dobjuk ki Rowlingot és preferáljuk Petőfit) csak még nagyobb távolságot eredményez. Ha az általunk fontosnak vélt értékeket át akarjuk adni, meg kell találni a megfelelő csatornát, és nem szembeállítani az általunk nem tetszővel. Így ugyanis ellenséggé válik az, amit képviselünk. De sőt, toleránsan elfogadják majd, mint egy letűnt kor ereklyéjét – nem lesz tehát élő szövetté, léleklenyomattá!

A független színházi szféra éppen azért, mert nem vall magáénak semmilyen „diktált értékrendet”, élő tud lenni azáltal, hogy a mában él, a mából táplálkozik, erőteljesen jelen van a társadalmi folyamatokban, és bár sokszor „csak” rétegeket mozgat meg, de a legközelebb tud kerülni a társadalmi folyamatokat éppen legaktívabban élő (azt megkérdőjelező, ellene lázadó) réteggel – a gyermekekkel és a fiatal felnőttekkel.

A független szó itt nem egyszerűen azt az intézményi rendszertől való eltávolodást jelzi, amely a finanszírozási és működési struktúrák különbözőségein alapszik, hanem azt a szabad mozgást, amely lehetőséget teremt a generációk közti kommunikáció rugalmasságának megőrzésére. Szó sincs tehát „lila” kísérletezésről, sem pedig „művészkedésről”, sokkal inkább kommunikációs csatornák, gondolkodási mechanizmusok felfedezéséről/megújításáról.

Minden kultúra alapja a világról való gondolkodás. És minden kultúra feltétele az egyén kultúra iránti igényének kialakítása. Ennek eszköze a közvetlenség, az interakció, a valódi párbeszéd.

Egy-egy színházi nevelési program, alternatív színházi előadás, formanyelvi sokféleségen alapuló bérletkialakítás, tantermi színházi projekt rendkívül sokat tehet azért, hogy ez az igény valóban kialakuljon.

2.

Van egy rendkívül erősen tapasztalható folyamat, ami szintén az egyén létbizonytalanságán alapszik. Nevezetesen, hogy a nem átlátható jövőkép a fiatalokban a külföldre távozás sokszor realitást is nélkülöző vágyának kialakulását eredményezi. Amikor fiatalokat kérdezek arról, mik szeretnének lenni a lelkük legmélyén, a legáltalánosabb válasz az orvos, az állatgondozó, a művész, olykor a tanár. Ez nem csak azt jelzi, hogy a gyakorlati jellegű szakképzések háttérbe szorultak, és mint Csíkszentmihályi is megjegyzi, hamarosan nem lesznek kétkezi mesteremberek a társadalmakban. Azt is mutatja, hogy (mondhatni salingeri úton haladva) a fiatal társadalom nagy része egy másokról való gondoskodni vágyással szüli meg elképzeléseit a jövőről. Az természetes, hogy mindenki szeretne jó állást, amivel sok pénzt lehet keresni, de a beszélgetésekből kiderül az is, hogy ezt igazából a családalapítás előfeltételeként határozzák meg. Az, hogy ehhez milyen reális lépéseket látnak kivitelezhetőnek, már sokszor kimerül abban, hogy „sokat és jól kell tanulnom”. Megoldást tehát egy rajtam kívül álló létesítmény, az „ISKOLA” fog adni, azáltal, hogy értékel majd engem.

Ez is jelzi azt a mentalitásbeli problémát, amit hívhatunk a magyar társadalom infantilizálódásának is. Ennek is megvannak a nyelv által mélyen a lélekben gyökerező mozgatórugói. Nálunk minden olyan juttatást, amit egyfajta „segítségként” kapunk, segélynek, adománynak, támogatásnak, juttatásnak, hitelnek hívunk. Nem nagyon bukkan fel például a „támogatói hozzájárulás”, vagy „partnerségi összeg”, vagy akár a „részvállalás” kifejezés, amelyek mindegyike ugyanúgy jelzi a „másik” jelenlétét az egyén életében, de nem az „apanázs-anyanázs” effektus megerősödését hozza, ahogyan azt a „segély” szó életre hívja.

A kereskedelmi média évek óta olyan eszményképeket állít a brand-építés csúcsragadozóivá, akik látszólag fél év alatt (kb. ennyi egy sztárcsináló műsorsorozat kifutási ideje) válnak az ismeretlenség szürke ködéből kiemelkedő, önmagukat (igaz, külső segítséggel) megvalósító celebekké. Ezek az ország „valakijeivé” váló emberek arcot kapnak külső segítséggel, és bármennyire hangsúlyozza is minden ilyen műsor és a benne résztvevők, hogy mennyire az egyén akaraterején múlik minden, már maga a jelenség is arra épít, hogy „van valami rajtad kívül álló dolog”, ami eldönti, leszel-e valaki, jó vagy-e, avagy „maradj, suszter a kaptafánál”. A vágyálmok beteljesítése külső segítség által nagyfokú önállótlanságot, passzív, várakozó attitűdöt erősít. A médiával felvenni a versenyt szinte lehetetlen. Nem is kell. Van más megoldás.

A tanórákon kívüli és művészeti foglalkozásoknak nem az az elsődleges célja, hogy lekösse a diákok (közhiedelemmel ellentétben egyébként nem nagyon maradó) szabad idejét, sem pedig hogy leendő művészeket neveljen (művészeti iskolás diákok jó, ha 1-1,5 százaléka marad művészi pályán), hanem hogy megtanítson arra az önállóságra, amelyre a társadalom egyéb intézményei semmilyen formában nem képesek rámutatni! A színmű, vers, agyagszobor, festmény, babcsíra, periszkóp, sütemény, palánta, zenemű létrehozásának aktusa a semmiből teremtés aktusával egyenértékű, de nem mint isteni attribútum, hanem mint az egyén ön- és közösségi erőből történő valamivé formálódásának lehetősége. Kiteljesedés tehát. Vagy önmegvalósítás. Mindegy. A lényeg, hogy általa az egyén megtapasztalja saját magát, és önállóságot tanul. Azt tudniillik, hogy „saját erőmből is létrehozhatok valamit”. Sőt, az ilyen jellegű tevékenységnek felnőttként sem szabad eltűnnie az életünkből. Ezáltal lehetünk ugyanis teremtők is, nem csak teremtettek.

A művészetek jelenléte a társadalomban ezt az önállóságot is jelzi. Mennél sokszínűbb, sokrétűbb, mennél változatosabb a „kínálat”, annál biztosabban feltételezhető, hogy a társadalmi energiák „működésben” vannak. És ezt nem elsősorban a nézőszám, hanem inkább az „alkotószám” alapján lehet lemérni. Tudunk rengeteg „klaszikus” példát, ahol bizony nem a „nézőszám”, vagy az eladott példányszám mérte a művészi kvalitást.

Egy életképes társadalomnak tehát arra kell törekednie, hogy minél több alkotója legyen!!! Minél több egyén, aki létrehoz, létrehozhat, képes létrehozni valamit! Ezek között az alkotók között pedig szükséges az aktív párbeszéd. Hát ez sem volt meg nálunk soha, a „szűk érdekkörök játszmaklikkjein” kívül.

Márpedig a „függetlenség” fogalma ennél többet kell takarjon.

3.

Egy másik alapvető, mentalitást mélyen befolyásoló társadalmi probléma az (anyagi lehetőségeken nyugvó) átlátható világ leszűkülése a sokszor a puszta létminimumért végzett robot 30 napig sem tartó időintervallumára. Az ember nem tud rövid távú projektekben gondolkodni. Azazhogy tud, de létalap nélkül ez állandó versenyfutássá válik, sőt, a túlélés metaforáját állítja az élet helyébe. Márpedig a túlélésben csak „én” számítok. Az, hogy ÉN életben maradjak!

Nem arról van szó ezesetben, hogy a magyar emberek többsége nem is tud színházjegyet venni. Arról inkább, hogy ha megtanulunk NEM folyamatokban gondolkodni, akkor nem tudunk kinevelni igazán markáns generációkat sem. Mindegyik egyedi és egyszeri lesz ugyanis, és rendkívül nehéz később összefűzni ezeket egy nagy egésszé. Vagy sokszor nem is lehet.

Egy pályázat által megteremtünk egy projektet, és eljutunk mondjuk 20 iskolába. És? Egyedi az alkalom, egyedi az élmény. Belekóstolhatott minden résztvevő abba, milyen is lehet ez a lehetőség. Aztán vagy sikerül újra, vagy nem, mert vagy lesz rá hasonló kiírás, vagy nem. Vagy ha sikerül, inkább másik 20 iskolába megyünk, hogy ők is megtapasztalhassák ugyanezt.

A kultúra nem tud projektekben gondolkodni. Folyamatai hosszan tartóak, eredménye hosszú távon mutatkozik, és az igény a fenntartására csak hosszú távon alakítható ki az egyénben. Ellátogathatunk Párizsba, de attól még nem leszünk „franciák”. Ha ott élünk is alig! Megnézhetünk egy kathakalit, attól még nem válunk az indiai kultúra tudójává. Ha elviszünk egy előadást Dél-Afrikába, attól még nem fog senki a magyar kultúra részesévé válni, akkor sem, ha János vitézek potyognak az égből.

Ha a világgal meg akarjuk ismertetni a „magyar” kultúrát, folyamatosan fel kell mutatnunk annak sokszínűségét, nyitottságát éppúgy, mint gyökereit. A kultúra nem csak azt jelenti, hogy „nekünk is van egy, ami múltunkból és hagyományainkból kifolyólag olyan, amilyen”. A kultúra azt is jelenti (és valódi, nemzetek közötti párbeszédet csak így lehet kezdeményezni), hogy „mi is gondolkodunk a világról”! És így is gondolkodunk, meg úgy is! Ettől vagyunk nyitottak a világra! Márpedig az „így is-úgy is” világba minden alkotó beletartozik. Az is, akit szeretek, az is, akit nem. Az is, akit támogatok, az is, akit nem! Az is, aki szeret engem, az is, aki nem!

A kultúra finanszírozása tényleg nem csak az állam feladata. De tudomásul kell venni azt is, hogy egy olyan társadalom, melyet több mint százötven éve nem tanítanak önállóságra, nem nevelnek függetlenségre, nem tanítanak arra, hogy szeresse és tisztelje, sőt, fogadja be a másságot, és ráadásul nagyjából a családi fizetés jelenségének megszűnése óta nem lát mást, csak projekteket, nem képes fenntartóvá válni!

Az igényt is újra ki kell alakítani, de ezt is csak úgy lehet, ha alkotók és általuk a kulturális szféra ezen aktív szeletei eljutnak mindenhová, válogatás nélkül. Jelenleg ugyanis még az is sűrű jelenség, hogy a „vidéki” nem jár „Pestre”, a „pesti” nem jár „vidékre”, a „vidéki” ritkán jut el a „vidékihez”. Mintha nem egy országból valók volnánk, vagy nem egy és ugyanazon ügyet képviselnénk, ki támogatott, ki tűrt formában, ki intézményesülve, ki önerőből. Magyarországon az jellemző, hogy nem igazán tudunk egymásról, kevés a műhelytalálkozó, az sem reprezentatív, és NINCS párbeszéd. És oskszor csatlakozni sincs kedvünk, nehogy politika legyen az egészből.

A független színház ügye, és a független kultúra ügye nem lehet privilegizált törekvéssé, és pláne nem lehet elitista mozgalommá. Ebbe az ügybe bekapcsolandó minden, a színház elemét akár csak érintve használó szakember, egyén, tanár, művészeti kezdeményezés, iskola, művészeti iskola. A „hálózat” sokkal előbb kialakítható, mint a kultúra szponzorok és társadalom általi fenntartása.

És hogy megszűnik-e a magyar kultúra? Soha. Ne legyünk annyira gőgösek, hogy „kizárólag általunk képviselődőnek” tételezzük. A kultúráért rengeteget tehet egy ország, egy város, egy intézmény, egy család, egy tanár. De csak akkor, ha van egy FOLYAMATOSAN jelen lévő világ, amibe az egyén bekapcsolható.

Próba az intenzitás jegyében, a Bűn és Bűnhődés előadás felé haladunk

Különös nap volt a mai. Vasárnap van, ősz van, napsütéses november, és mi mégis a reflektor fényes színházba vonultunk. Szerencsére a napsütés jelentős vidámságot hozott, kellemes hangulatban kezdtük és fejeztük be a PRÓBÁT.

Nagybetűs PRÓBA ez, mert nem egy egyszerű dologgal állunk szemben. Ugyanis adott két színházzal kísérletező csapat: Soltis Lajos Színház számos tagja, és a Teleszterion Színházi Műhely, mondjuk úgy, magja. Ezt a csapatott hivatott Komáromi Sándor, a Sanyi, összeformálni egy csapattá, hogy az út végén előadás is szülessen.

Előadás is, és főleg tapasztalat. Az út példa remek. Sok mással is lehetne jó hasonlatot építeni, de ez most kifejezetten nekünk való, mert az úton meg lehet pihenni, lehet elmélkedni, lehet haladni, gyorsan is lassan is, és ami fő, hogy magát az úton levést tapasztalni. Az sem mindegy, kivel járod az utad, és az sem, mi a célod. Sok szó esett az ÖNDEFINÍIÓRÓL és a REFLEXIÓRÓL. Számomra mindkettő nehéz. Miért csinálom? Miért csatlakoztam be? Hová tartok, amikor a színházzal együtt haladok? A reflexióhoz pedig ismernem kell ezeket a dolgokat, csak így adhatok teljesen őszinte képet arról, hogyan érzem magam abban amit csinálok.

Úgy határoztam, hogy bár komplikált a civil életem, nehéz kisgyermek mellett mindig készen és fitten , toppon lenni, és nehéz eljárni próbákra, mert gyermekfelügyeletet nehéz találni(de szerencsére nem lehetetlen)azért mégiscsak megpróbálok újra szervesen részt venni a színházi tevékenységekben. Mert egyszóval: nagyon feltöltött ez a négy órás tréning. Mert a színház egy energiabomba. Csak aktiválni kell. És úgy éreztem ez a csapat itt és most robbantott egyet:)Sok ilyen kellene, mert a hétköznapok nagyon „hétfők” tudnak lenni. Mi pedig nagyon Garfield-ok:)

Szóval energia. Energiát mozgatunk. A játszónak van energiája, amit honnan is nyer? Az energiáink rezegtetnek bennünket, vagy mi rezegtetjük az energiánkat? Mert ma arról beszéltünk, hogy a jelenléthez szükséges egy olyan intenzitás szint, amire fogékony a néző, élteti a játékot, segít a partnerrel való kapcsolattartásban, és nem utolsó sorban a fókusz kialakításának alapja. Egy 2010-es írásomban már volt szó ezekről a fogalmakról, minden kezdődő munkafolyamat alapja, hogy ezeket a fogalmakat tisztázzuk. Én most odajutottam ezzel. Hogy egy sokszemű, sok végtagú energiától rezgő és a rezgéseket jól irányító alak a színész. Ha jókor jut jó helyre az energia, az az intenzitás. Az a nehéz,,hogy ezt fenn kell tartani. Nem ernyedhetek el. A testemet állandóan készen kell tartsam arra,hogy impulzust kap, amire ezekkel a rezgő energiákkal reakciót kell adnom. Olyan megfeszített figyelemmel kell tehát létezni, hogy a néző ne lássa az erőlködést és nehézséget, hanem azt érzékelje, „á, az a karakter nagyon magával ragad”. Így képzelem én. A Sanyi sokat beszélt arról, hogy létezik belülről és kívülről való építkezés. Ezt az határozza meg, hogy a játszó fókusza hol van. Én ezt úgy képzelem, hogy a játszónak kell legyen egy nagyon aktív és láthatatlan befelé figyelése, ami mellett képes tartani egy külső fókuszt is. Hiszen a néző azt látja, ami a fizikai valóságban történik, és a belső történéseknek a külső fókusz által adunk tetet.

Már nagyon várom a következő alkalmat, hogy mi lesz a fogalmak sorsa ha gyakorlatok százain mennek át:)

Filmes-kvíz, avagy kocsmaszínház

Érdekes élményben volt részünk a hétvégén az Inárcsi Fesztiválon (nov. 2- 4.). A Radikális színpad egyik játszója megsérült, és így nem tudták előadni darabjukat az összejövetelen. Ekkor jött az ötlet, hogy segítsük ki őket és adjuk elő a mozis műsorunkat. Hirtelen jött az ötlet, nagyon gondolkodni sem volt időnk és talán így volt a legjobb.

Eddig csak kocsmákban adtuk elő filmes megmozdulásunkat, most viszont színházi térben kellett, színházhoz értő közegnek. A játékunk így aprólékosabb lett és minimálisabb, mivel színházi fényekkel is meg voltunk lőve. A közönség nagyon hálás volt. Frenetikus élmény volt, hogy minden poént és megmozdulásunkat értettek. Sokszor a nagy nevetésektől le is maradtak még több slussz poénról J

Tegnap pedig Székesfehérváron voltunk a Parabában (nov. 7.) Ez egy kocsma, nem színház, viszont van egy hatalmas színpada, ami alkalmas játéktérnek. Csak vigyázni kell, nehogy kitörd a nyakad, ha a lépcsőn lefele haladsz J A Parabában elindult egy kocsmaszínházi vonal Kafka Beat címen, és ennek a sorozatnak voltunk mi az első fellépői.  A hangulat, a közeg nagyon szívet melengettető volt. A hely maga megér egy misét. Tehát megtiszteltetés volt játszani elsőként ezen a helyen. 

Ebben a műsorunkban az a kihívás, hogy mindig más helyszíneken játsszuk, és mindig teljesen más közegnek, teljesen másképp.  Ez egy olyan műsor, amire minden hatással van, az emberek, a hely, valamint a játszók kapcsolata a többiekkel. Tehát izgalmas, és mindig pezsdítő játszani kvízünket, mert ismeretlen kihívás áll előttünk.

Benkó Zsófia Anna

 

Október 23-i ünnepi műsor

Képek a fátyol alól

Remek kis csapat jött össze az október 23.-i műsor megalkotására.  Nagyon frissítő élmény volt elvegyülni a középiskolások között és hetente egyszer szerdán találkozni és összetenni másfél órában a műsort. Első alkalommal megkaptuk a szövegkönyvet… jó sok szöveggel és instrukcióval, ki is lettek osztva a szerepek. Akasztottak, elnyomottak, elnyomók, narrátorok, labdások stb…  Szerintem mindenki a szokásos rutinnal kezdte el  a készülődést… „ Már megint egy szokásos iskolai műsor….” De ebből valami más lett.  Azt hiszem mindenki belepillanthatott a gondosan letakart eseményekbe, amit oly nagyon takargattak. Amiből mindenki ismeri az eseményeket, de nem realizálja magában. Hát mi sok mindent realizáltunk és sok mindent megértettünk az akkori eseményekből. Pontosabban nem képeket, hanem hangulatokat és érzeteket élhettünk meg a próbák alkalmával. Azt gondolom, hogy ezt a nézők is átélhették velünk együtt.

A középiskolásokkal nagyon remek hangulatú volt a próbák sorozata. Hihetetlen érzés az, amikor ennyi ember összejön és valami közös dolgot épít. A tömegnek valóban hatalmas ereje van. És szerencsére Mi most építettünk, nem pedig romboltunk.

„Ezt követően Képek a fátyol alól címmel a pápai református gimnázium és a Teleszterion Színházi Műhely irodalmi összeállítása állított emléket a forradalomnak. Valljuk be, bizonyára sokan vettünk már részt olyan ’56-os ünnepi műsoron, amelyen kínosan érződött a hősök előtti főhajtás kötelező jellege, és az ezerszer hallott közhelyek miatt gondolatainkkal sűrűn elkalandoztunk a megemlékezésről. Nos, a Képek a fátyol alól egyáltalán nem ilyen volt, ezt szívesen néztük volna akár reggelig is.
A teleszterionos és refis koprodukció különleges, igazán emlékezetes élményt nyújtott a színházteremben egybegyűlteknek: a műsor számos felemelő pillanatot és drámai csúcspontot, néhány feszültségoldó, szellemes momentumot, no meg több torokszorító, sokáig felejthetetlen jelenetet is tartogatott a nézők számára. A színpadról végig sugárzott a frissesség, a fiatalos lendület, miközben az előadás őszintén, sallangok nélkül beszélt a forradalomról, remekül megfogva a szabadságharc lényegét, eszmeiségét. Mindebből oroszlánrészt vállalt a diákok felkészítője, Veress Zsuzsa, a református gimnázium tanára, valamint a műsor szerkesztője, rendezője, Komáromi Sándor, a Teleszterion Színházi Műhely vezetője.”    forrás: http://papa-ma.hu

Benkó Zsófia Anna

Színkavalkád Színházi Fesztivál 2012

Holnap (2012. nov. 2-án) reggel mi is indulunk, lesz Emlékek őre és Filmes kvíz is! ;)

SEMMI - csak szubjektíven

EGY CIKK A TEGNAPI BEMUTATÓRÓL

Október 08-án pedagógusoknak mutattuk meg készülő munkánkat, a Janne Teller Semmi című regénye alapján születő előadásunkat.

Saját, szubjektív éjszakai gondolataimat osztom meg most itt...

Úgy gondolom, hogy egy műalkotás önmagában egyedi, és egyedülálló, független létező. Független, még attól az alaptól is, amely elindította születését. Ha valaki Shakespeare művét viszi színpadra, az éppen annyira nem Shakespeare, mint amennyire az. Ki tesz igazságot?

Ha egy színpadi művet nézek, rajta keresztül jutok el önmagamhoz, a társadalmi problémákhoz, a szerelemhez, a világ dolgain való elmélkedéshez, vagy magához az alapműhöz - tehát oda, ahová éppen akkor vágyok. A műalkotás soha nem tudhatja igazán, mit indít el a befogadóban. De nem is az a dolga, hogy tudja. Csak egyszerűen létezni, lélegezni akar, ablakokat tárni a maga módján. Megmutatkozik mások előtt, mert élővé vált, és mert állít valamit a világról!

(Én, aki odakint ülök a nézőtéren, rengeteg joggal rendelkezem. Jogom van tetszést és nem tetszést nyilvánítani. Felháborodni, sírni, nevetni, közönyösnek maradni. Jogom van felállni és kimenni, ha akarom, hangoskodni. És mindezt "ÉN" tehetem meg. Micsoda pökhendi világ ez, nem?)

Amikor a Vihart nézem, nem Shakespeare drámáját látom. Amikor a Száz év magányt nézem, nem Marquezt olvasom. Hogyan is lehetne ugyanaz, vagy akár hasonló?

Egy jó előadás egy lehetséges értelmezést tesz hozzá a már meglévő műhöz. Vagy azt ragadja meg, ami alapvető lényege, vagy valami mást, netán szöges ellentétét annak, amit a mű állít. Sok szerző ragaszkodik ahhoz, hogy NE lehessen színpadra tenni a műveit. Ha én írnék, biztosan örülnék még a legvadabb paródiának is, és a leggonoszabb félreértelmezésnek is. Mert abban a pillanatban, hogy egy regényből előadás, egy zenéből filmzene, egy festményből film lesz, két állítás fogalmazódik meg ugyanarról a dologról. És ez már párbeszéd. Elindít valamit. Szerintem van Isten, szerinted meg nincs. Mindkettő feltételezi Őt, nem?

Lehet-e kevesebb az egyik, mint a másik? Lehet-e több? Lehet-e jobb, avagy rosszabb valamelyik? Én magam nem hiszem. Ha órára egy verset viszek, és megkérem a diákokat, hogy zenésítsék meg, nem fogok jobb és rosszabb, eltalált és kevésbé eltalált megoldásokat kapni. Azt kapom, ami bennük van. Ezáltal hozzájuk szólhatok majd. Mert létrehoztak valamit önmagukból. Feltárták azt, ami addig láthatatlan volt. És én ezzel a láthatatlan valamivel akarok beszélgetni, és még véletlenül sem akarom megmondani nekik, mi lett volna a helyes megoldás.

Mert egy műalkotás jelentésének NINCS HELYES MEGOLDÁSA. Sajnálattal közlöm mindenkivel, aki tudja, hogy mit jelent ez vagy az a mű, hogy nem állít igazat. Nem tudhatja senki. Még maga az alkotó sem. De állít valamit a világról, az biztos. És mi is állítani akarunk valamit a világról. És néha mást állítunk, mint mások. Ez a legszebb, ami történhet a világegyetemben. Hogy mások lehetünk.

Ezért jó minden kritika. Ezért jó minden állítás. Ezért nincs szakavatott és nem szakavatott vélemény. Csak a párbeszéd. Vita vagy egyetértés. Nem dominanciajáték, csak egy múló pillanat, amikor az, ami bennünk van, felszínre jön, megütközik másokkal, és átértékelődik. Vagy marad ugyanolyan. Vagy eltűnik örökre. Mindegy. Mozgásba kerül, ahogyan a kvarkok és antikvarkok létrehozzák a magasabb létformákat.

És mire taníthat ez a gondolkodásmód bennünket?

Nyíltságra és nyitottságra. Toleranciára, empátiára, elfogadásra, és arra, hogy fejlesszük magunkat megállás nélkül. Mert ahol megállunk, ott vége lesz. Sötét és semmi lesznek.